aTomblog
zöld, kritikai és mizantropológiai weblog
– kiszámíthatatlan frissítéssel –


Élt 2003–2009. Folytatás máshol, más néven, máshogyan.

ARCHÍVUM

aTom blográdió – tomkiss.hu

blográdió külön ablakban
aTom blog

2009. július 2.




aTom blog

2009. június 13.

Retropuzzle
Pár hónapja érdekes küldeményt hozott a posta. A marha nagy méretű borítékon a „Magistrat der Stadt Wien" szerepelt feladóként, és el nem tudtam képzelni, mi lehet benne. Egy gyerekeknek készült puzzle bukkant elő a csomagból, 2 példányban, az impresszum szerint a megjelenés dátuma 2006. június. Lassan összeállt a kép (nem a puzzle, az amúgy is össze volt rakva).
Anno, 2005 októberében feltöltöttem egy fényképemet a TrekEarth.com nemzetközi fotós oldalra, amelyet a Gemenci-erdőben, a Duna partján készítettem. Nemsokára jött egy (ma már nem létező) e-mail Ausztriából, hogy szeretnék felhasználni a fotómat egy xy kiadványhoz, és kérték a hozzájárulásomat + a fotót eredeti felbontásban. Megadtam az engedélyt, aztán meg is feledkeztem róla.
Kb. 2 és háromnegyed évvel a megjelenés után aztán megérkeztek a tiszteletpéldányok.
Nemcsak ez a különös az esetben, hanem az is, hogy a puzzle-nek semmi köze Magyarországhoz, holott a kép itt készült, Tolna megyében. A kiadvány a NECA – Nature Education in the CENTROPE Area európai uniós Interreg-projekt keretében látott napvilágot, osztrák, cseh és szlovák közös kiadásban, és lényegében a Duna és a Morva érintett szakaszai mentén kialakított természetvédelmi projektről és értékekről ad játékos tájékoztatást 4 nyelven (angol, német, cseh, szlovák). Magyarországnak tehát nincs helye, szerepe, így aztán végképp fura, hogy miért az én nem túl jó tolnai fotóm kellett nekik a szlovák Duna-szakasz illusztrálására (lásd a lesőharcsa orránál). Mindenesetre az egyik példány jól jött az öcsém lányainak, akik puzzlefanatikusok.
(Anno egy másik képemet is elkérték a TrekEarth-ről, egy amerikai kiadó kérte a az Időkereket ábrázoló képemet egy középiskolai tankönyvhöz, még hivatalos szerződést is küldtek, tök jó honorárium-ígérettel, de ez az ügy is feledésbe merült. Ezek után talán az is megérkezik egyszer...)

nagyítás
nagyítás




aTom blog

2009. március 9.

Urbánszárcsa
Idén télen 4 db szárcsa (Fulica atra) folyamatosan a Városligeti-tavon tartózkodott (a szokásos tőkésréce- és dankasirály-társaságban).





aTom blog

2009. február 24.

Hó+virág
Tanya, febr. 22.




aTom blog

2008. december 31.

Adóeltörlés
Január 1-jétől megszűnik a Pont FM 88.1 rádió, a rock- és sportadó. Élt 23 hónapot. Nem bírták a reklámért folyó versenyt a nyáladókkal. Legalábbis gondolom, nem mondták ki pontosan, hogy mi az oka, de elég egyértelmű. A Budapest Rádió utóda kezdetben főleg rock- és metálzenei műsorokat sugárzott, aztán bejött új profilként a sport is. Persze ott volt kezdettől Fiala János reggeli műsora önálló objektumként, vagy a Partizánbál a hétvégi estéken.
Az utóbbi másfél évben szinte csak ezt a rádiót hallgattam, mégiscsak az ország (pontosabban Budapest és környéke, bár még a légvonalban 65 km-re lévő Tanyán is tisztán hallgatható volt) egyetlen olyan adója volt, amelyben tisztán rock-, metál-, blues-, punk- és alternatív zenéket lehetett hallani. Komoly közösségi térként is funkcionált a rádió, egyre bővülő hallgatótáborral (egy részük nem akar beletörődni a megszűnésbe, és új adót akarnak gründolni, szerintem nem sejtve, mennyire reménytelen vállalkozás volna ebbe komoly tőke nélkül belevágni), és a műsorkészítők nagyon ügyesen elkerülték, látványosan törekedtek is rá, a politikai pártosodást, egyáltalán a politikai véleményformálás beengedését a stúdióba és kiengedését az éterbe. Ez szimpatikus vonás volt. A számomra túl sok sport, a monoton, sokat bakizó műsorvezetőkkel, az érdektelennek tűnő sportinterjúkkal és az ezerszer ismételt eredményekkel már nem nagyon.
Szóval jó kis háttérrádió volt.
Szomorúan nyilvánvaló, hogy Magyarország nem képes eltartani egy rockrádiót. De miért nem? Csak. Emlékszem, negyedikes gimis koromban a pozsonyi RockFM Radiót hallgattam, és nem értettem, a szlovákoknak miért lehet ilyen rádiójuk. Persze az is megszűnt már régen.
Csak tudnám, mit hallgatok majd kába reggeleken, éjjeli munkák közben, autóban, biciklin stb., amikor nem állnak rendelkezésre az amerikai és angol tematikus netes rádiók (sem)?
Szóval sajnálom.




aTom blog

2008. december 16.

Mese, para, frász
Vincsesztertakarítás közben találtam egy idén keletkezett, publikálatlan kisprózámat, egy meseparafrázist. Az alapötletet egy trogiri éjszakai borozgatás közbeni beszélgetés adta :) Decemberi vizsgaidőszakos bejegyzésnek pont megfelel.

Tomkiss Tamás
Mese az igaz királyról

Egyszer volt, még az Óperenciás-tengeren is innen, egy szegény ember. Volt annak egy fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallotta ezt a szegény ember fia, akit […] hívtak, fogta magát, és elment a királyhoz. Megmondta egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, eresszék be tüstént.
Mert akkor már annyi királyfi, meg a fene tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint allergén gyom a réten – s mind a királykisasszonyt akarta elvenni (legfőképpen pedig a királyságra pályázott). De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát […] a királyhoz, köszön neki:
– Jó napot kívánok, király.
– Adjisten, fiam! Mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok.
– Jól van, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Most hogy így belegondolok, nem is tudom. Majd csak eltartanám valahogy. Van egy kis nemzetközi érdekeltségem apróbb forgótőkével.
– Elhiszem, fiam – mondja a király.
– Néhány esztendeje kezdődött a történet. Éppen az Adria partján nyaraltam a barátaimmal, kint söröztünk a parton, a déli rekkenő hőségben, amikor is irtózatosan megkordult a gyomrom. Mondom is a haveroknak: „Tudjátok, a fél életemet odaadnám egy jó kis fokhagymás lángosért". Őrjítő érzés volt. Ebben mindannyian nagyon egyetértettünk, mert hát az Adria partján mindent lehet kapni, csak fokhagymás lángost nem.
– Elhiszem én.
– Szó szót követett, mindenki feltüzelődött, estére nagy megbeszélést hívtunk össze a kocsmába. Összejöttünk mindannyian, a magyarok, hét napon és hét éjjelen át tanácskoztunk, de még tovább is tartott volna a nagy megbeszélés, ha nem jár le a szabadságunk. Sorra jöttek a jobbnál jobb ötletek. Otthon aztán szövetséget kötöttünk egymással mindannyian, kereken hét esztendőre esküdtünk hűséget egymásnak és ügyünknek.
– Ezt is elhiszem.
– A következő év tavaszán akcióba léptünk. Mindenki beadta az önrészt, megkapta a feladatát, felvettük a hiteleket. A helyszínre telepített ügynökünk megvásárolta az első hajónkat és lakókocsinkat, melyeket céljainknak megfelelően át is alakíttatott. Az előszezonra mindent szépen elrendeztünk: megvolt az olcsó étolaj-, liszt-, élesztő- és fokhagyma-beszállítónk. Az első évben nem akartunk sokat markolni, kizárólag egy bizonyos strandra koncentráltunk és annak környékére. A parton és a hajón olcsó külföldi munkaerőt alkalmaztunk, mi magunk kizárólag a gerillamarketinggel és a belső ellenőrzéssel, könyveléssel, beszerzéssel foglalkoztunk: a lakókocsiban a munkások bekeverték a tésztát, a csendes üzemű hűtőládákhoz a parti apartmanban biciklis futárok szállították kisebb adagokban a masszát, a szaggatás és a kisütés már hajón történt meg. Az első pillanattól törekedtünk a költségkímélésre, ezért a használt sütőolajat konyhai papírtörlőkkel, egy csőrendszer segítségével megszűrtük, így a hajó üzemanyag-szükséglete is nagyrészt megoldódott. A hajó látszólag kiszámíthatatlan időpontokban kötött ki a strandon, erre a parti őrséget figyelő ellenőreink adták meg a jelet a legénységnek. Persze a helyi vállalkozók jutalékot kaptak a hallgatásért cserébe. Mondhatom, frenetikus sikerünk volt – a strandok népe pillanatok alatt függővé vált. A lángos letarolta az Adria-partot.
– Elhiszem.
– Azonban ez nem volt elég, nagyban akartunk utazni, és némileg ki akartuk fehéríteni az üzletet. Első lépésként meg kellett egyezni a parti büfésekkel, gyorsan belátták, hogy a lángosra jól csúszik a sör. Így aztán a helyi maffia engedélyezte a fix telepítésű lakókocsik bevetését a strandokon. A hajópark bővítésébe is betársultak, de nem tudták, hogy valójában jóval nagyobb extraprofitunk van a dologból, mint amit elárultunk nekik, főleg a sütőolaj nagy tételű szőkítéséből és továbbadásából. Hamarosan jetskis lángosfutárok száguldoztak a megrendelésekkel végig tengerparton, a szigetek között is, a szárazföldön pedig hagyományos, robogós futárszolgálatot alakítottunk ki. Bódéink előtt hosszú sorok kígyóztak reggeltől napestig. Tésztadagasztó-üzemeink alig győzték teljesíteni a megrendeléseket, hűtőkamionjaink és -hajóink szüntelenül mozgásban voltak.
– Elhiszem.
– Azonban a szezon véges: el kellett gondolkodnunk a nemzetközi terjeszkedésen, hogy anyagi erőforrásaink ki legyenek használva. A Földközi-tenger teljes medencéjében elterjedtünk, valahol mindig volt strandszezon. Ahol lehetett, állandóra rendezkedtünk be. Építkezéseinkhez a homokot Tunéziából szereztük a „lángosért homokot" nemzetközi segélyakció keretében, a mészkövet Albániából, a kőzúzalékot Törökországból hordták uszályaink. Gondolva arra, hogy a nyaraló emberek igényeit a szürke hétköznapokon is ki lehet elégíteni, megépültek a parttól távolabbi településeken luxuslángosozóink. Sütőolaj-szállító tankereink részére nagyobb kikötőket kellett vásárolnunk, és megépült az első használtsütőolaj-finomítónk is, a transzmeditárrán csővezetékkel együtt. Innen már csak egy lépés volt a használtsütőolaj-hőerőművek beindulása. Természetesen az alapanyagokat immáron saját ültetvényeinken és gyárainkban állították elő. Mivel a lángossütő munkások korán halnak a rákkeltő sütőolaj gőzétől, így innovációs központot építettünk a technológiai fejlesztések céljából, illetve az egészség- és gyógyszeriparban is érdekeltségeket szereztünk. A hivatalos szerveket mindig sikerült megvesztegetnünk vagy egyéb eszközökkel elhallgattatnunk, ám a helyi maffiákkal mindenhol összetűzésbe keveredtünk, ezért nemzetközi légiót kellett toboroznunk. Elkerülhetetlenné vált beszállásunk a titkos fegyveriparba, kutatólaboratóriumainkban használt sütőolajból és fokhagymából vegyi csapásmérő eszközöket fejlesztettek ki, amelyek további profitot eredményeztek a nemzetközi vonalakon. A legnagyobb ütközet Szicíliában zajlott, ezután áttettük a székhelyünket Rómába. Egy volt dolgozóinkból álló szeparatista csoport ugyanakkor Isztambulban alapította meg saját, hamis lángosrecepten alapuló konszernjét. Velük végül megalkudtunk, így Bizánc végre egyesült Rómával. Engem, mint alapító ötletgazdát és vezérigazgatót, a titkos konszolidált zsinaton császárrá koronáztak.
– Elhiszem.
– Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy bekebelezzük Európa, Észak-Afrika és Kis-Ázsia azon részeit, ahol ráharaptak a lángosra. Ezután pedig a nyilvánosság elé lépünk, és átvesszük a világi és egyházi hatalmat a Birodalom minden népe fölött. Egyetlen apró probléma van: Pannónia. Itt ugyanis, felséged országában, ahonnan a lángos ered, olyan erős a lángossütők kartellje, illetve a nép ellenállása a multi-franchise fokhagymás lángos eszméje ellen, hogy csakis beházasodással van esélyünk felséged országát bekebelezni.
– Elhiszem.
– Csakhogy felséged országa töretlenül, rendíthetetlenül és öles léptekkel halad előre az európaizálódás útján.
A király feje elvörösödött, halántékán és nyakán elfeketültek a kötélként kidagadó erek, és a haragtól elfúló hangon üvöltötte:
– Hazudsz, te bitang lator! Akasztófára…!
Hát így esett, hogy a szegény ember fia lett az új király, ráadásul még a királylány kezét is megkapta. Akkora lagzit csaptak, hogy hétnél is sokkal több országra szólt a híre, még az algériai gyerekek is talicskával hordták haza a sok fokhagymás lángost.
Aki nem hiszi, járjon utána!




aTom blog

2008. november 17.

Vöröske
A vörösbegyekhez (Erithacus rubecula) órát, naptárat lehetne igazítani. Amatőr természetbúvári énemet a lehető legjobb pozícióból szolgálják ki a vörösbegyek: minden ősszel az ablakom előtti fákra költözik egy példány (plusz a környékre még jó néhány), és tavaszig ott is maradnak. Vicces, hogy talán Skandináviából, talán csak egy északabbi megyéből, de minden télen bejönnek Budapest közepébe, és (a frusztrált önsorsrontó emberekhez képest mindenképpen) nagyon vígan elvannak. Zuglóban telente minden kertből lehet vörösbegyéneket hallani. Sokan etetik is őket, hozzám hasonlóan, ám arra nem mindenki figyel, hogy a madáretetők macskától védett helyen legyenek. Ez az Európa-szerte előforduló, rendkívül bátor énekesmadár persze nem csak az én kedvencem, Angliában egyenesen nem hivatalos nemzeti madárnak számít (angolul: Robin).
Az idei „házi" példány abból a szempontból különleges, hogy még a tavalyinál is sokkal virtuózabb és kitartóbb énekes. Persze lehet, a tavalyi példány fejlesztette tovább énektudását menet közben (ez azért nem túl valószínű, mindössze pár évet él egy-egy madár, bár a wikipédia szerint a leghosszabb regisztrált életkor 13 év). Az utóbbi 4 évben rengeteg vörösbegyet hallottam énekelni, de a mostani hihetetlenül virtuózan nyomja, egészen magas frekvencián trillázik, némi utánzásokkal vegyítve, nagyon hosszan kitartva, lankadatlan dinamikával és komponista attitűddel. A nyitott ablaknál olyan hatása van, mintha egyenesen a szobában énekelne. Töröm a fejem, hogyan lehetne jó minőségben rögzíteni. Külön érdekesség, hogy október közepe óta egész éjjel dalol, de nappal is bármikor rákezdhet. Azt is észleltem, hogy a szintén itt lakó fekete rigókat sem hagyja hidegen a dalnok, mert időnként maguk is nótára gyújtanak. Ilyenkor aztán tiszta tavaszi fíling költözik az udvarba, mindez november közepén, a hideg éjszakákon. Úgy sejtem, az őszi-téli éneknek hasonló célja lehet, mint a tavaszinak: a telelő madarak saját revirt foglalnak maguknak a zord időkre, ezúttal kizárólag táplálékszerzés céljából, és az énekkel jelzik riválisaiknak a határt.

Egy archív begy

Lánymese
Megjelent egy kisprózám (Lánymese) a Marie Claire nevű csajmagazin decemberi számában.




aTom blog

2008. november 11.

Tanyaszeptemberoktóbernovember
Nemrég jöttem rá, már rég nem gyűjtök semmit. Se könyvet, se zenét, se filmet. Semmi hagyományos gyűjtenivalót.
Egyetlen újabb keletű kivétel volt, de ezt is abbahagytam. Fákat, pontosabban fafajokat és -fajtákat gyűjtöttem. Kb. 3-4 éve kezdtem kialakítani a tervemet, hogy milyen fákat akarok a tanyára. A végül papír- és fájlalapú rajzokon és adattáblázatokon összeállt terv alapján egy kivételével mindet elültettem mostanra, az az egy pedig ráér jövőre.
Több fafaj azért nem kell, mert ahhoz azért szűkös a terület, pedig nem kicsi (cserjék persze még jönnek). Viszont egy-egy fa igényel fajspecifikus saját területet 10-20-100 éves távlatban, ezért értelmetlen a kellőnél többet összezsúfolni. Sok szempontot vettem figyelembe, amikor megterveztem a kertet, amely 10 év múlva inkább egy park lesz, hacsak nem szól közbe a klímaváltozás, tűzvész, államosítás, kisajátítás, emigráció, ezt sohasem lehet kiszámítani Kelet-Európában. A hétvégén, ahogy befejeztem a többéves parkosítási tervemet, összeszámoltam, jelenleg hányféle fás szárú növényem van (fa és cserje). Meglepődtem: 112 különböző fás szárú él jelenleg a tanyán. Ebből a kifejezetten fafajok száma több mint 60. Az egyedszámot lehetetlen megszámolni, mert a tanya egy része, több mint fele kifejezetten sűrű „őserdőszerű”, évről évre bújnak elő a magról kelt fiatal egyedek százával, amelyek egy része meg is marad, nagyon gyorsan igyekeznek fölfelé, a 10-15 méteres összefüggő lombkoronaszint irányába. Persze egyelőre 8-10 faj tartozik abba a körbe, amelyek komoly vehemenciával újítják meg magukat: pl. fehér akác, zöld juhar, fehér eper, dió, bálványfa, lepényfa, vadgesztenye, nyárak, fűzek, som, mogyoró, bodza, de az újonc fajok is beszállnak a versenybe, ahogy nőnek és szaporodóképesek lesznek. A rekreációs, esztétikai és természetbúvár érdekeken túl persze egyfajta gazdasági hasznot is termel ez az „őserdőrész”, tűzifa formájában.
Azt hiszem, eddigi életem legsikeresebb projektje volt ez a gyűjtés. Két és fél év alatt minden lényegi elemét megvalósítottam a tervnek, amelyet – humán agyamat félretéve – komoly számításokkal, tervrajzokkal, netes, könyvtári és interperszonális, személyes kutatómunkával készítettem el, néha meglepő kapcsolatokat teremtve a legkülönbözőbb szakterületek képviselőivel, innentől már csak malmozni és vigyázni kell, figyelni a növényeket, irtani a felesleget. Végeredményben alig 5-10 év múlva már egy komplett alkotóházam lesz ebből az egyszerű alföldi tanyából saját „ősparkkal” – már most is így funkcionál.
A természet idén ősszel is megismételte önmagát: újra egy nagy csapat sárgafejű királyka telel a tanyán (15-20 egyed), megjelentek a süvöltők is, az ökörszemek, a fakuszok, a vörösbegyek, az állandó madarak közül pedig mindenki megvan, aki számít: cinkék, pintyfélék, rigók, csuszkák, őszapók, fácánok, galambok, gerlék, ölyvek, héják, harkályok stb. Hollót is láttam-hallottam minden kétséget kizáróan, és rengeteg lúdfélét, darvakat az égen elhúzni, oda-vissza.
Két „megfigyelés”: amikor egyik szombaton máglyát raktam az ágnyesedékből, arra lettem figyelmes, hogy egy miniatűr cickány bukkan elő egy avarral borított földkupacnak látszó cickányfészekből. A tűztől nagyon megrémült, de azért később újra megnézte. Ismét nagyon megijedt. A másik: egy harkály (nagy fakopáncs) leütött egy diót a fáról, lement érte a talajra (alig találta a lehullott levelek közt), felvitte a fára, berakta egy vízszintes ág mélyedésébe, felkopácsolta, megette. Közben a széncinkék, 6-8 egyed, mint valami éhenkórászok, körbeülték, és lesték, mikor jut nekik is valami, az egyikük még lopni is próbált. + Találtam egy többhetes rókahullát a kerítésen, a legtávolabbi, erdős részen. Egészen extrém testhelyzetben pusztult el szerencsétlen, talán kutyák üldözhették, kintről be akarhatott menekülni.




aTom blog

2008. november 4.

Hulla
Tegnap munka után beugrottam egy moziba megnézni A Hullám (Die Welle) c. német filmet. Sokat hallottam róla, és naivan azt gondoltam, talán jó film lesz. A sztori több szempontból is érdekesnek ígérkezett, anyag- vagy inspirációgyűjtésnek is felfoghattam egy készülő írásomhoz: egy iskolai kísérletben autokráciacsoportot alapít egy tanár. A tanulók egyetlen hét alatt egy fiktív fasisztoid erőszakszervezet tagjaivá válnak, viselkedésük az élet minden területén idomul „újfajta” „gondolkodásukhoz”. A végén egy kis erőltetett iskolai lövöldözéssel.
Nem érdemes a sztorival foglalkozni, több mint hiteltelen az egész (bár egy valós történet adja a hátterét), legalábbis ebben a filmes formában. Nem jó film, inkább rossz, rendkívül elnagyolt figurákkal, rosszul megírt jellemekkel (a főszereplő lány figurája annyira hiteles, mintha egy harmadosztályú horrorremake-ből bújt volna elő, amelyben a tinihősnőt mindig Alice-nek vagy Rachelnek hívják), összecsapott snittekkel. Valahogy végig belengi az erőlködés, az ötlettelen görcsölés. A fényképezés és a hang ellenben jó. Ám ez nagyon kevés.
Vártam valamit tőle, nem kaptam semmit.




aTom blog

2008. október 20.

Hídavatás
Vasárnap egy kellemes 66 km-es kör keretében újra Leányfalura bicikliztünk a csodaszép őszben, megtekintve és felavatva a híres Stephen Colbert-hidat is. A pesti oldalról hágtunk fel a más források szerint Chuck Norris-hídra. A Megyeri-hídhoz némi megérzéssel lehet eltalálni Újpest felől a hol véget érő, hol újrakezdődő bicikliutakon, viszont amikor az ember már fent van az M0-s Északi Duna-hídon, nagyon jól lehet haladni. Különben tényleg nagyon szép és lenyűgöző szerkezet a híd, a kilátás pedig páratlan a Dunára, a Lupa-szigetre. Az északi oldalon van a kerékpárút, sokan élnek vele, és szinte mindenki megáll többször is fényképezni. A víz felől sok helyen üvegfal védi az utazót a széltől, de nem akadályozva kilátást. A „budai" oldalon simán rá lehet csatlakozni a parti bicikliútra.
Leányfalun a Gomba melletti focipályán éppen a helyi erők alázták a Dunakeszit a Megye III-ban, ezt a meccset ragyogóan végignéztük a kocsmaasztalnál (Leányfalu–Dunakeszi: 7:1, [a félidőben 6:0]).

Colbert-híd



A Lupa-sziget a hídról


Érdekes táblák





aTom blog

2008. október 14.

Mókuskerék
Fura, hogy mindig visszatér a városligetimókus-tematika az életembe és a blogba (mondjuk, a jelek szerint, én kezdtem). Ma kaptam egy mailt egy „Városliget baráti kör" vagy valami hasonló tagtól, látta a mókusus bejegyzéseimet e blogban, de hogy ő az utóbbi 20 évben soha nem találkozott mókussal a Ligetben (kivéve Zoo), az hétszentség. Mellesleg korábban is jöttek kétkedő vagy érdeklődő visszajelzések.
Nos, azon túl, hogy 2 egymástól – időben és helyben – távoli alkalommal le is fényképeztem ezt a lényt a terepen, nem tudok több bizonyítékkal szolgálni. Csak szimplán kijelentem: legalább 6 alkalommal láttam mókust a Városligetben, szabadon, fán, földön, aszfalton. Legutóbb kb. 2 hete, és rengetegen látták rajtam kívül (a bamba entitások felfigyeltek rá, hogy nézek valamit a bokrok között kitartóan, és a csoportosulás tömeget vonz, ugye), egy csomóan fényképezték is (nálam épp nem volt kamera). Egy kutya rá akart rontani a szép egyedre, erre felszaladt egy vörösfenyőre. Ez van.
Tessék szerencsésnek lenni.




aTom blog

2008. október 11.

Leányfalu, rockandroll
Évente úgy 6–8-szor el szoktam biciklizni Pestről Leányfalura, a Gomba nevű szabadtéri sportemberkocsmáig, és vissza, és mindig csodálkozom, hogy mennyire igénytelenül van megoldva ez az útvonal. Bosszankodni már nem bosszankodom, itt ez felesleges volna, csak csodálkozom. Most is így történt, amikor egy barátommal mentünk a ragyogó őszi időben. Különösen a Budakalász és Szentendre közötti szakasz (a part közeli részen, a gáton) klassz, ahová kitették a nagyképű táblákat is a piktogramokkal, hogy ez itt a 6-os számú transzeurópai kerékpárút. Miközben atomjaira rázódik mind a bringa, mind az ember a 400 éves, ripityára tört aszfaltcsíkon.
Csongrádi cipészmester, méhész és természetjáró nagyapám, aki jócskán 90 fölött halt meg, mesélte gyerekkoromban, hogy amikor a ’30-as években Pesten élt, mindig biciklivel (bambuszvázú versenybringával) közlekedett, később motorral is (haláláig biciklizett). Szóval már ők is jártak ki rendszeresen Szentendrére biciklivel. Nagyon megragadta a fantáziámat, azóta sem hagy nyugodni, hogy milyen lehetett az a bambuszvázú bicikli. Közben kábé 80 év eltelt, és a haza és haladás nem volt képes kitermelni egy európai színvonalú kerékpárutat a legsűrűbben használt biciklis túraútvonalra (csúcsidőkben elképesztő tömeg teker itt). Illetve van fejlődés: a táblák szerint ez mégis Európa. Nem csoda, hogy sokan leragadnak már a Római-parti kocsmáknál. Azért idén még megyek mindenképpen, mert az ártéri erdő nagyon szép így ősszel, és jólesik a sör a Gombánál.




aTom blog

2008. október 4.

Szombat

Szerda
Ebédszünetben a Lukács Fürdő melletti parkban cigiztem a szökőkútnál. Odarepült egy papagáj mellém a padra. Mondott valamit, majd átrepült egy fára. Valami ritkább faj lehet, mert még nem láttam ilyet, a neten sem. Kék színű volt, a melle és a hasa sárga, a tarkója vörös, a csőre kicsi, a farka hosszú. Kábé 20-25 centi lehetett a testhossza. Tkp. megfoghattam volna, de miért tettem volna.
Mivel sok népmesét olvastam mostanában anyaggyűjtés céljából, amelyekben beszélő állatok is felbukkannak, sokat gondolkodtam rajta, vajon mit mondhatott.




aTom blog

2008. szeptember 24.

„Grunge is dead" vagy Gogol köpönyege
Nagyon furcsa koncerten voltam hétfőn. A Melvins (pontosabban: The Melvins) lépett fel az A38 hajón. Szinte nem is hittem a szememnek, amikor először megláttam, hogy Budapesten játszanak.
A Melvins nem más, mint az amerikai alternatív–underground rockzene egyik legemblematikusabb, legtöbbet hivatkozott, legjobban tisztelt kultuszbandája (persze a jóval korábbi Velvet Underground utáni időkből). A kultzenekar. Egyes zenei szakportálok olyan jelzőkkel illetik, mint „a grunge kíméletlen császárai", az amerikai alternatív szcéna megalapozói, a Seattle-sound sarokkövei, a sludge metal kiteljesítői stb., még hosszan sorolható volna az elragadtatott kommentárok sora. A rockzene mai sztárelőadóinak egész serege tekinti a Melvinst fő inspirátorának, zenei forrásának, a posztpunkoktól a Fear Factoryig. A sors fintora, hogy míg a Melvins-követők összességében több százmillió lemezt adtak el mint a mainstream részei, addig az ősbanda sohasem futott be, mindig megmaradt az alternatív státusú indie- (azaz a nagy kiadóktól és ügynökségektől független, „independent") zenekarok világában. Volt ugyan egy sarkalatos pillanat, nevezetesen a Nirvana befutásakor és a grunge elsöprő világtrenddé válásakor, amikor meglegyintette őket is a széles, populáris nyilvánosság figyelme, de szerencsésen túlélték ezt az időszakot is. (Az ilyen bandák miatt jött létre anno a mára legenda Sub Pop független kiadó Seattle-ben, amely később gennyesre kaszálta magát a Nirvana sikerével és „eladásával" a Geffennek.) Azt is tartják, hogy minden mai amerikai „alternatívabb" rockzenész Buzz Osborne (alias King Buzzo), a Melvins emblematikus énekes-gitáros vezetőjének „köpönyege" alól bújt elő.
A Melvinst a legtöbben úgy „ismerik", mint Kurt Cobain tanítómestereit, barátait és zenésztársait. A Nirvana indulása elképzelhetetlen lett volna a Melvins nélkül. Cobain és Novoselic, a Nirvana alapítói az aberdeeni általános „tahóságban" a Melvins zenekari próbáin és koncertjein találták meg az eleve elrendeltnek tűnő kisszerűségből a továbblépés, a kitörés ihletét. A fiatal, kezdő Cobain egyfajta roadként állandóan a zenekar körül ólálkodott, rengeteget tanult tőlük, megismerte és magába szívta zeneiségüket, és kapcsolatuk annyira elmélyült, hogy a Melvins dobosa, Dale Crover a későbbiekben több alkalommal ugrott be a Nirvanába, amikor épp nem volt ütősük. A legelső Nirvana-demón, de a debütáló album, a Bleach három, illetve az Incesticide lemez 5 számában is az ő dobolása hallható (a YouTube-on számos olyan koncertfelvétel található, melyen a Nirvanában dobol). Ezek azok az előzmények, amelyek miatt valójában a Melvinst tartják a grunge mint zenei stílusirányzat alapkövének. Igaz, Cobain ezt a doomos heavy hangzást felturbózta a Pixies-féle sound és a punkriffelés energiájával, és a grunge mint olyan már így aratott. De nem csak a grunge-ról szól a történet. Olyan előadó, mint az ex-Faith No More-énekes Mike Patton, a mai napig együtt projektel kedvenceivel (az avantgard metal Fantomas nevű bandának olyan tagjai vannak, mint Patton, Osborne és a Slayer zseniális dobosa, Dave Lombardo).
Szóval, ha másért nem, a „rockzenei" sznobizmus miatt akár arra is lehetett számítani, hogy fullos teltház alakulhat a budapesti koncerten. Magyarországon nagyon nem mindennapos, hogy ekkora underground kultusszal rendelkező amerikai banda lép fel. Ráadásul a Nirvana egyik exdobosa játszik benne, sőt az előzenekarban is.
Jó, ha 300-an lehettek ezen a rosszkedvű, szomorú hétfői estén az A38-on. Hiába áradoztak a szakfórumok beharangozóikban az este unikális, rocktörténeti jelentőségéről, a magyarokat mindez nem hatotta meg. A 4500 Ft-os beugró nyilván nem kevés (elővételben 4000), a hétfői időpont sem szerencsés, de ez azért döbbenetesen alacsony számnak tűnik. Pláne annak tükrében, hogy vélhetőleg ez volt az első és utolsó lehetőség arra, hogy ezt a bandát Magyarországon, élőben meg lehetett nézni. (Hasonló szenzáció volt 1996-ban a Sonic Youth pusztító fellépése a Sziget nagyszínpadán.)
Az este három fellépőjének programja lényegében a kontinuitáson alapult, a tagok és a hangzás szövevényes kapcsolathálót alkotnak egymással.
A Porn, melynek egyik alaptagja szintén Dale Crover, nem szarozott, bármiféle teketóriázás nélkül kezdték nyomni durván pszichedelikus, extrém noisecore zenéjüket, amely engem leginkább egyes neoavantgárd experimentális zenékre emlékeztetett némi hardcore-punkba oltott disszonáns, Sonic Youth-os noise rockkal fűszerezve. Maga a felállás sem mindennapos, dob (ráadásul kettő) és egy széteffektelt, overdrive-val és agyongerjesztett Marshall-erősítővel agyonütött gitár megkínzása. A dob már ízelítőt nyújtott az egész estére jellemző agyrepesztő ütemorgiáról, dupla kiadásban. Az ilyen típusú, a zene határait feszegető kísérletezés persze elég rémisztően és megdöbbentően hat a felkészületlen fülekre, miként a társaságomban lévő, gyökeresen más zenékhez szokott leányzón ezt lemérhettem. A trió 20 perc után minden előjel nélkül levonult a színpadról.
A Big Business nevű formáció már „hagyományosabb" hardcore–stoner–sludge metal stílusban utazott, basszusgitár–dob–ének felállással, bár történt némi szerény gitárkísérlet is, amelynek a funkciója nem igazán volt megérthető. A distortion-, chorus-, phaser- és ki tudja még milyen effektpedálokon átvezetett basszusgitár önmagában kiváltotta a ritmusgitár szerepét, érdekes és működő megoldás. A NYHC, crossover, doom metal elemeket-utánérzéseket egyaránt magába integráló, bravúros témaváltásokat bőségesen felvonultató zúzás legeredetibb vonása a hihetetlen intenzitású, precíz, virtuóz dobtechnika, amely ugyanakkor mocskosan kemény. Az énekes hangfekvése meglehetősen idegesítően hatott, talán a hajó keverése miatt is, a nyilván agyas szövegekből viszont szinte semmit sem tudtam kivenni a helyenként extrém zajban.
Jött a Melvins. Döbbenetes látvány, hogy amikor egy vérlázítóan kemény és gonosz doomriffet tolnak bele az emberek arcába kétszeres technothrash dobbal és aláhangolt, gyomorba küldött basszussal, hisztérikusan harmonikus énekrefrénnel, az emberek csak állnak, földbe gyökerezett lábbal, kiüresedett szemekkel, érzelmek és értelem nélkül, mint valami zombifilmben, csak éppen mozdulattalanul. Ez a fíling minden rockkoncertet megöl, sőt akármilyen koncertet hazavág. Soha életemben nem voltam még olyan (professzionális szintű) koncerten, ahol ennyire passzív és értetlen közönség lett volna. Mindenki sznobizmusból jött volna? Vagy csak egy kiégett, kedvetlen és depressziós vidék delegáltjain értetlenkedem?
A közönség max. 10%-a tudta egyáltalán, hogy ez egy rockkoncert, annyira halott volt a hangulat. Pedig a Melvins professzionálisan, megszállottan játszotta végig a programját, megállás nélkül, két szám között a két zseniális dobos átkötéseivel. A végén természetesen ráadás nélkül. Osborne rendkívül szuggesztív egyéniség, teljesen átlényegülve prezentálja kőkemény rock'n'rollját, amelyben békésen megférnek egymás mellett az igazán sötét doom témák a diszharmonikus kiállásokkal. Egyfajta pszichedelikus köd persze mindvégig belengte a programot, de nem a rock energiájának rovására. Miként a Porn esetében, a két dobos ezúttal is a maximumot hozta ki magából. Engem nagyon meggyőzött a dupla dob nyújtotta energiatöbblet. A hangzás a színpad közelében összehasonlíthatatlanabbul jobb, tisztább volt, mint hátrébb. A hangerőt rendesen feltekerték.
Mintha egy nyugdíjas klub reformtáplálkozásról szóló rendezvényén volnék, csak úgy simán odasétálhattam a színpadhoz, egyenesen Buzz Osborne mániákus feje elé. Egyetlen félig filmszerű pillanatra megéreztem azt a fílinget, hogy kb. mit gondolhatott pl. Kurt Cobain vagy a sorstársai, amikor több mint 20 éve Osborne előtt álltak, miközben ő a kíméletlen riffjeit és az elborultan hipnotikus szövegeit adagolta ki magából egy mocskos olympiai klubban, egy hasonlóan halott koncerten.
Ám ez Budapest, ahol bármi megtörténhet, itt az a természetes, hogy szombaton még a nyilas csőcselék tiszteletére verik félre a keresztény templom harangját, vasárnap autó közlekedik nagy sebességgel a bicikliúton, hétfőn pedig senki sem mozdul az élő rocktörténelem koncertjén.
A „buli" után, otthon, kénytelen voltam megnézni egy normális Melvins-koncertet a neten, hogy megkapjam a betevő koncertfílinget.




aTom blog

2008. szeptember 17.

A mennyországtól délre
Kis híján megfeledkeztem egy igen jeles évfordulóról: 20 éve, 1988-ban jelent meg minden idők (szerintem) legjobb thrash albuma: Slayer: South of Heaven.
És már abban az évben a kedvencem volt. Pedig akkoriban nagy felháborodás fogadta, mert túl diszkósnak tartották. Mára persze mindenki kedvence, már akinek jó ízlése van.
Ragyogó, földbedöngölő, e világon kívüli, művészi tánczene. Az első pillanattól az utolsóig tökéletes. Néha hetekig nem kerül ki a cédélejátszóból.
Szóljon a címadó sláger!

Silent Scream

Live Undead

Behind the Crooked Cross

Mandatory Suicide

És természetesen a Spill the Blood,
Dave Lombardo legendás dobkiállásával:




aTom blog

2008. szeptember 15.

Trogir, Split, Cetina, Mostar és a katolikus Las Vegas
A kiadóvezetőm meghívására szeptember második hetében 1 bónuszhetet tölthettem néhány kolléga társaságában Horvátországban, Trogirban, illetve a közvetlenül mellette lévő
Čiovo-szigeten egy szuper apartmanban, csodás idővel, majd’ 1000 km „fakultatív programmal" megspékelve. Bejártuk Trogirtól a Neretva torkolatáig a dalmát szárazföldi tengerpartot (így most már Trogirtól Barig, szinte az albán határig láttam a horvát–montenegrói Adria-partot, ez légvonalban is majdnem 300 km, a valóságban nagyon sokkal több (északabbra érdekes módon csak a Kvarnert, főleg Rijeka környékét „ismerem"), de a Top 3 kedvenc városom egyikébe, a bosznia-hercegovinai Mostarba is elmentünk, sőt egy hirtelen ötlettől vezérelve a világ egyik legismertebb katolikus zarándokhelyén, a szintén hercegovinai Medjugorjéban (Međugorje) is körülnéztünk (amit egyik társunk, aki el sem jött velünk, találóan „katolikus Las Vegasnak" nevezett el).
Trogirról (Trau) annyi szépet hallottam már, hogy talán túlzott elvárasaim alakulhattak ki tudat alatt a világörökség részét képező óvárosról. Tudva azt, hogy mennyire értékes épületek vannak itt, nem találtam az általam látott adriai csodavárosoknál különlegesebbnek a helyet. Szerintem pl. Budva óvárosa nagyon hasonló, Kotor, Perast, Dubrovnik pedig valahogy hangulatosabbnak tűnt, ahányszor ott jártam. Az óváros melletti piac a maga bureksütőivel, rákos szendvicseivel, csevapjaival, halaival, fügéivel stb. nagyon tuti. Ellenben az eddig szintén nem látott Split (Spalato) óvárosa a Diocletianus-palotával az első pillanatban „agyonütött", szinte ugyanolyan varázslatot éreztem, mint amikor 2001-ben először besétáltam Kotor óvárosába; és az először szintén 2001-ben „bevett" Dubroknikot, ami ugyancsak lenyűgöző hely, azonnal beelőzte nálam. Utószezonhoz képes undok nagy tömeg volt itt is, de ez most nem nagyon zavart. Csodaérdekes hely, ide mindenképpen vissza kell térni egy kiadósabb ismerkedésre.
A Trogir és Split közötti Ka
štela, a „Kastélyok völgye" inkább nyaralóövezet, mint látnivaló (bár van egy „szép" Franjo Tudjman-szobor is a környéken – persze sok más mellett). Ugyanakkor egy parti étteremben nagyon jó haltálakat kajáltunk nagyon méltányos áron. Maga a Közép-Dalmát partvidék gyönyörű a rengeteg szigettel, a Makarska-riviérával, Omiš környéke a Cetina folyó raftingolós völgyével (kanyonnak hívják, de hol van ez pl. a belső-montenegrói Tara-, Piva-, Lim- és Moraca-kanyonokhoz képest) klasszan frankó, ez is egy olyan hely, amit nagyon alaposan be kellene járni biciklivel, kenuval, bármivel. Felmentünk egészen a hágón lévő nagyon hangulatos, a híres kukoricakenyér-sütő étteremig és „sportközpontig".
A Neretva-folyó deltája szintén megérne egy külön misét a lagúnáival, a hihetetlen mennyiségű gyümölcsárussal, az őrtornyokkal, a fantasztikus kilátóhelyekkel.
Bosznia-Hercegovina déli részében a mediterrán hőség továbbra is perverz nacionalista feszültséggel párosul. A nemrég kitett vadonatúj „kétnyelvű" helységnévtáblák (értsd: latin és cirill felirat) 95%-án a cirill feketével – vagy bármely kéznél lévő festékkel – agresszívan le van húzva, át van festve. A főút fölé hivalkodóan és arrogánsan Horvátország zászlója van kifüggesztve kilométereken keresztül. Egy-két minareten ugyanakkor a teljesen nem hivatalos „iszlám Bosznia" félholdas zászlói lengedeznek. Mostar, a „Top 3 kedvenc városom" egyike, ellenben ezúttal a nyugodt, békés, turisztikai arcát mutatta – néhány fényképezkedő török SFOR-katonával a háttérben. Egy fantasztikus vegyes grilltál (csevap, pljeszkavica, báránynyárs, csirke, máj stb.) és néhány tökéletes hőmérsékletű Sarajevsko Pivo után (ezúttal nyugodtan sörözhettem, mert nem én vezettem) az Öreg-híd melletti Malom-étteremben a Neretva fölött még jobb élmény volt az óváros, mint tavaly: minden sarkon, minden zugban valami különleges látnivaló, kilátópont, fényképtéma, tárgy, ember, állat, növény stb. (Majdnem Szarajevóba is elmentünk; egy kisebb világ omlott össze bennem, amikor kiderült, mégsem.)
Visszafelé, egy hirtelen útvonal-módosítással felkacskaringóztunk Medjugorje faluba, egy hegyre, a világ egyik legjelentősebb katolikus zarándokhelyére (nem zarándokcéllal, hanem kíváncsiságból), amelyet ugyan a Vatikán még vonakodik elismerni, de ettől függetlenül milliók látogatják évente, és a világ minden részéről idegyűlt papok és szerzetesek szolgálják ki futószalagszerűen a fanatikus hívők igényeit. 10-15 nyelven lehet gyónni a fülkesorokban vagy nyilvános placcokon a megfelelő zászlócskákkal kitáblázott atyáknál. Egészen döbbenetes hely ez az eredetileg koszos-poros-érdektelen délnyugat-bosznia-hercegovinai hegyi falu: a Föld minden tájáról idesereglett zarándokok ezreit–tízezreit szolgálja ki az év minden napján, a nap és az éj minden percében. Már most sem semmi a kiszolgálóipar, de a felparcellázott telkeket, az épülő szállodákat, panziókat, üzletközpontokat látva bátran megjósolható: egy ultramodern katolikus Las Vegas (kopirájt: Veres Gábor) körvonalazódik itt. Már most is van egy egyszerre kb. 500 főt befogadó posztmodern, fotocellás öblítésű, patyolattiszta, becsületkasszás vécékomplexum. Építkezésre szabad hely korlátlanul a környéken, horribilis árakért. Már most minden van itt, ami kell(het) a keresztény turistának: Holli No. 1 és Holli No. 2. trafik (lesz ez még tucat fölött), a bibliai és egyéb nevekkel illetett kegytárgyárus-helyeken sört és cigit is lehet kapni, de apostolokról elnevezett kocsmában is lehet inni, miután bevásárolt az ember Mária Magdolnával tuningolt műanyag „Utolsó vacsora” installációval. Nem gúnyolódni akarok a hiten, valláson, csecsemőkoromban engem is katolikusnak kereszteltek, igaz, nem nagyon kérdezték, akarom-e, de az egészen durva butiktárgyak és az egyéb kiszolgálóegységek tömkelege láttán tényleg nem túlzás a vízió: hamarosan olyan kaszinókban pörög itt a golyó, ahol a zsetonokon evangélisták képmása virít a boldog vesztesek arcába. Ugyanakkor hozzá kell tenni: a Szent János templom környékén (kb. 10 000 ember lazán elfér a lelátószerűen, kihangosítókkal turbózott placcokon) javarészt ünnepélyes, mély áhítattal, átéléssel örvendeztek a hívők, és ez teljesen tiszteletet parancsoló, emelkedett hatást gyakorol minden szkeptikusra, még a hozzám hasonló ateistákra is. Mindenkinek, hívőnek, nem hívőnek, más hívőnek ajánlom e hely felkeresését is; ugyanakkor nem bonyolult eltévedni a környéken, a táblázás hiányosságai miatt.
De minden út vezet valahová, legfőképpen további érdekes helyekre.
*
FOTÓALBUMOK

Medjugorje (Međugorje)



Čiovo-sziget, Okrug Donji

Trogir

Split



Cetina-folyó

Omiš


Mostar

Bosznia-Hercegovina



aTom blog

2008. szeptember 3.

Tanyaaugusztus

Gyurgyalagshow

Az augusztus kétségtelenül a gyurgyalagoké (Merops apiaster ; Bee-eater) a tanyán, 2007 után immár másodszor. A tavaly felfedezett gyurgyalagcsapat (korábban vajon miért nem vettem észre őket?) teljesen uralta a környéket egész hónapban. Hangjuk a legközönségesebb augusztusi madárhanggá vált az erdő fölött. Kisebb csapatokra szakadva röpködnek ide-oda, egyik rétről a másikra, folyamatosan hangosan kommunikálva egymással. Mivel a tanyaudvar fölött rendkívül sok szitakötő röpköd, rengetegszer figyelhettem meg a madarakat vadászat közben, közvetlenül, a függőágyban heverészve. Néha egészen alacsonyra lejöttek. A tavalyi évhez hasonlóan idén is megtaláltam a madárcsapat éjszakázó helyét, mindig erdőszéli, magas nyárfát választanak, de váltogatják a fákat. Egyszer közvetlenül a tanya mellett gyűlt össze a csapat, és még álmukban is hallatták jellegzetes kapcsolattartó hangjukat. Sikerült a teljes, összeállt nagy csapatot is megfigyelnem repülés közben, 80-120 példányra becsültem őket, bár igen gyors röptük és a magas fák miatt lehetetlen volt megszámolni, még lefényképezni is a teljes csapatot.
Bár nem hittem benne, hogy megismétlődhet a tavaly augusztusi rendkívüli találkozás, mikor is 1-2 méterről figyelhettem meg őket a kocsimból, és amikor nem volt fényképezőgépem őszinte bánatomra, ám a sors úgy akarta, hogy kapjak még egy lehetőséget. Pontosan ott, ahol tavaly, a mező közepén, a tanyától száz méterre se, a magányos hatalmas ezüstnyár (mely búbos bankát, szalakótát, nagy őrgébicset is rejteget időnként) és a villanyvezetékek találkozásánál futottam beléjük. Most éppen a falu szélén lévő benzinkúthoz tartottam cigiért, ám ezúttal a fényképezőgép és a távcső ott lapult mellettem az anyósülésen. Bebizonyosodott: gyurgyalagot autóból lehet fényképezni. Lassan gördültem feléjük, és nem ijedtek meg, nem repültek el, mintha ott sem lettem volna (bezzeg ha biciklivel mentem, azonnal arrébb repültek). Az autó számukra nem élőlény, nem rejteget ismeretlen veszélyt. Leálltam a legjobb helyen, és lőttem a sorozatokat a fényképezővel a letekert ablakokon, vagy akár a szélvédőn keresztül. Az már az én bénaságom (és abszolút fotós tudatlanságom), hogy nem sikerült jobb képeket készítenem a másfél-két méterre röpködő, a bokrokon és a villanyvezetéken pihenő, a dűlőúton mászkáló, trópusi színezetű (természetesen fokozottan védett, 100 000 Ft eszmei értékű) madarakról (pl. az ablakon keresztül ki kellett volna nyitnom és letenni a fotóállványt a földre a kocsi ajtaja mellé, plusz a záridővel kellett volna variálni többek között). Egészen bámulatos vadászok, műrepülő mozdulatokkal, bukfencekkel, szaltókkal tarkítva kapják el a repülő rovarokat. A fullánkosokat és hasonlókat, méheket, darazsakat, poszméheket, dongókat ördögi ügyességgel dobják fel a levegőbe, majd úgy kapják el csőrükkel, hogy a méreganyagot ki tudják nyomni a potrohukból, és csak utána nyelik le a rovart (régen méhészmadárnak – angolul, bár Angliában nem költ, az a neve: méhevő – is nevezték, és a méhészek tűzzel-vassal irtották őket, mert esős nyarakon nagy pusztítást végeztek a méhesek környékén). Hihetetlen mennyiségben ejtik el a rovarokat, szinte percenként fognap újabbat. Idén is láttam porfürdőző gyurgyalagokat, úgy látszik ez is jellegzetes szokásuk. Egyébként időnként füsti és molnárfecskék, tövisszúró gébicsek, rozsdás és cigánycsukok társaságában vadásztak, amelyek szintén e veszélyeztetett lápréten és környékén élnek, sok más védett fajjal egyetemben, pl. ritka ragadozó madarakkal (a rét egy részét sajnos már művelés alá vették, a többi legelőként és kaszálóként is funkcionál, ám szerencsére van még egy „eredetinek" látszó nádas is, ami ki tudja, milyen értékes fajokat rejtegethet még, ennek feltérképezése is jövőre marad). Egy kicsit úgy érzem, „gyurgyalagszakértővé" lettem ezen a nyáron. Sajnos idén sem lesz módom megfigyelni, hogy mikor indulnak el Dél-Afrika felé, tavaly mindenesetre szept. 8-án még javában vadásztak.






Startolás és landolás


















Házi vadnyúl, sündisznóól, alkesz hörcsög, öngyilkos egér, levelibékastrand, láblepke és más különös esetek
Augusztus elején beköltözött egy fiatal mezei nyúl a tanyára. Más állatok igyekeznek az emberi kerítéseken kívül kerülni, ez a nyúl meg bejött a kerítésen, és nagyon jól érezte magát hátul, az akácosban. Majd’ minden reggel láttam a szamócás környékén ólálkodni, vagy az árnyékban heverészni. Néha azért kiment a kerítésen túlra is.
A mókust is láttam újra, két alkalommal is, a kút melletti diófán. Nyilván nagyon várja már a dióérést.
Egyik este, alkonyatkor a ház mögött sétáltam, és a nagy fehéreperfa környékén, az ősrégi, használaton kívüli disznóól mellett irtózatos csörtetésre, motozásra lettem figyelmes az avarból. Ahogy közelebb ólálkodtam, egy süncsaládot vettem észre. 5-6 sünt, két nagyot és a kicsiket. A legkisebb alig volt nagyobb, mint az öklöm. A fáról lehullott epret szedegethették össze. Később minden este megnéztem őket, amikor ott tartózkodtam. Rájöttem, a disznóólban vagy a közvetlen környékén lakhatnak, ezért gyorsan át is kereszteltem sündisznóóllá az építményt (bár az állat hivatalos neve sün, méghozzá keleti sün, és nem sündisznó). Nem nagyon ijedős jószágok ezek, simán fél méterről makrófotóztam őket. Néha azért észrevették, hogy nem stimmel, ha fél méterről zseblámpával és autofókusz segédfénnyel plusz vakuval világítják őket, ekkor beszaladtak a bozótba, avagy halottnak tettették magukat.
Egy másik este arra eszméltem, hogy elképesztő üvegcsörömpölés hallatszik a nyitott fészerből. Ott gyűjtöttük össze a tanyabulin felhalmozódott tetemes mennyiségű üres üveget. Ahogy közelebb mentem, látom, hogy egy hörcsög garázdálkodik az üvegek között. A zseblámpa és a kamera fényére mozdulatlanná dermedt szegény a rémülettől, félig egy fóliazsák alá bújva, de azért be tudtam azonosítani, miféle állatról lehet szó. Sejtettem, hogy vannak itt hörcsögök is, mert rengeteg járat és lyuk van mindenfelé az udvaron. Egy vakond(ok)ot is majdnem sikerült levideóznom, amint éppen kibukkant a friss, mozgolódó földkupac tetején, ám pechemre épp lemerült az akku.
Egy fura tragédia is történt augusztusban: az öngyilkos egér esete. Történt, hogy valahogy beslisszolt egy egér a melléképület kamraként funkcionáló helyiségébe. Ott egy este különös zajt hallottam egy régi rádió belsejéből. A kézenfekvő magyarázatot, miszerint egy szellem költözött a rádióba, nem fogadtam el, ezért lámpával megvizsgáltam a szerkezetet. Egy egérfarkot pillantottam meg az egyik szellőzőlyukból kinyúlni. Észleltem, hogy a rádió hátlapja el van válva egy kicsit, nyilván ott bújhatott be az állat. A tervem az volt, hogy másnap reggel elviszem innen az egeret jó messzire, élő állapotban, nehogy beköltözzön a házba. Ezért kitettem az udvarra a rádiót úgy, hogy a „bejáratot" lesúlyoztam. Reggelre egész horrorisztikus, vagy inkább rajzfilmszerű látvánnyal kellett szembesülnöm. Szegény egér az éjszaka folyamán ki akarta rágni magát a rádió alján lévő farostlemez szellőzőrácson, ám elsiette a dolgot, a lyuk még nem volt elég nagy, a feje beszorult, nyilván elzárta a saját légcsövét, és megfulladt. A feje félig kilógott, de a teste még a rádió belsejében volt. Úgy beszorul, hogy alig bírtam kiszedni az egérhullát. Sajnáltam, mert nem akartam megölni.
A levelibékák mint nonstop „háziállatok" mindig szolgálnak valami újdonsággal. 7-8 db közülük pl. a pergola teteje alatt, a körbefutó gerendán állomásozik állandó jelleggel. De a madárodúba költözött példány is kitart lakhelye mellett rendületlenül. Időnként, naponta többször is, irtózatos brekegésbe kezd az egész banda, kiegészülve a környék további 30-40 példányával. Brekegés közben a nyakukon lévő légzsák felfúvódik, mint valami léggömb. Színüket a legtöbbször a környezetükhöz igazítják bámulatos módon, fényképeztem alumíniumszínű és kék levelibékát is. A legforróbb éjszakákon pedig észrevettem, hogy a madáritatóban hűsölnek, kikönyökölnek a peremére, mint az öregemberek a termálvízben.
Sokféle nagyon szép lepkét is láttam, ám nem volt időm „komolyabban" foglalkozni velük, majd jövőre (szitakötőből is legalább hatfélét észleltem). Arra véletlenül figyeltem fel az „Élővilág enciklopédia" c. könyvben, miközben a fényképeimet válogattam a bloghoz, hogy egy helyes kis lepke, amelyik napozás közben állandóan a lábfejemre szállt, és hiába mozgattam a lábujjaimat, nem is akart eltávozni, nem más, mint „egyik legféltettebb ritkaságunk, a mára csupán egy lelőhelyen fennmaradt ezüstsávos szénalepke". Azt nem írja a könyv, hogy melyik ez az élőhely, mindenesetre a tanyán több példányt is láttam belőle. (Remélem, nem tévedtem a hivatalos képek alapján történő meghatározásnál.) Mivel szeretek nyáron mezítláb mászkálni, ezért ez a kis lepke egy koszos lábbal együtt került megörökítésre :)
Augusztusban a tanyasi madarak között a csuszkák voltak a főnökök. Nagyon találóan írja Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról c. alapművében: „A hol él, ott hangos tőle erdő, kert; jókorákat füttyent, akár valami juhász, a mellett mindég nagy dologban van.” Mellettük a kék cinegék és egy fiatal házi rozsdafarkú mozogtak a legtöbbet, persze a széncinkék és a fakopáncsok mellett. Érik a bodza, ez rengeteg madarat vonz. A nagy fehéreperfa majd’ 3 hónapon keresztül ontotta a termést, hihetetlen mennyiségű madarat táplálva. Főleg a sárgarigók és a vadgerlék, örvös galambok eperfüggők, de a harkályok sem vetik meg. A sárgarigók utolsó trilláit még augusztus közepén is hallottam reggelenként. Sajnos augusztusban már ritka a madárdal. A fülemülék pl. már július elején abbahagyták.
Augusztusban egy régi hagyomány is felelevenedett. Az öcsémmel a ’90-es évek közepétől minden évben szerveztünk egy nagyszabású, augusztusi Tanyabulit. Ezek közül a legnépesebb azt hiszem 1996-ban volt több mint 40 résztvevővel, egy 4 napos „kulturális" fesztivál jegyeit magára öltve, többek között élő rockzenei koncertekkel. Még a legendás Fekete Koktél hardcore rapegyüttes is fellépett egy jammelés erejéig. Legalább 100 ember fordult meg ezeken a bulikon 4-5 országból. Aztán ez a dolog 2002–2003 körül elsikkadt, gyerekek születtek azóta, külföldre költöztek többen, egyre bonyolultabbá vált megfelelő időpontot találni. Most ezt megelégeltük, és újraindítottuk a hagyományt. Nagyon jól sikerült a 20 emberes buli, a legelvetemültebb keménymag még reggel 5-kor is táncolt, ha jól emlékszem Goran Bregovic és Boban Markovic volt a legnépszerűbb. Dicséretes helytállással néztük másnapos reggelen a magyar vízilabdacsapat olimpiai győzelmét. Természetesen az őstanyabulisok java is tiszteletét tette az újabb barátok mellett.

A házi vadnyúl (mezei nyúl ; Lepus europaeus)

Sünkölkök (keleti sün ; Erinaceus concolor)


Közönséges hörcsög (Cricetus cricetus)

Az öngyilkos egér

Éjszakai strand a madáritatóban (zöld levelibéka ; Hyla arborea)


Brekegő levelibéka

Ezüstsávos szénalepke (Coenonympha oedippus) és koszos láb

Nagy gyöngyházlepke (Argynnis papphia)

Atalanta-lepke (Vanessa atalanta)

Csuszka (Sitta europaea ; Nuthatch)

Életképek a madáritató és -fürdőkomplexumból (csuszka, széncinege, kék cinege)









Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros ; Black Redstart)

Őszapó (Aegithalos caudatus; Long-tailed Tit)

Éjjeli kocsma

Szitakötő 1.

Szitakötő 2.


2 méteres Cannabis sativa

81%-os holdfogyatkozás, 2008. aug. 16.




Sisakos sáska (Acrida hungarica)






Tanyabuli 2008 – tájkép csata után

 

aTom blog

2008. augusztus 13.

Iron Maiden, Sziget 2008
Lényegében a Nirvanán kívül 10-es–20-as éveim valamennyi meghatározó vagy ahhoz közeli külföldi rockegyüttesét láttam már élőben játszani. A Metallicát kétszer is, ’92-ben a nagy Guns n’ Rosest, az AC/DC-t, a Soundgardent, a Sonic Youth-t, a Megadeth-(e)t, a Slayert, az Anthraxet, a Sepulturát, a Faith no More-t szintén kétszer, a Mötley Crüe-t, a The Cultot, a Jethro Tullt, a Prodigyt és egyebeket. Tegnapig az Iron Maiden kivétel volt. Játszottak már vagy ötször Magyarországon, mégsem voltam IM-koncerten, amit nem is értek.
Amikor megláttam, hogy a Sziget 0. napján a Maiden játszik, minden idők talán legnagyobb stílusteremtő heavy metal bandája, szinte azonnal eldöntöttem, ott leszek. Olvastam, hogy a mostani világturnéjuk nagyon magas színvonalú és óriási siker világszerte, mindenhol teltház előtt játszanak Indiától Kolumbiáig, tehát szó sincs holmi nyugdíjas nosztalgiabuliról (egy nőismerősöm „vén majmok” ugrálásának nevezte viccesen a koncertet, amikor mondtam neki, hogy megyek). Némi vívódást okozott, hogy a Sziget nagyszínpadán általában minden koncert szarul szól, és rendszerint rövidített programot játszik minden sztárelőadó. Előbbi némileg bejött ugyan, ám a program teljes volt.
Szóval ott voltam, és életem egyik legjobb koncertje lett. Igaz, a hangzás a várt minőségűnél alig volt jobb, mintha a végére sikerült volna úrrá lenni a keverőpulton, de a zenekar rendkívüli jó formája és a fanatikus (állítólag 50 ezres) közönség hatalmas fílinget varázsolt. Ráadásul kemény két órát játszott az együttes, ami nem semmi.
A program telitalálat volt, a ’80-as évek sikerlemezeinek legsikeresebb dalai, azaz a heavy metal legnagyobb klasszikusait nyomatták, így a közönség önfeledten végigénekelte-üvöltötte az egész koncertet. A színpadkép zseniálisra sikeredett, a klasszikus Iron Maiden lemezborítók világát idézve, a fő hangsúly a Powerslave album borítójának óegyiptomi kulisszáira helyeződött, természetesen pirotechnikával, füstgépekkel és Eddie-vel, a legendás kabalazombival bőségesen megtámogatva.
Steve Harris, az alapító basszusgitáros 20 éveseket lealázó vehemenciával szántotta a színpadot az elsőtől az utolsó pillanatig, Nicko McBrain dobos pedig halálpontosan, elemi erővel ütötte végig az egyáltalán nem egyszerű témáit. A három gitáros, Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers megfontoltabban mozgott.
Bruce Dickinson, aki a maga által vezetett Boeinggel hozta a bandát és a cuccot Budapestre, ezen az estén pontosan úgy vezényelte le a dolgokat, mint ahogy az a legnagyobb metálénekes-istentől elvárható. A napokban töltötte be az 50. évét (szelíd erőszakkal intette le a „Happy Birthday”-ezni kezdő közönséget), ez adott némi különleges töltetet az estének, és tökéletes formában, vérbeli frontemberként, vérprofi showmanként irányította a közönséget. Persze a Run to the Hills szédítő magasait ezúttal sem tudta vagy akarta kiénekelni, ez már 20 éve is nehezen ment. Láthatóan nagyon jól érezte magát, sokat beszélt a közönséghez, akiknek legalább a fele külföldi volt (egy francia társaság közepébe keveredtem, akik lelkesen kínálgatták söreiket, amíg volt), és ők lelkesen éljeneztek a Budapestnek, Hungarynek szóló bókokra. Persze lehet, minden koncerten ennyiszer ismételgeti, hogy ez az este mennyire „amazing”.
Mivel csupa nagy, klasszikus IM-dalból állt a program, nehéz csúcspontokat kiemelni. A The Number of the Beast, a Run to the Hills és természetesen a Fear of the Dark ilyenek voltak, de a Moonchild sem volt semmi a 3 számot tartalmazó ráadásblokkban. Hiányérzetem nem lehet, bár a Children of the Damned kimaradt, és a Seventh Son of a Seventh Son albumról is játszhattak volna többet.
Szóval nagy hiba lett volna, ha nem megyek el erre a bulira. 

Persze máris találtam a YouTube-on néhány rossz minőségű koncertrészletet:


Can I Play With Madness

 
2 Minutes to Midnight


Wasted Years


The Number of the Beast


Rime of the Ancient Mariner

***
A 0. napi Sziget hangulata nagyon bejött. Egyedül mentem, mert senkinek nem volt elég vonzó a Maiden a környezetemből 8000 Ft + fogyasztásért, de egyáltalán nem bántam. Késő délután biciklivel alaposan körbejártam az egészet – nagyon fílinges így biciklizni –, flasheket gyűjteni, aztán a koncert után persze gyalogosan. Mivel az IM-en (és az „előzenekaron”) kívül más koncert nem volt, a tömeg önfeledten, nyugisan és békésen szórakozott. Még nem volt por, még viszonylagos tisztaság és frissesség uralkodott. Az ottalvós jeggyel rendelkezők már mind beköltöztek ekkorra, legfőképpen külföldiek vagy 30-40 országból, és euforikus állapotban élvezték a Sziget-fílinget. A külföldiek nagy aránya meglepett. Úgy alakult, hogy rengeteg franciával beszélgettem és söröztem, lépten-nyomon „leszólítottak”, és mindegyikük elragadtatással beszélt a Szigetről, Európa legnagyszerűbb fesztiváljának nevezve azt. Nagyon úgy tűnt, hogy a franciák abszolút többségben vannak, rajtuk kívül angolokkal és írekkel elegyedtem szóba a legtöbbször, már ha tudtam, mert pl. két londoni srác cockney-kiejtésével nem sokat tudtam kezdeni. Eléggé reggel felé keveredtem haza.
Erősen elgondolkodtam, hogy talán a Sex Pistolsra is el kellene menni, de Sid Vicious nélkül milyen lehet ez a Pistols?

 

aTom blog

2008. július 28.

Tanyajúlius – A házi mókus
Azért is szeretem nagyon a tanyánkat, mert minden hónapban, minden évben van valami meglepetés, valami újdonság. Ilyen volt – a sok közül kiragadva néhányat – pl. 2006-ban a szalakóta, vagy tavaly nyáron a gyurgyalagok megjelenése (idén is júl. 20-án láttam őket először – beigazolódott a sejtésem, hogy nyilván a közeli tápiógyörgyei „gyurgyalagos” egyedei költöznek át minden évben a tanya környékére, miután a fiókák kirepültek), idén pedig a csuszkák fészkelése.
De jelenleg mindet übereli a mókus. Azt csak szerettem volna, hogy legyen mókus is, de nem reméltem. Végtére is ez a tanya az Alföldön van, ráadásul a biológusok által „ökológia sivatagnak” tekintett nyárfaültetvény közepén [ehhez képest hemzsegnek a védett fajok a környéken]. Júl. 20-án azonban – a 14 év alatt, amióta a miénk a tanya, először – egy mókus rohant be az udvarba a földön, és rögtön felspurizott a madáritató fölötti juharra. Onnan át a nagy diófára, alaposan körülnézett. Anyám vette észre, én pedig szaladtam a fényképezőért, még a kocsiban volt. Amikor végre előkaptam a gépet, már éppen indulóban volt a szomszédos akácokra, egy pillanatra még rápattant a kocsim tetejére is, a diófa alatt parkoltam. Remélem, jól megjegyezte magának, hogy összesen 4 nagy diófa van az udvarban és néhány kisebb, + mogyoróbokrok.
Hiába próbálok egész nyáron denevért fotózni, ez meghaladja a képességeimet. Pedig minden éjjel ott röpködnek a ház előtti placcon.
Végül az árva A-odú is megtalálta lakóját.






 

aTom blog

2008. július 15.

Biciklivel a Morača-kanyonban…
Ez csak egy gyors ajánló: két srác nagyon színvonalas és érdekes útinapló-blogja, jó fotókkal, akik kerékpárral tették meg a Pécs–Athén útvonalat Horvátországon, Bosznia-Hercegovinán, Montenegrón, Albánián és Macedónián keresztül 2008 májusában. Engem persze legfőképpen a montenegrói kalandok érdekeltek, de az egész út szuper. Szinte kedvem volna már ma elindulni ugyanezen az útvonalon.
http://kerekparral-athenig.blog.hu/

(Nem semmi: új vízilabda-nagyhatalom született [többek között a magyarok nagy bánatára is]: az önálló államként először induló Montenegró vasárnap az Európa-bajnokság döntőjében 6–5-re győzött a volt államtárs, Szerbia ellen. A hírek szerint azóta is tart a fieszta Crna Gorában...)

aTom blog

2008. július 5.

A fasiszták terjedése Magyarországon, 0.0
Egészen elképesztő, ma megint egész nap szirénahang zúgott a környéken és helikopterek köröztek a házunk fölött azért, mert néhány tucat ostoba nagyon bányamélymagyar fasiszta szkinhed és uszító klerikális latens köcsög kiszabadult az utcára, mert gazdáik találtak egy nevetséges ürügyet. A hírek szerint alaposan szétkúrták szomszédomat, a Városligetet is. Ezért, az egyre inkább hétköznapivá váló magyar fasizmus miatt kezdek szép lassan elhatárolódni saját magyarságomtól. A 21. században, az Európai Unióban.

(A Városligetben jelenleg is fészkelő madarak – és egyéb védett állatok – többsége még tartja magát a magyar fasizmussal szemben, bár a magyar molotovkoktélokkal, magyar petárdákkal és magyar primitivizmussal farkasszemet nézve valószínűleg nem sokáig.)
aTom blog

2008. június 30.

Tanyajúnius
A tanulmányi szabadságnak nevezett nagyszerű intézménynek hála 2 teljes hetet, + még 3 napot töltöttem júniusban a tanyán, és igazán megérte. Igaz, rengetegszer esett az eső, de ezt nem nagyon bántam, kertészi énem elégedetten nyugtázta, hogy minden növény a kielégítőnél is szebben fejlődik. Igaz, a gyomok is, velük sokat kell hadakozni.
A gólyás kalandomról már értekeztem, de volt más is. Pl. egy tövisszúrógébics-fészek, ami a ház mögötti fán „keletkezett”, alig magasabban, mint 2 méter, egy feltűnő helyen, benne 7 fiókával. Nem gondoltam volna, hogy a gébicsek így bemerészkednek egy udvarba. Igaz, a szülőpár nem nagyon szerette, ha a fészek körül lábatlankodtunk, de lehetetlen volt kihagyni a fiókák óvatos lefotózását. Azóta már vígan kirepült az egész kompánia. A széncinkék is kiröptették a mesterséges odúból a második fészekaljat (az első költés 9 vagy 10 egyede azóta is az udvarban kergetőzik-kíváncsiskodik), a mezei verebek is a másodiknál tartanak, sőt a tengeliceket is láttam második fészekhez anyagot gyűjteni. Találtam sárgarigófészket is távcsővel a magasban, és rengeteg egyéb fajt láttam eleséget hordani rejtett fészkeikhez. A fiatal őszapók jelenléte meggyőzött arról, hogy tényleg itt költenek.
Egy kellemes újdonság: egy csuszkapár fészkel a kertben, a használaton kívüli muzeális értékű kerti budi melletti fán. A csuszka (Sitta europaea ; Nuthatch), az egyetlen európai, a fák törzsén fejjel lefelé is mászni képes madár (amely kismadárnak banditaálarc-szerű szemcsíkja van, hasonlóan pl. a gébicsekhez), és elég nagy ramazurit képes csapni énekesmadár-kollégái között szemtelen viselkedésével és jellegzetes füttyeivel, bár viszonylag gyakori faj, a tanyán idén láttam először, és nagyon hiányoltam korábban. Másik újdonság a csicsörke, igaz, csak egyszer tűnt fel.
A közeli réten láttam többször egy hatalmas ragadozó madarat, valamiféle sas, de nem tudtam beazonosítani – amúgy is nehéz, még a profiknak is, a ragadozók meghatározása.
Egy mezeinyúlpár fotózása érdekesre sikeredett a tanya kapuja előtt, a dűlőút túloldalán. „Vadászösztönömből” kifolyólag 3 méterre sikerült megközelíteni őket fotózás céljából (a szél felőlük fújt, erős fény, zajtalan, óvatos mozgás). Míg az egyik heverészett, a másik őrködött, de mint kiderült, a nyulak nem igazán látnak jól, még a fényképező vakujára sem reagáltak. Ha lett volna nálam mondjuk egy kabát, simán rádobhattam volna az egyikre, és élve befoghattam volna. De ilyet én – persze – nem tennék.
Végre sikerült kakukkot, sárgarigót és búbosbankát fotóznom, de mindhárom faj nagyon utálja – természetesen – az emberek közelségét, ezért csak nagyon messziről. Egyébként is, még mindig nem volt időm megtanulni rendesen a fényképezőgépem használatát, majd az augusztusi szabadságom alatt tervezek egy „komolyabb”, autodidakta kurzust. Ezért a mellékelt fotók továbbra is pusztán „dokumentatív” szerepűek.

Nagy fakopáncs junior (Dendrocopos major ; Great Spotted Woodpecker)

Tengelic (Carduelis carduelis ; Goldfinch)




Kakukk a távolban (Cuculus canorus ; Cuckoo)


Sárgarigó a távolban (Oriolus oriolus ; Golden Oriole)


Szürke légykapó (Muscicapa striata ; Spotted Flycatcher)


Tövisszúró gébics (Lanius collurio ; Red-backed Shrike)






Tövisszúró gébics fiókák (Lanius collurio ; Red-backed Shrike)


Egerészölyv (Buteo buteo ; Buzzard)


Csicsörke (Serinus serinus ; Serin)

Búbosbanka (Upupa epops ; Hoopoe)



Fülemüle (Luscinia megarhynchos ; Nightingale)

Erdei pinty (Fringilla coelebs ; Chaffinch)

Zöld varangy (Bufo viridis)


Barna varangy – junior (Bufo bufo)


Mezei nyúl (Lepus europaeus)

Mezei nyúl vakuval („nyusziszemmel”)
2 db nyúl ül a fűben

Őz a homályban (Capreolus capreolus)

Mezei tücsök (Gryllus campestris)

Alientámadás



Homo sapiens

Más vadászmezők

Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus ; Great Reed Warbler) [Cegléd, Termálfürdő–Aquapark]

Menekülő vízityúk (Gallinula chloropus ; Moorhen) [Cegléd, Termálfürdő–Aquapark]


Gyurgyalagok a távolban (Merops apiaster ; European Bee-eater) [Cegléd]







Széncinege (Parus major ; Great Tit) [Budapest, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kertje]

Fekete rigó (Turdus merula ; Blackbird) [Budapest, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kertje]

aTom blog

2008. június 23.

Kezdő szerencséje – Gólyamakró
A Magyar Madártani Egyesület (MME) Tápió-vidéki Helyi Csoportja az utóbbi évektől nyilvános road show formájában gyűrűzi a környék gólyafészkeiben a gólyafiókákat, az országos Fehérgólya-védelmi program keretében (fehér gólya – Ciconia ciconia; White Stork).
Történt az az eset, hogy június 14-én a tanyáról beugrottam a közeli faluba, Tápiószőlősre vásárolni, és visszafelé megálltam a falu szélén lévő – a népnyelven „Négycsöcsűnek" nevezett – országúti csárdánál, hogy telefonáljak anyámnak Németországba, lévén ott jobb térerő. Miután befejeztem, a teraszon kólázgatva (vezettem), készítettem pár fényképet a kereszteződés túloldalán lévő villanyoszlop tetején a gólyafészekről, amelyben fiókák mocorogtak. Ekkor egy MME-pólós férfi megszólított, hogy „mindjárt kezdünk, menjek". Kiderült, hogy éppen akkor és ott lesz a gólyafióka-gyűrűzés aktuális állomása (én a helyi sajtó téves információközlése alapján úgy tudtam, másnap lesz, terveztem is elmenni). Így hát átballagtam a túloldalra, fényképezőstől, távcsövestől, pár érdeklődő már gyülekezett, és ott a madárvédők közölték velem, hogy felmehetek a darus kocsival a fészekhez. Így aztán a gyűrűzővel kettesben felemelt minket a gép a villanyoszlop tetejéhez, és 1 méterről nézhettem, fotózhattam és videózhattam a 4 db gólyafióka meggyűrűzését. Nagy élmény volt a magukat a rémülettől halottnak tettető, de azért nyugodtnak tűnő, nagyon aranyos kisgólyákat makrófotózni. (A gólyafészek aljában egyébként házi verebek fészkelnek.)
Nagyon jó élmény volt, igazán mázlisnak érzem magam, hogy éppen jó időben és jó helyen voltam, ráadásul a fényképezőgépem is nálam volt. Bónuszként még egy gólyavédős pólót is kaptam ajándékba.
Ezúton is köszönöm a lehetőséget a Madártani Egyesület munkatársainak.










És egy videó:

Egy másik gólyafészek (Ceglédbercel, 2008.06.20.):

aTom blog

2008. június 3.

A hipermarketparkoló-madár
Pontosan 5 éve, 2003. jún. 3-án született meg az aTomblog első beírása, bár valójában csak július 8-án kezdtem el. Ez az „ünnepi” alkalom talán megfelelő volna ahhoz, hogy abbahagyjam, lévén mi a francnak ír az ember ilyesmit. Majd még g
ondolkodom rajta, ha eszembe jut a téma.
Az elmúlt pár hétben sok búbospacsirtát (
Galerida cristata; Crested Lark) láttam. Ez a mókás kinézetű apró madár arról nevezetes, hogy legkedvesebb élőhelye 1. hipermarketek parkolója, 2. nagy forgalmú országutak körforgalmú csomópontjai. Nem vicc, a szakirodalmak is megemlítik e különleges vonzalmat az urbanizáció és motorizáció iránt. Nagyon demokratikus a búbospacsirta-társadalom; plurális gondolkodásmódjára jellemző, hogy nem ragaszkodik mereven pl. a teszkóparkolókhoz, ugyanúgy előnyben részesíti a kora- vagy osanplaccokat. A körforgalom iránti rajongás némileg meglepőbb. Pl. a 4-es főút Cegléd melletti körforgalmú csomópontjában egész sereg pacsirta él (de sok más körforgalomban is láttam már búbosokat, országszerte). Ott szökdécselnek vidáman a brutál kamionok között. A múltkor direkt mentem 3 kört a körforgalomban, hogy jobban megfigyelhessem őket. Tutira a forgalom elől elzárt középső, kör alakú, bokros-füves területen fészkelnek, a legnagyobb zajban és kipufogóbűzben. Nyilván az autók által elütött rovarokat szedegetik össze, vagy ki tudja. Szóval ilyenek ezek a búbosok.

*
Végül csak publikáltam A halál kaszája esszét. A szerbiai Magyar Szó c. napilap közli hétfőnként sorozatközlésként (az Üveggolyó c. rovatban), jelenleg a 6. résznél tartanak.

aTom blog

2008. május 23.

Cselszki vs Redszki
Számomra, aki gyerekkorom óta angolfocidrukker vagyok, igaz, csak virtuálisan és hiányosan követve az eseményeket, a szerdai Bajnokok Ligája döntő igazi ünnep volt, lévén a történelemben először két angol csapat mérkőzhetett a világ legrangosabb klubtrófeájáért.
Az, hogy 3 angol csapat jutott a legjobb négy közé, már nem meglepetés, a résztvevők sem. Ha a Liverpoolt nem sorsolják össze az Arsenallal előzőleg, akár 4 angol klub is lehetett volna az elődöntőben, legalábbis az erőviszonyok alapján ez lett volna az indokolt. Az Arsenal, a Chelsea, a Liverpool és a Manchester United idén minden európai vetélytársánál meggyőzőbb volt.
Egyébként nagyon sajnáltam, hogy a Chelsea végül elbukta a döntőt a szlovák bíró ténykedése és a balszerencse miatt. Számomra sokkal hatásosabb és látványosabb volt a játékuk, ráadásul a csapatszellem és küzdeni akarás is példamutató volt. Taktikailag nagyon összeállt a csapat.
Az Arsenal játéka is nagyon tetszett az idei szezonban, ám ők is pechesek voltak. A MU olaszosan ellenszenves játékot hozott az általam látott meccsei többségén. Az idén gyengébben muzsikáló Liverpool pedig hozta a mázlis kupaformáját, ha már a játék defenzív és nem szép. Idén ezért nem tudtam drukkolni nekik, legalábbis ha angol csapat ellen játszottak. A Manchesternek pedig azért nem, mert képtelen vagyok olyan csapatért szorítani, amelyikben C. Ronaldo játszik (aki ráadásul a csúfosan kihagyott büntető után a díjátadásnál látszólag még Bobby Charltont is a legszívesebben lelökte volna a dísztribünről határtalan arrogáns nagyképűségében, annyira igyekezett volna elsőként átvenni a trófeát).
Szóval izgalmas volt a döntő, és az a lényeg, hogy angol csapat kezébe került a kupa. Örülnék, ha a következő években az Arsenalnak és a Chelsie-nek is sikerülne végre ugyanez, ezzel is erősítve az angol csapatok presztízsét (eddig 4 angol csapatnak sikerült a BL/BEK-et megnyernie: a Liverpoolnak 5-ször, a MU-nak 3-szor, Nottingham Forestnek 2-szer és az Aston Villának 1-szer).

Tanyamájus
A harkályok átmenetileg hatalmasat zuhantak a népszerűségi listámon. Történt az a különös eset, hogy múlt hét pénteken még az egyetemen olvastam egy természetvédő email-hírlevelet, amelyben a „vandál harkályokról" (http://www.tapiovidek.hu/tapio/tapio.settlement_news.page?nodeid=1420) is beszámoltak, éppen abból a tágabb régióból, ahol a tanya is van. Aztán aznap este, amikor megérkeztem a tanyára, ezzel kellett szembesülnöm:

Azaz egy harkály szétverte és kifosztotta a D-odút, ahol a seregélyek költenek. Méretei alapján vagy nagy fakopáncs, vagy zöld küllő, vagy fekete harkály lehetett a tettes a környéken előforduló 6 harkályféle közül. (Fura, de a harkályok időnként fészekrablók.)
A játék kedvéért elképzeltem egy Doktor Bubó-típusú erdei krimi jeleneteit. Ha Csőrmester meg is találná az elkövetőt, a harkálynak emberi logika alapján mentelmi joga lenne, lévén minden harkály védett madár, ellentétben az áldozat seregélycsaláddal. Mindenesetre nem szép dolog fiókákat megölni. Persze, mint megtudtam, az odú bejárata köré felszerelt fémlemezzel lehetne védekezni a harkályok ellen is.
Ha már odú: nem értem, mi van a C-odúval: először házi rozsdafarkút láttam benne, majd mezei verebeket, aztán barázdabillegetőt, végül szürke légykapókat. Olyan, mint egy albérlet. A barázdabillegetők végül a padlásajtó melletti falrésben raktak fészket.
Viszont május 10-e körül szerencsésen megérkeztek kedvenc tanyasi énekeseim, a kerti gezék is (Hippolais icterina; Icterine Warbler), amelyek egyáltalán nem gyakori madarak, és jellegzetes, rajzfimhősszerű énekükkel azonnal átvették az irányítást az udvaron: mintha folyamatosan zsörtölődnének, perlekednének különleges énekükkel a többi madárral.
Most először vadgerléket is láttam fészekrakás közben a tanyán, hátul az erdőben. Így az örvös galambok és a balkáni gerlék mellett ők a harmadikok a kerítésen belül fészkelő galambfélék sorában.
Előzetes aggodalmammal ellentétben mind a tavaly ősszel ültetett, mind az idén tavaszi fenyők hihetetlen vehemenciájú fejlődének-növekedésnek indultak. Ahhoz képest, hogy a kertészeti szakirodalmak szerint fenyőt rendkívül kockázatos október végén ültetni, és hogy min. 2-3 évig nem lehet számítani növekedésre. Nyilván a téli öntözés és a rengeteg csapadék, no meg a jó mikroklíma és talajviszonyok is közrejátszottak ebben. Így most mind a 6 féle, összesen 10 db  fenyő nagyon látványosan és gyorsan fejlődik. Az új hárs pedig máris virágzik.  Valahol olvastam, hogy egyes elméletek szerint a napfolttevékenységek rendszeres váltakozása miatt a növényzet ciklusosan, 11 évente ugrásszerű fejlődésnek indul a Földön, aztán a ciklus második felében hirtelen lelassul minden. Talán igaz lehet, és most van a ciklus eleje, mindenesetre idén minden növény nagyon elemében érzi magát, ami a kétéves parkosítási tervem szempontjából különösen jól jött.

Sajnos időnként ilyen madarak is feltűnnek a tanya légterében

aTom blog
2008. május 7.

Fülemülék éjszakái
Ilyen tájban szokták megrendezni természetbarátok a Fülemülék éjszakája c. programot, évről évre több helyszínen, mely madárnak sokak – pl. David Attenborough – szerint a földkerekségen a legszebb az éneke. (Állítólag a BBC hőskorában az egyik első élő helyszíni rádióközvetítés a fülemülék éjjeli dala volt egy híres kastélyparkból, élő, szimfonikus kísérettel. Rengeteg zeneszerzőt ihletett meg a fülemüle többszólamú dala. Arra viszont most jöttem rá, hogy Weöres Sándor nyilván az egyik jellegzetes fülemülestrófát írta le ily módon: „csiribiri csiribiri / zabszalma”.)
Ilyen szervezett rendezvényen nem voltam, nem is valószínű, hogy valaha megyek, de miért is tenném. A tanyán egyszerre 4 fülemüle (más néven csalogány,
Luscinia megarhynchos, Nightingale) hangversenyét hallgathatom éjjel-nappal, már amikor ott tudok lenni, idén április 18-án hallottam először őket. Hétfőn éjjel jöttem haza egyhetes tanyázásból, úgyhogy igazán telítődtem fülemüledallal, és a mindennapokban felturbózódó stressz-szintem is maradéktalanul elpárolgott. (Mondjuk ez rendszerint már akkor bekövetkezik, amikor megérkezvén először kiszállok a kocsiból a tanya kapujánál, sőt, már akkor, amikor letérek az erdei dűlőútra.) Akármilyen hideg volt is néha éjszaka, az összes ablakot nyitva tartottam, így nem maradtam le semmiről. Mivel igen acélos hangereje van ennek kis rigófélének, nem egyszer előfordult, hogy éjjel-hajnalban arra eszméltem, az ablak előtti jezsámenbokrokról ordít szinte egyenesen a fülembe a szerelmes nóta. Az egyébként rejtély, hogyan röpködnek a tök sötétben, egyik bokrukról a másikra.
Jó nagy revirt tart egy-egy madár, de így is ketten fészkelnek a tanya területén belül (egyikük a pince dombos tetején növő orgonarengetegben, ott, ahol barátposzáták és őszapók is költenek), másik kettőnek már a kerítésen kívül, de a közelben jutott hely. Saját területekre nem engedik be a fajtárs rivális hímeket, ezért jelzik az énekükkel, hol a határ. Ez persze rengeteg más madárfajra is igaz. Szürkületkor jön el minden nap a párbaj ideje. Ez annyiból áll, hogy a 2 tanyasi csalogány egymáshoz a lehető legközelebb foglal helyet, saját területe szélén, és felváltva, minél jobban cifrázva próbálja énekkel legyőzni a másikat. Sajnos hangrögzítő eszköz a fényképezőm videófunkcióján kívül nem állt rendelkezésemre, de majd kitalálok valamit, ezt érdemes volna rögzíteni.
Viszont fülemülét fényképezni nem egyszerű mutatvány, nem is sikerült. Elképesztően ügyesen bújik el a lombok között ének közben, szinte alig lehet megpillantani, de akkor már repül is tovább.
Az erdő időközben megtelt a sárgarigók és a kakukkok nagyon hangulatos dallamaival – egyelőre ez a két madár sem hagyja magát fényképezni, pedig még Angliából is járnak Magyarországra birdingturisták külön az aranymálinkó (Oriolus oriolus; Golden Oriole) kedvéért. A másik hangerőbajnok, a barátposzáta sem hajlandó egy fotó kedvéért pózolni, állandóan ide-oda mozognak.
Az erdei pintyek olyan otthonosan járnak-kelnek, mint máshol a verebek. (Az Őrségben, a Vadása-tó partján a hekksütő bódénál láttam olyan pintyeket, amelyek kinézték az ember szájából a falatot, állandóan kaját kunyeráltak, szinte kézből ettek.) Az egyik fiatal hím pl. 1 méterre tőlem, a kerti asztal fölötti vadgesztenye sűrűjének egyik ágán tanulgatott énekelni. Nagyon mókás volt, ahogy mindig elrontotta a bonyolult, pörgős, jellegzetes pintystrófát. Számtalanszor újrakezdte, először a harmadánál akadt el mindig, majd a kétharmadánál, a legnehezebb résznél, közben fülelve, hogy a profik hogy csinálják. A végére egész jól begyakorolta. (Régen, amikor még nem létezett természetvédelem, a legszebb „verésű” erdei pintyeket fogságban, kalitkamadárként tartották, és igen magas áron cseréltek „gazdát”.)
Idén sokkal több tengelic van, mint tavaly. Állandóan kergetőznek, pl. a létra fokai között repülnek versenyt, hajmeresztő sebességgel zúgnák át a szűk réseken.
Korábban csak nyáron láttam „szentjánosbogarakat” (nem tudom a pontos fajnevet, valamiféle világító rovar), ezért meglepett a sok tucatnyi fel-felizzó, fluoreszkálva világító pont az éjszakai fűben április–május fordulóján, heves tücsökciripeléssel támogatva.
Viszont kiderült számomra, hogy a levelibékák nem feltétlenül rajonganak az éjszakai esőért. Egyik éjjel arra figyeltem fel, hogy irtózatos brekegés-kuruttyolás jön az ablakokból, a szúnyoghálók túloldaláról. Oda gyűltek a levelibékák, vicces volt a bejárati ajtó ablakán, az üvegen túl sorakozó békák látványa, amikor felkapcsoltam a villanyt.

Seregélyunalom
A tavaly készített 4 odúból 3-ban költenek madarak. A már említett „B-típusúban” a széncinkék javában etetnek. A „C-típusút” mégsem rozsdafarkúk, hanem mezei verebek (Passer montanus; Tree Sparrow) foglalták el (amely védett madarak nem összetévesztendők a városokban-falvakban élő házi verebekkel [Passer domesticus]). A legkisebb, kifejezetten kék cinegéknek méretezett „A-típusú” odú egyelőre lakatlan, lehet, hogy túl emberközeli helyen van a vadgesztenyefán.
Viszont a legmókásabbak a seregélyek (Sturnus vulgaris; Starling). Ők a legnagyobb, „D-típusú” odúban költenek, amelyet eredetileg szalakótának építettem, ám be kell látnom, hogy ez az emberkerülő, nagyon ritka és nagyon védett, különleges madár nem fog bejönni az udvarba. Egyébként a szakirodalom szerint is ezt az odútípust gyakran seregélyek veszik birtokba. Viszont már kinéztem a további mesterséges madárlakok potenciális helyeit, és legalább 6-8 ideális, jól megfigyelhető helyszínt találtam, pl. ökörszemnek, vörösbegynek is, úgyhogy egyik hétvégén összedobom az odúkat, hogy jövő tavaszra már megszokják a leendő lakók.
Szóval a seregélynek megvan az a különös szokása, hogy a tojásokon való ücsörgést megunja, és időről időre kiül az odú nyílásába nézelődni, jó hosszan, hogy mi újság odakint. Egyébként nagyon óvatos madár, nem szereti, ha bámulják, rögtön visszabújik vagy kirepül, ezért jó távolról, rejtve, maximális zoommal tudtam csak fotózni.


Seregély


„D” odú és seregélylakója, akácfán


Etetésre készülő széncinege zöld juharon, „B” odú


Kéményen barázdabillegető


Éneklő hím erdei pinyt
Erdei pinty tojó



Tengelic


Éneklő fülemüle, erős szürkület, maximális zoom, katasztrofálisan magas ISO


Nem fotogén barátposzáta


Zöld levelibékák (Hyla arborea) éjjeli eső idején az ablakban
Levelibéka nappal
Meglehetősen ágrólszakadt barna ásóbéka (Pelobates fuscus)


Mezei poszméh (Megabombus pascuorum floralis)


Bordó levelű rózsalonc (Weigela florida 'Victoria')


Kaukázusi jegenyefenyő (Abies nordmanniana) új hajtása

Szerb luc (Picea omorica) új hajtása

Szürke luc (Picea pungens) új hajtása

Engelmann luc (Picea engelmannii) új hajtása

Közönséges luc (Picea abies) új hajtása


Az egyik borostyán kezd fára mászni


Szivarfa ébredőben (Catalpa bignoniodes)


Újszülött nyírlevél (Betula pendula
)

 
aTom blog
2008. április 16.

Tanyaáprilis
Múlt vasárnap korán reggel keltem a tanyán, és kiültem a kerti asztalhoz, a pergola alá. Kiteregettem a korrektúrákat, a laptopot, hogy most majd jól dolgozom egész nap. Fél perc elteltével arra lettem figyelmes, hogy egy házi rozsdafarkú figyel a kis platánfáról. Később felbukkant a kéményen, az ajtó tetején, az ereszcsatornában, a kilazult cserép alatt, a gerendán, belakta az egész környéket, mindenhol énekelt egy pár strófát, jellegzetes reszelős hangokkal kísérve, talán elfoglalja az eresz alatti „C típusú" odút. Jobbra, a nagy zöld juharon pedig erdei pintyek párosodtak. Később a hímek folyamatosan verekedtek a levegőben és erdei pinty módjára ordítoztak egymással, az egyik olyan közel repült hozzám, nagy sebességgel üldözve a másikat, hogy súrolta a vállamat. Aztán az indulatok lecsillapultával nyugodtan csipegettek pár méterre tőlem a fűben. Egy új lakos, a barázdabillegető is felbukkant: már múlt héten is az udvaron sétálgatott. Aztán egy meggyvágó fürdött a madáritatóban. Fölötte, a másik nagy juharon pedig egy örvösgalambpár építette a fészkét. A hím hordta az anyagot, főleg vékony akácágvégeket tördelt a szomszédos fákon, a tojó pedig elrendezgette ezeket, a galambokra/gerlékre jellemző trehánysággal. Sok örvös galamb van az idei tavaszon a környéken, ez a legnagyobb testű vadon élő galambfaj. Tanúja lettem többször is a nászrepülésüknek: a szárnyukat tapsszerűen összecsapják, ami élesen csattanó hanggal jár. Balkáni gerléket is hallottam a távolból, de ezúttal nem bukkantak fel az udvaron.
Kezdett kikészülni a szemem a sok távcsövezéstől. Balra, a 4 nagy akác tetején, ahol a „D típusú" odú is van, megjelent a seregélypár. Először alaposan megtréfáltak: a sárgarigó fütyülését utánozták. A sárgarigók még nem érkeztek vissza Afrikából. Aztán fülemülét, énekes és fekete rigót és mindenféle madarat imitáltak, még levelibékát is, de a csúcs az volt, amikor az öcsém lányainak hintáján lévő duda hangját hallatták. Elképesztő hangutánzóművészek a seregélyek, állítólag komplett emberi mondatokra is meg lehet tanítani őket. Mögöttem, a puszpángok tetején elkezdett énekelni egy barátposzáta, fentről, a nyárfák csúcsáról pedig egy csilpcsalpfüzike felelgetett neki. A mezei verebek közönséges csiviteléssel tatarozták fészküket a nyári konyha eresze alatt. A széncinkék szokott lelkesedésükkel nyüzsögtek mindenfelé, az odúban költő pár is felbukkant időnként, talán helyet cseréltek a tojásokon. Az őszapók most csendesebbek voltak, alig hallottam a hangjukat. Egy szajkó matatott az eperfa tetején, majd irtózatos rikácsolásba kezdett. Valószínűleg héját látott, állítólag azokat utálják a legjobban. A tengelicek és zöldikék nagy fészeképítésben lehetnek, mert két énekstrófa között szőrcsomókkal és egyéb fészekanyagokkal a csőrükben bukkantak fel hol itt, hol ott. Ez a két pinytféle – úgy tűnik – kedveli egymás közelségét. A kerítés mellett, az úton egy hím fácán rikácsolt, az erdő felett pedig hol a dolmányos varjak, hol pedig az egerészölyvek húztak fel, jellegzetes kiáltásaikkal. A fák doktorai közül a nagy fakopáncsok most szolidabban doboltak, inkább a zöld küllők „kacarásztak" hisztérikus hangjukon. A fekete rigó pedig mindeközben nyugodtan fütyürészett, versenyben a pintyekkel és cinkékkel. Most még a fő riválisok, pl. a fülemülék, a sárgarigók, a különféle légykapók és kerti gezék nélkül énekelhetnek, kb. 2-3 hét múlva lesz a legnagyobb hangzavar, akkorra ér ide a legtöbb költöző madár. Fent füstifecskék hasítottak a nagy rét felé.
Szóval ezen a hétvégén sem dolgoztam.

aTom blog

2008. március 26.

Tanyamárcius
Kihasználva a tavaszi napéjegyenlőség után keletkezett hosszú hétvégét, ezúttal is kiadós mikrokörnyezet-fejlesztő (menedzsment) tevékenységet gyakoroltam. Közben megfigyeléseket végeztem (monitoring) a helyi flóra és fauna viselkedéséről. Minden tavaly ültetett növény élni látszik, némelyek már leveleznek-virágoznak. Sőt, a most február végén „plántált” 6 mogyoróbokor is kirügyezett. Egy természetvédelmi személyes sikerélmény: a tavaly saját kezűleg készített mesterséges madárodúk egyikét, egy „B típusút” máris elfoglalt egy széncinegepár. Egész hétvégén hordták bele a fészekanyagot, főleg mohacsomókat. A „D típusúval” pedig nagyon szemez egy seregélypár. Az őszapók ugyan nem odúlakók, hanem tojás alakú, művészi fészket „szőnek", mindenesetre ők is építkeznek, azt hiszem az egyik puszpáng sűrűjében. Erre utal, hogy a hímet többször láttam hatalmas pehelytollakkal a csőrében. A mezei verebek pedig mintha már etetnének, bár az ő fészküket nem sikerült kifigyelnem. Az udvar, a szomszédos erdő és a mező a rossz idő ellenére már két hete hangos az erdei pintyektől, zöldikéktől, tengelicektől, meggyvágóktól, rigóktól, ökörszemektől, cinkéktől, vörösbegyektől, cigánycsukoktól, harkályoktól, örvös galamboktól, gerléktől, fácánoktól, dolmányos varjaktól, egerészölyvektől, de csilpcsalp füzikét és barátposzátát is hallottam már vasárnap, mások mellett. A költöző madarak java persze még nem érkezett vissza. A levelibékák is megjelentek. Egyre nehezebb a hétvégék legvégén visszaindulni a banális stresszbe. Szombaton csúcsot döntöttem: 60 perc volt háztól tanyáig a jó 80 km Zugló/4-es/311-es relációban.


aTom blog

2008. február 27.

Még mindig március
Úgy tűnik, 2008 a retrospekció jegyében indul. Újabb, általam eddig nem ismert, rég megjelent kritikáról szereztem tudomást, amely a Március 14 c. regényemről íródott. Ezúttal a veszprémi székhelyű Vár Ucca Műhely folyóirat 2005/3. számában lévő írást küldték el nekem (Novics János: Forradalom előtt). A kritika reálisabb képet fest a dologról (bár a Magyar vándor-párhuzamot kikérem magamnak, ez a „film" minimum 1 évvel későbbi, mint a könyvem). A beszkennelt írás: http://tomkiss.hu/belsok/m14vumkr.html

aTom blog

2008. február 24.

Jégmadár a Városligetben
A jégmadár (Alcedo atthis; Kingfisher) kb. 1000–1500 példánnyal képviselteti magát Magyarországon. Tehát semmi esetre sem mondható, hogy gyakori volna, állománya csökken. Ez a kis termetű, ragyogó színezetű madár apró halakkal táplálkozik, patakok, tavak partján él, zuhanórepülésben csap le a zsákmányra. Télen kóborló példányai is előfordulnak. Bár a birding.hu oldalon láttam, hogy valaki lefényképezte ugyanezt a példányt 1-2 hete, elég meglepő élmény volt, amikor a Városligeti-tó partján lévő épület ereszcsatornáján megpillantottam a madarat, ahogy árgus szemmel figyelte a tóban nyüzsgő kishalakat. Időnként lecsapott közéjük. Az emberek közelsége nem nagyon izgatta (igaz, szerintem rajtam kívül senki nem vette észre), miként a galambok, sirályok, vadkacsák sem. Sajnos állvány nélkül fotóztam.


aTom blog

2008. február 15.

Zöld küllő, kék cinke és társaik (Budapest, Városliget, 2008. február)

Kék cinege és széncinege

Kék cinege





Zöld küllő










Csuszka


Széncinke és parlagi galamb

aTom blog

2008. január 29.

A halál kaszája – ÚJRATÖLTÉS
Befejeztem az aTomblogban „közzétett” Kurt Cobain-blogesszét (a korábban meglévő részeket is némileg átírtam), közben letudva egy vizsgaidőszakot is. Mivel már kb. 15 éve elhatároztam, hogy egyszer úgyis írok valamit a Nirvanáról, és ez az ötlet kapóra jött, nem akartam kapkodva elintézni, így eltököltem vele egy darabig. Talán még javítgatni, stilizálni fogom később, ha lesz időm és kedvem, végtére is tudatosan blogszerűen akartam megcsinálni, ezért belefér.
Viszont már hülyeség lett volna az archívumba került tavalyi bloghoz betenni a kész változatot, inkább külön oldalon helyeztem el, a dec. 31-ei bejegyzést is kitöröltem, és helyébe az alábbi szöveget illesztettem, ami egyben tartalmazza az írás végleges helyét:

Ezt a 2007 decemberétől 2008 januárjáig készülő írást terjedelme és »antiblogos« megoldásai miatt kiemeltem a blogból, és külön oldalra helyeztem jócskán kibővített, átdolgozott és véglegesnek szánt formában. Elérhetősége: www.tomkiss.hu/blog/kurt_cobain_40.html

aTom blog

2008. január 24.

Már megint március
2008 elején jutott tudomásomra, hogy 2006 elején megjelent egy recenzió a 2002 végén kiadott könyvemről az újvidéki Képes Ifjúság c. hetilapban, Szögi Csaba tollából. A malmok lassan őrölnek. Egy vajdasági könyvtáros volt olyan kedves és beszkennelte, elküldte nekem. Bár az írás túl megengedő, azért felnyomtam a honlapomra, a szerző engedélyével, hogy teljes legyen a könyv recepciója.
http://tomkiss.hu/belsok/m14kepesifi.html

aTom blog

2008. január 8.

Új év, új haverok
Idén akárhányszor világosban otthon vagyok, és kinézek az ablakon, valami történik a madáretetőnél. Már fixre belőttem a fotóállványt. Az első videóim, 2 próba, rossz fényviszonyok, dupla ablaküvegen keresztül.


A vörösbegyem és haverja, a széncinke


A vörösbegy küzdelmes élete

És egy profi robinalakítás egy multitól:

aTom blog

2007. december 31.

A HALÁL KASZÁJA
Smells Like Mortal Spirit

Ezt a 2007 decemberétől 2008 januárjáig készülő írást terjedelme és »antiblogos« megoldásai miatt kiemeltem a blogból, és külön oldalra helyeztem jócskán kibővített, átdolgozott és véglegesnek szánt formában. Elérhetősége: www.tomkiss.hu/blog/kurt_cobain_40.html



Dead at 27 (Kurt Cobain, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Brian Jones) Art Poster Print - 24" X 36".
Sale: $4.99

aTom blog

2007. december 29.

Poszt-Arkánum
Ha jól emlékszem, vagy 2 éve lehetett, hogy megkeresett Szkárosi Agapé az Arkánummal foglalkozó írásaimmal összefüggésben. A kanadai magyar irodalomról írandó tanulmányához keresett forrásmunkákat. Mivel volt pluszpéldányom, neki ajándékoztam néhány ezzel kapcsolatos folyóiratot. Anno az Arkánum c. amerikai–kanadai magyar avantgárd irodalmi folyóiratból írtam a szakdolgozatomat, a konzulensem/tanárom, Emőke még arra is rávett, hogy induljak vele az OTDK-n (ahol kb. olyan formában voltam, mint Kurt Cobain a ’89-es PeCsa-beli Nirvana-koncerten, bár emlékeim szerint legalább ideiglenesen összejöttem egy jó csajjal), később ezt a tanulmányt publikáltam, és feltettem a honlapomra is. Érdekes módon sokan töltik le ezt az írást, minden hónapban (talán a pornografikus hívószavak miatt is), és többször előfordult már, hogy kölcsönkérték a teljes Arkánum-gyűjteményemet (mindössze 12 szám jelent meg) valamifajta publikáció megírásához, egyszer az a kellemetlenség is megtörtént, hogy néhány számot nem kaptam vissza, és az ismert író, akinél volt, letagadta, hogy nála volna. Nagy nehezen azért tudtam pótolni a hiányt, bár ez nem egyszerű mutatvány, lévén a tengerentúlon, a ’80-as években, viszonylag kis példányszámban megjelent underground folyóiratról van szó.

Szóval Agapé a tanulmányát megírta angolul "The Contribution of Hungarian Poets to the Multicultural Canadian Literature After 1956" címmel (Wärmer Júlia társszerzővel), néhány hivatkozással írásaimra, publikálta a Transcultural Perspectives on Canada / Perspectives transculturelles sur le Canada c. tanulmánygyűjteményben, és elküldte nekem. Az ember már elszokott az ilyen gesztusoktól. Köszi.

aTom blog

2007. december 23.

2007 ZŰRODÜSSZEIA
(Év végi monstre monster antiblog)

<read error>
<access denied>

 

 

 

 

Tengelicek, zöldike

 

 

 

Napról forgó

 

 

 

Langusztával töltött kalmár

 

 

 

3. típusú találkozás

 

 

 

Autoportrait - 2007. június 5.

 

 

 

Mókus, Városliget, 2007. október

 

 

 

menetfelszerelés

 

 

 

Havasi cincér, Börzsöny

 

 

 

Tiszafa termése

 

 

 

Vörösbegy

 

 

 

Darvak

 

 

 

Darvak

 

 

 

Egerészölyv

 

 

 

Fehér gólya fiókák

 

 

 

Sárgafejű királyka

 

 

 

Szürke légykapó

 

 

 

Szürke légykapó

 

 

 

Léprigó fióka , Őrség

 

 

 

Léprigó fióka, Őrség

 

 

 

Ökörszem

 

 

 

Ökörszem

 

 

 

Őszapó

 

 

 

Őszapó

 

 

 

Házi rozsdafarkú fióka

 

 

 

berepülés


 

 

darázs, méh

 

 

 

Nagy gyöngyházlepke

 

 

 

Állatfarm

 

 

 


 

aTom blog

2007. július 17.

Balkán kulturiszt, 2007
Június második felében 4 exjugó-országot érintő utazásainkról és montenegrói nyaralásunkról írtam egy úti beszámolót az utirany.hu portálnak. Két hét alatt összesen 2700 km-t tettünk meg autóval a Vajdaság, Szerbia, a Szandzsák, Montenegró, Horvátország, Bosznia-Hercegovina (és persze Magyarország) területén. Albánia sajnos, idő hiányában, ezúttal kimaradt.
Azóta folyamatosan visszamennék. Mindenhol jó, de legjobb a Balkánon – persze, ha béke van.
Az írás itt található:
http://www.utikalauz.hu/jugoszlavia/Tomkiss_Tamas-Montenegro2007.html

Mostar, Bosznia-Hercegovina
Montenegró és Szerbia határa a Szandzsákban (az országjelző táblán ingatlanhirdetés)
aTom blog

2007. május 10.

Zöldek, sárgák, fehérek
A tanyánkon időztem egy hétig. Teljesen beindult a természet, megérkeztek az utolsó vonuló madarak is, minden állat és növény nagyon virgonc. A fotók közül ezúttal a levelibékákat (Hyla arborea) választottam fő témának, rengetegen vannak.
Sajnos egy apró sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix; Wood Warbler) vadászat közben nagy sebességgel nekirepült a falnak. Sérüléseibe pár perc múltán belehalt.
A legtöbb madár már fészket rakott, a szürke légykapók pl. a ház eresze alá. Barátposzátából is pótlódott a hiátus, legalább 3 pár fészkel a kerítésen belül.













jin és jang
Pókóvoda













aTom blog

2007. április 26.

Egy igazi barát halála
A sors egyik legkegyetlenebb igazságtalansága, hogy miközben egész hétvégémet a tanyánk még „madárbarátabbá" tételének szenteltem (megfelelő növényzet telepítése/rendezése, madáritató, odúk stb.), és közben számtalan különböző madarat figyeltem meg, egy kismadár megrázó és bosszantóan ostoba halálának lettem tanúja.
A Cegléd melletti erdei tanyán eddig megfigyelt több mint 50 madárfaj egyik – a fülemüle, a vörösbegy, a sárgarigó, a fekete és az énekes rigó mellett – legszebb hangú énekeséről, a barátposzátáról (Sylvia atricapilla, Blackcap), más néven barátkáról (vagy papfülemüle) van szó.
Az történt, hogy szombat este, amikor az újonnan ültetett növényeket locsoltam, vödör vizeket hordva, az egyik vödröt a kút mellett hagytam kis időre, félig tele vízzel. Valamiért bementem a házba, és amikor kijöttem, már az erős szürkületben heves lubickolást hallottam a távolabb lévő kerti csap irányából, ahol egyébként a madáritató/fürdő is van (a madarak nagyon szeretnek fürödni, és igen gyakran hódolnak is e szenvedélyüknek, ha tehetik. Ezért is fontos számukra a kertekben a biztonságos madáritató jelenléte). Nem láttam, mi történik, így bementem a távcsövemért. Biztos voltam benne, hogy az egyik erdei madár végzi szokásos toalettjét, miként azt reggel és nap folyamán is sokan tették. A távcsővel sem észleltem semmit, ekkor lett gyanús az ügy. Odamentem a kúthoz, óvatosan, hogy ne riasszam el a még mindig a madáritatóhoz képzelt madarat, ám sehol semmi. Ekkor villant be, hogy csakis a vödörben lehet. Ott volt, szétterült szárnyakkal az apró hím barátposzáta (később lámpával tudtam beazonosítani, hiszen ekkorra az erdő közepén már szinte teljesen besötétedett), akinek egész nap kedvtelve hallgattuk nagyon szép énekét. Habozás nélkül kikaptam a vízből, ám egyet rándult csak, és már nem élt. Egészen elképesztően rossz élmény volt, és alig magyarázható. Mindössze 15 centi mélységű vízbe fulladt bele, egy 35 centi magas, elég széles műanyagvödörben. Valószínűleg nem bírt ellenállni a vödörben megcsillanó friss víznek (holott volt lehetősége a biztonságos itatóban is fürödni), és alulbecsülte a mélységét, majd a szűk helytől pánikba esett, és a heves verdeséstől végzetes csapdába került.
Ez az eset teljesen tönkrebaszta az estémet és a következő napot. Másnap reggelre már csak néhány toll emlékeztetett a barátkára, valószínűleg egy kóbor macska vagy más éjszakai ragadozó talált a friss holttestre. Napközben fájóan barátkaénekmentes volt a hatalmas kert, csak a szomszéd revírekről hallatszott poszátaének. Még a fülemüle ünnepélyes csattogása, a sárgafejű királyka cérnavékony strófái, az erdei pintyek szüntelen harsogása sem tudta feledtetni a horrorisztikus este történéseit. Külön nyomasztó érzés arra gondolni, hogy a halott barátka párja egyedül kotlik a vélhetőleg már meglévő tojásokon, vagy talán már a fiókákat kell etetnie, ami a hiánytalan szülőpár esetében is hatalmas feladat. (Eszembe jut, milyen szörnyű volt tavaly nyáron az Őrségen végigbiciklizve látni a rengeteg elütött kismadarat az út szélén, a citromsármányokat, cigánycsukokat, pacsirtákat, verebeket, pintyeket stb. Számtalan fészekalj pusztul el úgy, hogy valamelyik szülőt baleset éri költési időben, vagy zsákmány lesz belőle.)
Tehetetlenségemben a fogadkozás mellett csakis arra tellett, hogy minden családtagomat megkértem, hozzám hasonlóan a jövőben soha ne hagyjanak fedetlenül az udvaron még fél vödör vizet sem. Továbbá valamilyen módon megpróbálom a kertet a barátposzáták számára még vonzóbbá, barátságosabbá, biztonságosabbá tenni, „barátkabarát kertté", in memoriam Barátka.
(De azóta sem tudom hová tenni a helyzet groteszkségét: pont velem, környezettudatosságra, környezet- és természetvédelemre törekvő növény-, állat-, és legfőképp madárbaráttal történt ez az eset; és pont akkor, amikor szinte minden aznapi cselekedetem az intenzív madárvédelemre irányult. Ha volna sátán, akkor sátáninak nevezném ezt a gonoszan cinikus szituációt.)



aTom blog

2007. március 29.

Városliget, mókus
A tavaly decemberi blogbejegyzésem – 2006 legmegdöbbentőbb eseménye – óta nagyon elbizonytalanodtam: vajon tényleg láttam mókust a Városligetben, vagy valamifajta hiba volt a mátrixban, esetleg a Ligetben gyakori ufójelenségek egyikéhez volt szerencsém, vagy talán hallucináltam? Ugyanis azóta se híre, se hamva nem volt mókusnak. Most azonban megtört a jég, és újra láttam, a múltkori hely közelében, sőt le is tudtam fényképezni. Így tehát bizonyos: van mókus a Ligetben.

aTom blog

2007. január 11.

A vörösbegy éneke
Múlt vasárnap, hajnali háromkor, ahogy egy utószilveszteri buliból hazafelé tartva átvágtam a Városligeten, teljesen valószerűtlen, ám annál szebb élményben volt részem. A január eleji, betegesen enyhe éjszakában énekeltek a vörösbegyek, elképesztő hangerővel. A vörösbegy amúgy is a legnagyobb mesterdalnokok közé tartozik az európai madarak között (nagyon szép, változatos, melankolikus éneke van), és különösen hatásosan zengett a dal most, a nyugodt, sötét, téli éjszakában. Egymásnak felelgettek a madarak, végig a Ligetben. Valahogy megható volt, hogy mennyire várják a tavaszt.
Kissé aggasztó, hogy ilyen enyhe az idő januárban. A természet rendje felborulni látszik. A cinkék, zöldikék, fekete rigók úgy énekelnek napközben, mintha máris tavasz lenne, revirt foglaltak volna és fészket akarnának rakni.
A meleg ellenére nagyüzem van az ablak elé, a kerítés tetejére kitett madáretetőn, már eddig is sok madárfajt figyeltem meg a környékén: széncinke, kék cinege, vörösbegy, csuszka, fekete rigó, zöldike, ökörszem, házi veréb, balkáni gerle, meggyvágó. Remélem, jön még néhány, eddig nem látott faj is, ha hidegebbre fordul az idő.*
A Margit-szigeten 2 órás séta alatt 21 madárfajt láttam pár napja, köztük sárgafejű királykát (! ez elég meglepő volt Budapesten, ez a legkisebb madár Magyarországon, elég ritka, és csak fenyvesekben él), egy nagy őszapócsapatot, fakuszt, nagy fakopáncsot, zöld küllőt stb. (Egy padon felejtett nejlonzacskóból, amiben morzsák voltak, egy vörösbegy bújt ki éppen.) A Mátrában pedig rengeteg süvöltővel, közép fakopánccsal, fenyvescinegével, fenyőpinttyel, kenderikével találkoztam, többek között.
A 2007-es év madarának a mezei verebet választották.

[* 2007.03.27. kiegészítés: további rendszeres vendégek lettek az etetőnél: tengelicek, parlagi galambok, szarkák.]

 

aTom blog

2006. december 14.

2006 legmegdöbbentőbb eseménye
Ez az év is hozott meglepő és érdekes fordulatot. Az történt, hogy a múlt hétvégén a Városligetben mókust láttam. Bár már több mint öt éve lakom a Liget mellett, és elég gyakran előfordulok ott, eddig soha nem találkoztam mókussal, sőt nem is tudtam elképzelni, hogy itt megfelelőek volnának a feltételek számukra. Pedig egy szép példány ott szaladt a betonon, és fölspurizott egy fára. (Lehet, hogy a betelepítésükkel próbálkoznak? Vagy az állatkertből lógott meg egy fogva tartott példány? Vagy a Népligetből, Margitszigetről átdisszidált egy egyed az 1-es villamossal? Vagy mindig is köztünk jártak? Rejtély.)

 

aTom blog

2006. június 15.

Vébénák
„Szeretett" magaskulturális fórumom, az RTL Klub televízió újra emelte az amúgy is osztályon felüli színvonalát. Ezúttal a labdarúgó-világbajnokság közvetítésére tette rá a kezét, és sikeresen megreformálta a magyar televíziózás ósdi hagyományait. Beemelt a szórakoztatásomra (nem tudom, más hogy van ezzel, ezért beszélek magamról) két-három igazi rétorklasszikust, a szónoklás és előadóművészet igazi géniuszait mint „szakkommentátorokat": pl. Verebes Józsefet, a labdarúgás és a szavak mágusát, illetve Urbán Flóriánt, aki nemcsak a pályán volt ördög, hanem a mikrofon mögött is. Ők nagyon klasszan nyökögnek, dadognak egy nagyot néha nekünk a meccsekről, spórolósan, hol az alanyt, hol az állítmányt hagyva ki az aktuális mondatból, hol pedig szimplán megosztva velünk tudatalattijuk verbális leképezését egy-egy artikulálatlan nyögés, köhögés, dünnyögés, motyogás formájában. A legjobban azt szeretem, amikor szinte szó szerint megismétlik a kommentátor által éppen elmondottakat, vagy amikor a gyengébb felfogású nézők kedvéért ilyen szakmai titkokba avatnak be: szép volt, tökéletes beadás. Nagyon tetszik az „ezen a szinten" típusú szólásmondások sűrű emlegetése is. Ők már csak tudják, hogy mi az elvárható színvonal a labdarúgásban.

Nagyon tetszik az is az RTL Klub televízióban, hogy nem adják le a meccsek előtt a himnuszokat. Végtére is, az nem tartozik hozzá egy világbajnokság hangulatához, hogy a 30-40 ezres közönség énekli ezeket a fura, idegen nótákat. Helyette szép reklámokat és önreklámokat, valamint további szakkommentátorokat nézhetünk, ami nagyon hasznos dolog.
Bár még nincs vége a vébének, én már most gratulálok az RTL-nek színvonalas, korrekt, minőségi munkájáért, népművelő, népnevelő tevékenységéért, művészi megoldásaiért, úttörő jellegű reformjaiért. Remélem, a döntőt nem a Sportklubon adják majd, mert az nem jön be nálam, és így kénytelen lennék Barátok köztöt nézni, de végül is az is jó és hasznos szórakozás volna.
Egyébként hajrá angolok, hajrá brazilok.

Sünet
Pár év kihagyás (sünszünet) után újra láttam sünt az udvarban (illetve a szomszédban). Már majdnem azt hittem, kipusztult a Hungária körúti sünpopuláció, de mégsem. Fényes nappal, elképesztő zajjal motozott az avarban a kis disznó.

Hang Control Del
A múltkor rápillantottam a Magyar Elektronikus Könyvtárban a könyveimre, és meglepetéssel vettem észre, hogy Alt Control Del című verseskötetemnél van egy furcsa, „felolvas" feliratú gomb. Némi telepítési procedúra, néhány lefagyás után sikerült a szoftvert installálnom egyik munkahelyi gépemre, sűrűn nyomogatva az örökérvényűnek bizonyuló alt-control-del (a gyengébbek kedvéért: control-alt-del) billentyűkombinációt, és már hallgattam is, ahogy egy robot szavalja a verseimet. Mit mondjak, érdekes. Jó dolognak tartom, hogy a MEK ilyen irányban is fejlődik, gondolva pl. a vakokra. (Közvetlen link a „hangos könyvre".)

aTom blog

2006. június 1.

Montenegró
Ahogy az már régen várható volt, végre önálló, független ország lett Montenegró, az ország hivatalos (szerb) nyelvén Crna Gora, a Fekete Hegyek országa. Az ottani barátok, ismerősök már régóta készültek erre a pillanatra.
Mikor először jártam ott, 2001-ben, majd 2002-ben, még Jugoszláviát pecsételtek az útlevelembe (ami akkor már csak a két tagköztársaságra zsugorodott Kis-Jugoszláviát jelentette). Rögvest beleszerettem a kicsi állam lenyűgöző természeti szépségeibe, és nem csalódtam az ottani emberek barátságosságában, mentalitásuk balkáni-mediterrán keverékének érdekességében. Nemcsak az Adria legszebb, legvadregényesebb partszakasza, a gyönyörű pálmafasorokkal övezett fenséges Kotori-öböl (a Boka Kotorskát, az északi félteke legdélebbi fjordját a világ tíz legszebb ilyen képződménye között tartják számon; a helyi hagyomány szerint isten a hetedik napot kizárólag a kotori fjord megteremtésének szentelte) varázsolt el, de a belső országrészek érintetlen természeti kincsei, a meseszép, hatalmas hegyek, szurdokok, kanyonok, barlangok, a kristálytiszta, türkizzöld patakok, folyók, tavak, vízesések és a végtelen, méregzöld őserdők, a rendkívül gazdag flóra és fauna. Ökológiai állam – ahogy azt Montenegró egyik turisztikai szlogenje mondja. Lévén Montenegrót, nevéhez méltóan, szinte kizárólag hegyek és völgyek alkotják, az ország úthálózatának nagy része meredek szerpentinekből áll, melyeken haladva minduntalan csodálatos látvány tárul az utazó szeme elé. A számtalan alagút és hágó váltakozása az egész utazást megunhatatlanul érdekessé teszi, akár autóval, akár vonattal szeljük keresztül az országot. Amilyen pici ez a köztársaság a térképen, olyan sokféle természeti és épített kincse, látnivalója van. Nagyon sok idő kellene a végigjárásukhoz. Muzulmán falvak és ősi görögkeleti kolostorok váltják egymást, majd a velencei birodalom nagyságára emlékeztető mediterrán óvárosok, római romok, bizánci monostorok, középkori erődök, albán bazárok, romantikus halászfalvak, balkáni zűrzavar, délszaki vérmérséklet és crnagorác lassúság. És rengeteg legenda a tengerről, a tengerészekről, nagy utakról, hegyi rablókról, az adriai városállamok mindennapjairól, kalózokról, háborúkról, hősiességről. Mindez elképesztően dús és gazdag, egzotikus vegetáció díszletei között. Lakossága ma is sokszínű, a montenegróiakon kívül szerbek, albánok, bosnyákok, horvátok élnek itt békességben, de a nevek alapján olasz, magyar, német és még ki tudja hány nemzet leszármazottai vallják magukat Montenegró lakosainak (Ulcinjban még a néger kolónia leszármazottai is élnek állítólag, akiknek őseit a hírhedt kalózvárosba hurcolták a középkorban a tengerek rettegett rablói). A magyar történelem is számos ponton kapcsolódik az országhoz, Nagy Lajostól Horthyig, sőt van egy Madjari nevű (egyébként jellegtelen) kis falu is Bar városa mellett, ahová talán a törökök hajtották a magyar rabszolgákat a hódoltság idején. A montenegróiak nagyon büszkék országuk szépségére, a nagyon gazdag történelmük viharai között felmutatott hősiességükre. Azt tartják, a crnagorácok „lusták", mert szeretnek álmodozni, révedezni a hegyek és a tenger szépségei felett, s majd' mindegyikükben egy költő veszett el.
Jugoszlávia után 2005-ben hivatalos nevén már „Szerbia és Montenegróban" nyaraltunk, idéntől pedig, ha minden jól megy, már „simán" Montenegróba utazhatunk. 4 év alatt 3 állam-forma. A mostani népszavazással, a függetlenné válással ugyanakkor papíron sem „szomszédos" ország többé Montenegró, Magyarországról át kell vágni előbb a szintén önállóvá vált Szerbián vagy Bosznia-Hercegovinán a nem EU-s határaikkal együtt, illetve Horvátország felől Dubrovnikon keresztül érhető el.
Drukkolok Montenegró sikerének. Európa egyik legszebb országa méltatlanul alulértékelt és ismeretlen. Igaz, addig jó, amíg nem teszi tönkre a turizmus és globalizáció. Szerencsére egyelőre még a csevap, a burek, a girice, a prsut, a vranac, a török kávé illata uralkodik a partokon.
(Sok montenegrói kép: http://tomkiss.hu/belsok/montenegro)

Már 2005 nyarán a montenegrói zászló lobogott a Kotori-öböl fölött

A mobil pók
Április utolsó napjaiban, Cegléden fedeztem fel a mobil pókot az autóm jobb első visszapillantó tükrén. Akkor öntudatlanul, ösztöni barbársággal leszakítottam szerény hálóját, amely a tükör és az ajtó között lebegett. „Találhatott volna jobb helyet is.” Ám a háló másnap felújítva, megerősítve, újra régi helyén feszült. Akkor lepődtem meg először, amikor már Pesten, az udvarban parkolva, újra megláttam a pókot, amint nagy szorgalommal szövi hálóját a megszokott helyen.
Szép, keresztes pók.
Azóta egy hónap telt el. A mobil pók töretlenül a visszapillantó dobozában trónol. Több száz kilométer pókot próbáló „száguldás" az ország különböző részein, szelek, ellenszelek, menetszelek, zivatarok meg sem kottyannak neki. Minden este tatarozza a hálót. „Póki" (ahogy magamban elneveztem) rengeteg rovart fog. Mára már „eredeti" mérete duplájára hízott. Ilyen egy mai keresztes vitéz.
Hétvégén kicsit megijedtem: egy véletlen mozdulattal beleakadt a kezem a hálóba, és a pók leesett a földre. Rémülten szaladt a talajon, a kocsitól távolodva. Nem kis erőfeszítésembe telt, amíg egy falevél segítségével visszaügyeskedtem a visszapillantóra. Sietve kotort be a tükör üveglapja mögé, a sötét fedődobozba. Miután hazaértünk egész napos utunkról, egy kiadós felhőszakadást is magunk mögött tudva, hiába kerestem a pókot. Kissé szomorú lettem.
Másnap reggel azonban ott várt a meglepetés: diadalmasan, acélosan feszült a reggeli napfényben a minden eddiginél erősebb, biztonságosabb új háló. A mobil pók köszöni, jól van.

Vakvarjúcska
A szalakóta egy madárfaj. Népi nevei szerint kékcsóka, vakvarjú, zöldcsóka, vasvarjú, kékmátyás stb. Egyike Magyarország legszínpompásabb madarainak. Kisebb varjú, csóka nagyságú, tollai világoskéken, kékeszölden, rozsdavörösen tündökölnek. Gyönyörű a röpte.
Költöző, áprilistól szeptemberig tartózkodik Mo-n, a telet Dél-Afrikában tölti.
Mára nagyon megritkult. Szigorúan védett. Magyarország területén becslések szerint mindössze 300–500, más források szerint 300–800 pár költ.
Május elején fedeztem fel, hogy családom Cegléd közelében lévő hétvégi tanyája mellett fészkel egy pár, a nyárfaerdő és a rét közötti szép facsoportnál. A régi villanyoszlopokon trónolva lesnek prédára, a nyárfás szélén.
Valahogy nagyon jó érzés, hogy a tanyánk mellett biztonságban érzi magát ez a ritka és óvatos, egzotikus megjelenésű madár, és hogy bármikor – persze ha nagy ritkán ott tudok lenni – megfigyelhetem távcsövemmel. Sajnos eddig nem sikerült lefényképeznem. Mivel megfelelő odú kihelyezésével elősegíthető a megtelepedése, jövő tavaszra mindenképpen gondosodom erről.
Ugyancsak a közelben fedeztünk fel egy csomó tövisszúró gébicset. Egymás közelében fészkel vagy 6–8 pár. Ezt a helyes, színes kis madarat választották az ornitológusok az év madarának 2006-ban. Sok kakukkot is hallani, de ezeket eddig sohasem sikerült megpillantanom. (Idei megfigyeléseim, csak a tanya környékén: szalakóták, tövisszúró gébicsek, fülemülék, örvös légykapók, tengelicek, erdei pintyek, zöldikék, csicsörkék, széncinegék, kék cinegék, mezei verebek, házi verebek, kerti gezék, barátposzáták, mezei poszáták, kis poszáták, csilpcsalpfüzikék, fekete rigók, házi rozsdafarkúak, kerti rozsdafarkúak, ökörszemek, erdei pityerek, mezei pacsirták, barázdabillegetők, zöld küllők, nagy fakopáncsok, örvös és parlagi galambok, vadgerlék, balkáni gerlék, seregélyek, dolmányos és vetési varjúk, vörös vércsék, egerészölyvek, búbos bankák, sárgarigók, füsti fecskék, molnárfecskék, fehér gólyák, tőkés récék, fácánok. Idén eddig kb. 80 madárfajt láttam az ország különböző részein, igaz, alig volt időm „vadászni". Magyarországon egyébként 365 madárfaj fordul elő [„minden napra egy madár"], de ezek egy része nagyon ritka kóborló. Úgyhogy van még keresnivalóm.)
http://www.bnpi.hu/?c=vedelem/fajvedelem/szalakota

jugoszláv zászló
szerb zászló
montenegrói zászló (mindhárom kép 2005 nyarán készült Montenegróban, Kotor városában)

tövisszúró gébics

aTom blog

2006. április 27.

Teknős ninja
Egész jól alakult idáig ez a tavasz.
Amióta biciklivel járok új munkahelyemre, naponta kétszer átszelve a Margit-szigetet, nap mint nap különleges dolgokban van részem. A múltkor például majdnem elütöttem egy jó nagy ékszerteknőst. Pontosan előttem tört ki egy bokorból, és céltudatosan átvágott a járdán, alig bírtam kikerülni. Tegnap pedig három mókus vágtatott át előttem az úton, libasorban, majd egy hatalmas vadgesztenyefa törzsén kergetőztek körbe-körbe. Mókust egyébként minden nap látok a szigeten.
Érdekes megfigyelni a tavasz beindulásának stációit a Margit-szigeten. Igazi madárparadicsom ez a hely, nagyon sok faj képviselőivel találkoztam eddig. Nagyon hangulatos pl. a fülemülék csattogása között suhanni biciklivel reggelente, amikor még kevés emberparazita fordul elő. Szerintem legalább 20–30 fülemülepár tart revirt a szigeten, és jelenleg uralják híres énekük hangerejével az egyébként sem csendes madárhadat. Barátposzáták, vörösbegyek, csilpcsalpfüzikék, erdei pintyek, énekes rigók, zöldikék, csuszkák ordibálnak minden irányból, de igen mulatságos a „Happy birthday" kezdő sorát fütyülő fekete rigók esete is. A fekete rigók annyira sokan vannak városszerte, hogy sokak szerint nyugodtan Budapest címermadarává lehetne választani őket. Az egyik tojó pl. egy híres festő mellszobrán rakott fészket, és jelenleg ott kuksol a művész tarkója mögött a tojásokon ülve, miközben a hím egy közeli fáról szórakoztatja mesteri énekével. Az itt-ott még meglévő pocsolyákban előszeretettel fürdenek a madarak, pl. láttam már nagy fakopáncsot, fekete rigót és kék cinkét együtt fürödni. Vagy dolmányos varjút vörösbeggyel. Április 22-én láttam utoljára csonttolúcsapatot (a Városligetben), november közepe óta, tehát több mint 5 hónapig, folyamatosan rengeteg csonttollú tanyázott Budapesten. Ezek a nagyon érdekes, szép, búbos énekesmadarak északon, Skandináviában és Oroszországban költenek, és egyre nagyobb számban és hosszabb időre jönnek telelni Magyarországra. Korábban szerencse kellett a megfigyelésükhöz, ezen a télen már föl se néztem sokszor, amikor egy-egy fa tetejéről meghallottam jellegzetes, „szirregő" hangjukat, annyira megszoktam a jelenlétüket. Kis poszátát, sisegő füzikét is sikerült beazonosítható módon megfigyelnem távcsövemmel, ezek is új fajok a személyes, budapesti listámon. A Városligetben egy karvalypárra lettem figyelmes, valamelyik este pedig bagolyhuhogást hallottam.



Csonttollú

aTom blog

2006. április 20.

Mátis Lívia meghalt
Meghalt Mátis Lívia szerkesztő, a Kortárs Kiadó igazgatója. Szerkesztői és kiadói pályája során számos kiváló könyv és életmű (pl. Hajnóczy Péteré) magas szintű gondozása köthető a nevéhez.
Lívia volt első könyvem kiadója, így kerültünk kapcsolatba 1997–98 körül, nélküle nem lett volna az a könyv. Nagyon korrekt emberi és szakmai kapcsolatban készült a kötet. Aztán, az évek múlásával egyre kevesebbet találkoztunk.
Nyugodj békében.

aTom blog

2006. március 23.

Magyar Állat Vasutak – Budapest–Koszló megálló
Már hosszú évek óta érlelődik bennem a felháborodás a Budapest–Zugló vasúti megállóval kapcsolatban. Legalább 14 éve használom évi 8-12 alkalommal ezt a fekélyes sebet a magyar közlekedés kóros gázoktól felpuffadt testén, ám lehetetlen megszokni az ott uralkodó állapotokat. Beletörődni is képtelenség.
Adott Budapest közepén (a Thököly út és a Hungária körút kereszteződése mellett) egy vasúti megállóhely, ahol még a nemzetközi gyorsvonatok is megállnak. Adott az, hogy 16 éve rendszerváltozás következett be Magyarországon, és 2 éve az Európai Unió tagja vagyunk.
Nézzünk most körül ezen a vasútállomáson. Ahogy felmegyünk a Thökölyről a töltésen kialakított objektumhoz a fedett lépcsőn, miután elhaladtunk a kocsmabódét övező alkoholisták, alacsonyabb igényekhez igazodó prostituáltak és szemétkupacok között, a fő helyen egy évtizedes puni.van.hu felfestést láthatunk a számos egyéb firkálmány és ragasztmány között, miközben a réges-rég szétfagyott betonon kialakult árkokban meggyűlt pocsolyákat, húgy-, szar- és hányásnyomokat, sörösdobozokat és üvegcseréphalmokat kerülgetjük. Fölérve a két sínpár között hosszan elnyúló peronra, hatalmas, keskeny és hosszú magyar síkság terül szemünk elé, amelyet középen egy nagyon szép, betonkocka alakú állomásépület tesz kiessé. Az épület előtt és mögött hosszan elnyúló „tető" található, hogy ne ázzon a várakozó európai utas. Mégis ázik: ez a fedett peron emberemlékezet óta ontja a legváratlanabb helyeken az alant várakozók közé a rozsdaszínű, egészséges vizet, helyenként vízesésszerű morajlással csapódik a vasútrozsdavörös, repedt betonra. Mindig beázott, mindig is be fog. A beton repedéseiből a magyar táj gazdag flórája tárul a látogató elé: hol egy disznóparaj bukkan elő, hol egy sudár parlagfűpalánta tör a kontinentális nap felé. Ha már a peronon járunk, nézzünk jobban körül: szép nagy, beton virágládák tanyáznak középtájon, a mérnöki lelemény egykor virágokat álmodott ide, ahol most évtizedes cigarettacsikk- és sörösdobozréteg virít. Széttört, szétrugdalt, szétrohadt padok is várják itt az örökké késő vonatra várakozókat, no meg egy néhány évente ciklikusan bezáró, majd újra megnyitó, miniatűr büfé. Vannak nagy, elektromos órák, amelyek a '90-es évek egy bizonyos, ma már feledésbe merült napjának egy bizonyos óráját mutatják örökre. Vannak még az '50-es éveket idéző hangszórók is, amelyek egy része néma, másik részük pedig úgy ki van „szopósodva" a forrasztásoknál vagy a membránnál, hogy semmit sem lehet érteni abból, ami onnan jön. Igaz, ehhez hozzájárul a beszédhibás, gégerákos és utolsó stádiumos alkoholista benyomását keltő, néha agresszív hangon, szívinfarktust keltő módon felugató bemondóhang is, aki néha elfelejti kikapcsolni a mikrofont, így az utast egy-egy „kurva anyád"-dal vagy „faszomat"-tal, csulázás hangjával szórakoztatva. De a „személyzettel" később ismerkedjünk, ha tudunk. WC itt természetesen nincs, nincs is rá igény. Ellenben minden, az állomáson átrobogó vonat pajkosan megnyomja a dudát, az acélkürtöt közvetlenül az egy méterre álló utasok mellett. A betonfalak jótékonyan felerősítik a szép melódiát, és belevezetik egyenesen a koponyába. Klassz, mindenki arról álmodik, hogy itt kapjon infarktust, szélütést, gyomorfekélyt.
Külön említést érdemel a vasúti töltés két oldala is. Egy komplett alumíniumkohót és üveggyárat lehetne alapítani az ott megtalálható évtizedes, ám folyamatosan növő hulladékhalomra alapozva. Ha a parlagfű vadkender volna, fél Pestet ellátná anyaggal a déli fertály. A kora őszre már combig érő vegetáció ugyanakkor határozottan eltakarja a szeméttelep alsóbb rétegeit, így megnehezítve a leendő kohászok és üvegmunkások dolgát.
Most jön a kedvenc részem: menjünk be a váróterembe. Eldobható egészségvédelmi kesztyűnkkel fogjuk meg a ragadós kilincset, és nyissunk be. Kesztyű hiányában be is rúghatjuk az ajtót, azon már nagyon régen nincs ablaküveg. Ha van maszkunk, vagy ha nem vagyunk gyenge idegzetűek, vegyünk levegőt. Ne öklendezzünk, bár elférne még a sarokban, a többi ürülékszerűség között. Ne törődjünk a földön, levegőben és talajvízben felénk rohanó baktériumokkal, spórákkal, vírusokkal, a szagmintákkal, lélegezzünk, és szemléljük meg ezt a földrengés sújtotta, észak-pakisztáni menekülttábort. Bal oldalt hajléktalanok élnek, az ő ingóságaik, szennyes ruháik, ételmaradékaik, szajréik és testnedveik uralják e területet. Ha szerencsénk van, közelről megszemlélhetjük a lakók lábfekélyeit, gombás kültakaróját is, ugyanis az ólszerű „csarnok" közepére nyújtva szokták egészségügyileg szellőztetni a testrészeket. A végig bevert ablakok párkányain – a jobb oldalon is! – további élelmiszerek, kenyérdarabok, nyitott konzervdobozok láthatók – ezek sorfala között törjünk előre. (Egyébként valószínűleg a MÁV válságkezelésének egyik megoldása miatt vannak örökre kitörve a fűtetlen „csarnok" ablakai: talán abban bíztak, hogy az így előálló hideg miatt majd kiköltöznek a hajléktalanok. Próbálkoztak mással is: többször láttam, hogy a páriák cuccai ki vannak szórva a sínek mellé, a töltésre, közvetlenül a bejárat mellett. Persze az elkötelezett hajléktalannak ez nem túl nagy probléma: pár nap múlva a szétázott cuccok hiánytalanul visszakerülnek a megszokott helyükre, és berohadva ontják magukból az európai naftát.) A hosszú és keskeny helyiség végén található a két ügyfélablak. Az egyik valószínűleg „információnak" lett elképzelve a teremtéskor, ám nyitva még soha senki sem láthatta. Az információs (kiprintelt) „tábla" (ha véletlenül megtalálnánk a helyét) rendszertelen időközönként leszaggatódik/eltűnik. Ha információra vágyunk, álljunk be a mindig meglévő, néha félelmetes sorba, amely az említett egyetlen ablak előtt áll. Készüljünk: bár természetesen mindenki siet, ha másért nem, a lehető leggyorsabban szabadulna ebből a fertőző gócból, mégis sokat kell várni: valaki áfás számlát kér. A diszgráfiás és nagyot halló egyetlen pénztáros küzd: kiabál, az ügyfélszolgálati ablak mikrofonja és/vagy hangszórója nem működik (soha nem is működött). A vonat érkezik, a negyed óráig mozdulatlan sorban állók üvöltenek, ettől a pénztáros megsértődik, és még lassabbra veszi a tempót. (Az áfás számlás menekül a sor a és a hajléktalanok közötti egy méteres sávban.) Nem tud visszaadni tízezresből. Nem retúrjegyet kértem. De azt kért. Félárú jegyet kértem. Nem mondta. De mondtam. A pénztáros ekkor feláll, és hátramegy felvenni a makacsul csörgő telefont, hisz nincs más, ki ezt megtehetné. Vagy bemondani, hogy személyvonat érkezik a 2., nem is!, az 1. vágányra, és megáll például kiskurdorzs, öööö, kiskunrozs, ööö, Kiskundorozsmán, az ajtót tessék becsukni, mert a vonat nem megy tovább. (Mégis továbbmegy.) Csúcsidőben mindenki lekési a vonatot, aki nem háromnegyed órával előbb érkezik, vagy jegy nélkül száll fel.

Ahogy így elmélázom magamban, számtalan szép, régi történet, illat fut át az agyamban. Mind ehhez a kedves helyhez köt. Abba is hagyom, tökéletes drámát lehetne írni erről a vasútállomásról. De nem lehet mindenről drámát írni.
Még annyit: a legutolsó, isten háta mögötti, dél-montenegrói (vadbalkán) porfészek vasútállomása ehhez képest maga a 21. századi Európa.

 

aTom blog

2006. február 28.

Bohár András meghalt
Megdöbbenéssel olvastam az újságban a hírt: Bohár András esztéta, filozófus, vizuális művész 2006. február 24-én, 45 éves korában váratlanul meghalt.
Folyóirat-szerkesztő korszakomban viszonylag gyakran találkoztunk. Sokszor az Árpád-híd budai hídfőjénél, a HÉV-megálló melletti sörözőben futottunk össze, ott adtam át neki a recenzálásra, vagy cseréltük az ajándékba szánt könyveket, illetve vitattuk meg a söröskorsók fölött a közlésre adott kéziratát, a kortárs irodalom, művészet, a magyar avantgárd stb. kérdéseit. Vagy sokszor találkoztunk Papp Tibor párizsi–budapesti költő budai lakásában, a magamban csak Papp Tibor-szalonnak nevezett összejöveteleken, és mindig jókat cseverésztünk, Évával, a feleségével kiegészülve, miközben sűrűn töltögettük a borokat. A pécsi egyetemen is összefutottunk néha, ha arra jártam, néhány irodalmi táborban, felolvasóesteken, kiállítás-megnyitókon, de ott volt az IV 2002-es nyári táborában is meghívott előadónkként, ahol is emlékezetes alakítást nyújtott. Mégis, az utóbbi három évben, amióta elfordult érdeklődésem az „irodalmi élettől", nem adódott alkalom, nem találkoztunk, nem is kerestük egymást.
Kedveltem, kedvelem Andrást. Jó kedélyű, jóindulatú, okos, tájékozott ember, sokfelé kalandozó, kedves „szórakozottsága" ellenére is érdekfeszítő, jó stílusú előadó. Volt.
Volt. Megrendítő ezt a szót leírni.
Gazdag, ám tragikusan félbehagyott munkássága értő kezekért-szemekért kiált.
Nyugodj békében.


Fotó: Tomkiss Tamás, 2003

aTom blog

2005. december 29.

Természetfilm az ablakmoziban
Kék cinegék [Parus caeruleus; Blue Tit]], széncinegék [Parus major; Great Tit] és mezei verebek [Passer montanus; Tree Sparrow] anyám ceglédi lakásának ablakában, 2005. dec. végén. (Sajna a dupla ablaküvegen keresztül nehéz éles képet készíteni.)





















 

aTom blog

2005. december 21.

Kártevők
Nemrégiben egy félsztárügyvéd „könyvével" kellett dolgoznom, vagy inkább vért és gennyet izzadnom. Ez nem annyira fontos és érdekes, hiszen végül a nevemet sem adtam a munkához, pusztán apropóul szolgál egy régóta élő megfigyelésemhez: egészen kiakasztó az is Magyarországon, ahogyan a „jog emberei" igénytelenségükben vegetálnak (ugyanakkor híznak, vastagon zsírosodnak). Adva van ugyanis egy szakma, amely abszolúte a szavakból, a szavakon való lovaglásból, azok csűréséből-csavarásából létezik. Magyar nyelvű szavakból, természetesen. Ugyanakkor a magyar jogi egyetemi képzés úgy ad diplomát a tananyagot sikeresen beseggelő „doktorok" kezébe, hogy nem követeli meg sem belépőként, sem kilépőként a magyar nyelv mint írt és beszélt nyelv helyes használatát (de nem is törekszik megtanítására). Nem középiskolás fokon. Még alatta sem. Számos jogásznál (természetesen nem mindegyiküknél) figyelhettem meg (akikkel így vagy úgy összehozott a jó vagy rossz sorom), hogy mélységes és megdöbbentő nyelvi igénytelenség és tudatlanság jellemzi munkásságukat. Ezek az emberek egész egyszerűen nem tudnak magyarul, képtelenek nyelvileg helyesen megfogalmazni vagy papírra/vincseszterre vetni egy szimpla magyar összetett mondatot. Még a titkárnőjüknél sem követelmény ugyanez. Pl. egy olyan közjegyző, aki extraprofitot termel magának egy szimpla szerződés minimális módosításokkal ellátott reprodukciójából, évekig képes ugyanazokkal, az iskolákban buktató erejű helyesírási hibákkal kibocsátani az okiratot. Arról már nem is beszélve, hogy a közvetlen ügyfelek adatait is háromféleképpen hibázzák el egy oldalon belül, nem említve a minimális formai (értsd szövegszerkesztési), esztétikai követelményeket. Pedig fölösleges hangoztatni: a jogi szövegekben minden vesszőnek, minden ékezetnek, minden szintagmának megkülönböztetett jelentősége van, nagyon komoly dolgok múlhatnak az érthetőségen és a félreérthetőségen. Nem mindegy, hogy a kés véres volt, vagy veres. És az a legmeglepőbb, hogy olvasni sem tudnak, hiszen akár százszor elolvastathatjuk velük a a saját nevükkel szignózott, értelmetlen szöveget, nem észlelik a hibát. Döbbenetes, hogy mekkora sztárok ezek a pénzeszsákok, egyesek könyveket adatnak ki életművükből egymásnak reprezentációs célzattal. És hogy mennyire büszkék és érzékenyek ezek a teremtések a kritikára, azt már el sem mondom! Hiszen a tartalom a fontos, nem a forma. Viszont a tartalom adott. Ugye, már a rómaiak óta, némi módosítással. A ma jogászának ezek ismeretén túl csak le kellene tudnia írni helyesen az egyszerű, lényegre törő mondatokat. Ez azonban nem megy. És ezért mondom azt, hogy ezek (az általam megismert) magyar jogász-emberek maximálisan igénytelenek, nemcsak önmagukkal és környezetükkel, hanem legfőbb eszközükkel, a magyar nyelvvel szemben. Természetesen tisztelet a kivételeknek. Hiszen vannak olyanok is.

Hasznos állatok
Az embernek néha megadatik az is, amit igazán akar. Pl. régóta úgy szerettem volna, hogy milyen jó lenne megfigyelni egy igazi fekete harkályt [Dryocopos martius, angol: Black Woodpecker] munkálkodás közben. Aztán egyszer csak, séta közben, a Városligetben, ott dolgozott, kb. 2-3 méterre tőlem, meglepően embertűrő bátorsággal, egy hím példány váratlanul, és még a fényképezőgép is kéznél volt, igaz, a fényviszonyok nem bizonyultak a legmegfelelőbbnek, viszont a videó jól sikerült.
Aztán ott van a másik akarás, a fakusz [Rövidkarmú fakusz, Certhia brachydactyla, angol: Short-toed Treecreeper] látványa, ugyancsak élő, természetes valójában. Fényképezés nélkül ugyan, de sikerült, immáron többször is, ugyanott, megszemlélni ezt a nagyon apró és nagyon gyors, szép kis madarat, ráadásul több példányban. Ugyancsak igen bátor állapotban, szinte a hajamat súrolta az egyik, amint a mellettem lévő fatörzsre szállt át. (A fakuszok a fák törzseit portyázzák végig, az aljától a tetejéig, és mindig a következő fa aljára szállnak át.)
Még mindig meglepetést okoz, ha az emberen kívül egy-egy új, eddig általam vadon máshol sem látott állatfajt fedezek fel Budapest közepén, a Városligetben. Így történt ez a szajkó [Garrulus glandarius, angol: Jay], a meggyvágó [Coccothraustres coccothraustes, angol: Hawfinch], a süvöltő [Pyrrhula pyrrhula, angol: Bullfinch] és a hamvas küllő [Picus canus, angol: Grey-headed Woodpecker] esetében is. Ezek mind állandó lakói a parknak, és a közelmúltban jól megfigyelhettem őket.
Ősz óta egyébként számos madárfaj újra beköltözött a városba. Pl. a vörösbegyek [Erithacus Rubecula, angol: Robin] kb. október közepén érkeztek, igen nagy számban. A fekete rigók [Turdus merola, angol: Black Bird] is elfoglalták régi helyeiket (ezek a madarak költés után kivonultak nyaralni a környező erdőkbe). A tél beállta óta sok madár csapatostól járja a várost, pl. találkoztam egy kb. 10 fős őszapócsapattal is [Aegithalos caudatus, angol: Long-tailed Tit]. Sok a csuszka, a nagy fakopáncs, de a varjak is megszaporodtak a városban. És természetesen a madáretetés megkezdődött, az ablak előtti etetőnél nem ritkán 20-nál is több szén- és kék cinege hemzseg.


aTom blog

2005. szeptember 23.

Critical Mass – Budapest, 2005. 09. 22.










TOVÁBBI KÉPEK

aTom blog

2005. szeptember 12.

Da Vinci-köd
Végül én is beálltam a sorba, és elolvastam Dan Brown A Da Vinci-kód c. ponyva-bestsellerét, amely állítólag eddig a 21. sz. legnagyobb könyvsikere. Túl azon, hogy e regénynek mondott valami tematikáját tekintve egyszerű koppintása M. Baigent – R. Leigh – H. Lincoln: Az abbé titka – Szent vér, szent grál (eredeti címén: Holy Blood, Holy Grail) c. művének és más, fél- és áltudományos munkáknak, összeesküvés-elméleteknek, amelyek mind az ún „szent grál"-mítosz, illetve az ezzel rokonítható templomos-, rózsakeresztes-, szabadkőműves-legendák „titokzatosságának" köszönhetik kitartó népszerűségüket, ez a könyv mindenképpen nagyon rossz regény. Már a szépirodalmi kvalitásait nézve. Miként az amerikai ponyvaírók (akiket az amerikai szakzsargon nemes egyszerűséggel Íróknak nevez) többsége – menedzserestől, kiadóstól, szerkesztőstől –, Dan Brown is tökéletesen illeszkedik az eladhatóság mint kizárólagos irodalmi szempontrendszer törvényeihez. Tökéletesen kiszámítható szerkezet, stiláris eszközök, a primitívnél is szánalmasabb elbeszélő- és dialógtechnika, idegesítően egyszerű fejezettagolás stb. stb. (Ezek a népszerű mai amerikai írók mintha mind egyformán írnának – egész egyszerűen hiányzik az író egyénisége, egyedisége. Kizárólag szövegek léteznek, mintha egy számítógép generálta volna őket néhány betáplált tartalmi adat alapján.) Arról nem is beszélve, hogy aki olvasta az előzmény-műveket (lásd fent), annak tartalmilag sem hoz semmi újat a könyv. Egyetlen erénye van e munkának: írója (és a stáb) összeszedte mindazon korábban „megismert" „tényeket", amelyek eddig részenként voltak elérhetőek, illetve néhány elmés, logikusnak tűnő újítást (mozaikkockát) épített „a nagy rejtély" egészébe, és mindezt összefűzte egy nagyon primitív, tehát a plebs számára felfogható krimivé. Nem vitatható ugyanakkor, hogy nyilván komoly kutatómunka és helyszíni adatgyűjtés előzte meg a megírást, ám ez nem erény, hanem kötelesség.
Teljesen érthető, hogy az efféle témára ráharap a közönség, amennyiben ilyen komoly marketinggépezet áll mögötte. Az viszont kevésbé fogadható el, hogy a sokadik magyar utánnyomás ellenére is kolosszális szedési és helyesírási hibák maradtak az extraprofitot termelő, formai megoldásában igénytelen könyvben.
Mindent egybevetve kellemes (azaz könnyed) kikapcsolódást nyújt a könyv, és talán sokakat rávesz arra, hogy pl. Leonardo Da Vinci-albumokat nézegessen, vagy borsos belépőket váltson a Louvre-ba, növelve ezáltal Párizs amúgy sem csekély idegenforgalmi bevételeit. Jó kis bizniszrendszer ez.

Michelangelo-kód
Ha már itt tartunk, még mindig nem egészen értem, hogy KÉPZŐMŰVÉSZETI értelemben miért olyan gigászi a művészettörténeti körítése Leonardónak (eltekintve attól a Brown-féle adaléktól, hogy ő őrizte és festette meg a szent grált stb.). Mintha mindig Michelangelo előtt emlegetnék (nem csak azért, mert kissé előbbi alkotó). Holott – szerintem (is) – a napnál is világosabb, Michelangelo mennyivel monumentálisabb és „tökéletesebb" képzőművészeti életművet hagyományozott az utókorra. Michelangelo, akit a kortársak „terribilata"-ként, rettenetes nagyságként emlegetnek, valahogy mostohább elbánásban részesül (persze csak egy paraszthajszállal). Erre – is – példa a számomra megdöbbentő könyv a modern restaurálások mibenlétéről, amelyben hihetetlenül meggyőző tudományos érvek olvashatók arról, miként tették tönkre és változtatták meg, illetve indították a kiszámíthatóan végleges pusztulás útjára a művészgéniusz Sixtus-kápolna-beli freskóit. Megrázó pl. számomra, hogy már soha nem láthatom az eredeti festményeket, mert ami most (1994 óta) ott látható, az már nem az, amit a művész teremtett. Mindez persze sok más klasszikus műalkotásra igaz a világ különböző részein. Érdemes elolvasni a – tényleg tudományos igényű, de olvasmányos – könyvet: James Beck–Michael Daley: Restaurálások kérdőjelekkel: üzlet, kultúra, botrány. Bp.: Helikon, 2000.
(Mellesleg Michelangelót sem kerülik el mostanában a „kód"-ok: nemrégiben jelentették be „kutatók", hogy megtalálták a Sixtus-freskók rejtett szimbolikáját, továbbá arra is rájöttek mások, hogy a Laokoón-szoborcsoportot valójában Michelangelo alkotta stb. Érdemes rákeresni a neten.)

"True Face of Mona Lisa"

aTom blog

2005. augusztus 15.

Mókus őrs
Most csak annyit: korábban nem hittem volna, hogy Pesten, a Kőbánya–Ferencváros–Józsefváros találkozásánál elterülő Népligetben vadon élő mókusokat láthatok. Pedig láttam. Sőt, tegnap biciklizés közben, fél óra leforgása alatt 5 mókussal találkoztam. Vidáman grasszálnak le-föl a fákon, mászkálnak a réteken, az egyikük például egy padon ücsörögve nézelődött, egy másik pedig kis híján rám ejtett egy lerágott tobozt. Persze ezek nem olyan kézből evős turisztikai mókusok, az embertől kellő távolságot tartanak. Kellemes meglepetés volt az is, hogy rengeteg csuszkát láttam, továbbá vörösbegyet, zöld küllőt és sok más madarat. Nagyon úgy tűnik, hogy az állatok igazán belakják a Népligetet, és jól érzik magukat ott. A városligeti tömeghez képest itt sokkal nyugisabb az élet, és a természet is természetesebb, igazi jó fészkelőhelyek vannak pl. a vörösbegyeknek. Persze Magyarország össznemzeti országimázsa, a szemét, a kosz és az igénytelenség itt is jól megfigyelhető, de a sok zöld a mocsok javát jótékonyan elfedi.
Érdekes: míg az utóbbi években egyáltalán nem láttam mókust (sehol), most egy hét leforgása alatt két helyen is: a vácrátóti botanikus kertben (ami nagyon-nagyon szép hely) is sikerült kettővel találkoznom.

 

aTom blog

2005. július 19.

Szar Wars
Hétvégén volt alkalmam megtekinteni a „Csillagok háborúja" (milyen értelmetlen címfordítás!) utolsó, 6. (alias 3.) részét (A sith bosszúja) dvd-n, és csak azért nem írom, hogy nagy csalódás volt, mert semmi jóra nem számítottam, és általában nem érdeklődtem soha ez után a sorozat után. Soha nem voltam „rajongó”, és természetesen ez már így is marad. Röviden: számomra hihetetlenül rossz film ez a legújabb is, akadozó, áttekinthetetlen, botrányos párbeszédek, katasztrofális szerkezet, megmosolyogtató sziruposság, tehetségtelen színészet, szánalmas giccsparádé. Görcsösség, erőltetettség, hogy „minden” beleférjen. Nem tudom, ki tartja George Lucast jó rendezőnek, én kezdek abban is kételkedni, hogy rendező volna. A meséléshez több tehetség kellene. A filmhez is. (Külön szadizmusból megnéztem a film után az alaprészt (tehát a 4.-et), hogy milyen hatása lesz a ’70-es évek trükktechnikájának a 2000-es évekbeli után. Pontosan olyan, amilyenre számítani lehetett. Azt viszont tényleg nem értem, hogy Darth Vader a későbbiekben miért nem ismeri fel az általa épített 3PO nevű robotot [amelynél már most modernebbek rohangálnak Japánban], és egyáltalán, mennyi az amortizációs idejük ezeknek a robotoknak? Legalább 60–70 évig húzzák, és nem avulnak el. Miközben a „droidhadsereg” tagjai simán kipusztulnak. Stb., stb., stb. A sor a végtelenségig folytatható lenne, de gondolom ezt már régen kivesézték az erre szakosodott médiumok. Nem nézek utána. Egyébként pedig sehogy sem tud összeállni a 6 rész 1 egésszé – ez a legfőbb gond vele. Két teljesen más hangulatú és képi világú trilógia marad, ha marad.)
Míg az első Mátrix epizód után hatalmas baklövés volt a 2 folytatás elkészítése, úgy az elfogadhatóan együgyű Star Wars alaptrilógiához képest totális leromlás az újabb 3 rész (különösen a Baljós árnyak volt durván gagyi). Nem megy ez valahogy. Hollywood szellemtelensége mindent feláldoz a pénz oltárán – jó kis közhely.
Így jár az, aki filmet akarna nézni, de Lucas (garas se) jut neki.

 

aTom blog

2005. május 27.

Sárgarigó minden mennyiségben
A múltkor – május közepén – Cegléden és környékén, őszinte meglepetésemre, rengeteg sárgarigót láttam és hallottam. Valahogy azt hittem, hogy ez az egzotikusnak tűnő madár (más néven aranymálinkó) sokkal ritkábban kerül ember szeme elé, pláne lakott területen. Most pedig olyan sárgarigó-hangzavart tapasztaltam (kiegészülve a többi énekes hangjával, pl. a fitiszfüzikéével) a család Cegléd melletti erdei tanyáján, de a város szélén máshol is, hogy szinte trópusi esőerdőben éreztem magam. Egyszerre legalább 5–6 madár próbálta túlharsogni a másikat az erdő különböző, egymáshoz közeli pontjairól. A hím sárgarigók összevissza röpködtek, egyik fáról a másikra, néha össze is kaptak egymással, a nőstények pedig nyávogó hangjukon próbáltak közbeszólni. Gondolom, éppen a nagy tavaszi bezsongás idejében volt alkalmam találkozni velük. Láttam még a következő madárfajokat (a korábban észlelteket [lásd a blog április 25-ei beírását] nem ismétlem meg, de az ottani sort folytatom): 25. házi rozsdafarkú, 26. fehér gólya, 27. egerészölyv (??? vagy más ragadozó, villanyoszlopokon ücsörögtek), 28. füstifecske, 29. tengelic, 30. zöldike, 31. erdei pinty (vagy fitiszfüzike?) (és természetesen a 32. sárgarigó).
Szintén májusban, az ország különböző részein, Budapesten, Leányfalun, Veresegyházon, a Bükkben láttam még a következőket: 33. barázdabillegető, 34. sárga billegető, 35. csilpcsalpfüzike, 36. nagy fakopáncs, 37. kerti rozsdafarkú.
A városligetben rengeteg balkáni fakopáncsot láttunk, amint etetik a folyton lármás, vernyogó porontyaikat, sőt, az odúból kikandikáló fiókákat is sikerült megfigyelni. Ezek éppen a napokban repültek ki. Csuszkák is, zöld küllők is szép számmal előfordulnak. A vörösbegyek korábbi helyét fülemülék foglalták el, hihetetlen hangerővel, nagyon szépen énekelnek. A közeli feketerigók próbálnak versenyezni velük, időnként lopott dallamokat is bevetnek. (Döbbenetes egyébként, hogy mennyi feketerigó van a városban. Az udvarunkat birtokló hím gyakran éjszaka is dalol.) Hallottunk olyan madarakat is, amelyeket nem sikerült megfigyelni és beazonosítani, mindenesetre érdekes hangjuk van (walkman-madár a „munkacímük”). A tőkés récék pedig sorban úsztatják a rengeteg kiskacsát a városligeti tóban.

„…but we love Liverpool
Óriási volt a Bajnokok Ligája döntője, a Picasso Pointban néztük, ahol hatalmas szurkolás volt – természetesen főleg Liverpool-szimpatizánsok voltak jelen. Egy kicsit tudathasadásos állapotban készültem a meccsre, ugyanis bár ősidők óta Liverpool- (és angolfoci-) drukker vagyok, a világ labdarúgásának jelenleg aktív játékasai közül az első számú kedvencem, Cafu éppen az ellenfél, a Milan csapatát erősíti. És régóta nagyon drukkolok Cafunak, hogy legyen számtalan díja és kupája mellé egy BL-győzelme is végre (mivel már „erősen öregszik”, erre egyre kisebb az esélye). Sajnos azonban most nem tudtam a Milannak drukkolni. Gerrardék megérdemelten győztek.

 

aTom blog

2005. május 9.

Paraszt vagy gyalog?
A budapesti kerékpározás legfőbb veszélyforrását nem a bicikliutak hiánya, nem az autósok, nem a szmog, sőt nem is a kátyúk adják. Persze mindezek nagyon komolyan esnek latba annak illusztrálásakor, hogy Budapest nem Európa része. Katasztrófa, ahogyan a város a kerékpározáshoz viszonyul. Magához a közlekedési formához, de mint testmozgási lehetőséghez, mint környezetvédelmi hozzáálláshoz, mint az elviselhetetlen közlekedési zsúfoltságot enyhítő alternatívához.
A legfőbb veszélyforrás az országban a motorizáció kezdeteitől jelen lévő és azóta folyamatosan romló közlekedési kulturálatlanságban, intelligenciahiányban, műveletlenségben, illetve a keleti világot idéző macsó-kivagyiság káoszt formáló erejében érhető tetten. Itt óvodás- vagy iskoláskorban nem épülnek bele automatikusan a fejekbe a közlekedési szabályok, az utakon elengedhetetlen etikai és udvariassági normák. Itt a KRESZ ismerete az európai országokkal ellentétben nem számít olyan alapkészségnek, mint pl. az olvasás, az összeadás, a vécé használatának szabályai.
A budapesti kerékpározás legfőbb veszélyforrását a gyalogosok jelentik. Igen, ők azok, akik az egymás mellett elhelyezkedő, egymástól jól látható jelzésekkel elkülönített kerékpárút és gyalogjárda közül – vélhetőleg valami etelközi ösztönből fakadóan – automatikusan az előbbit választják a következő tevékenységek gyakorlására: járás, séta, babakocsi-tolás, családi programok lebonyolítása, kutyasétáltatás és -szaratás, szemét elhelyezése, vagy egyszerűen csak ácsorgás, beszélgetés, bámészkodás.
Ilyenkor nyer megvilágosodást bennem az a rejtély, hogy miért alternatívája a sakkban a gyalognak a paraszt.
Kerékpárút (vagy -sáv) és járda egymás mellett. Megfigyelhető – semmi más nem kell hozzá, mint kerékpárra pattanni és találni egy kerékpárutat (igaz, ez nem is olyan könnyű) –, hogy a gyalogos az ilyen komplex és sokkoló választási kényszerhelyzetben szinte kivétel nélkül a kerékpárutat választja. A barom biciklis mindenképpen készüljön fel rá, hogy semmi esélye: jó, ha nem verik meg azért, mert a kerékpárúton megy. Óvakodjon attól, hogy rácsengessen, rászóljon, rákiabáljon a kerékpárutat teljes szélességében elfoglaló magányos gyalogosbaromra vagy kisebb-nagyobb csordákra: az ilyen megoldások csakis agressziót szülhetnek az elvadult és nagyon öntudatos gyalogosokban. A kerékpáros Budapesten legalul lapul a hierarchiában: fent a magasban természetesen a mindenható autós szerepel, alatta a frusztrált motoros, alatta a frusztrált BKV-s, alatta a frusztrált gyalogos, legalul pedig e világ selejtje és páriája, a biciklis.
Egyes utópisztikus kerékpáros mozgalmak autómentes és kerékpárközpontú Budapestet vizionálnak. Én a legtöbbször gyalogosmentest. Legalább azon a néhány kilométeren, ami a pedálosoknak adatik.
*
(Persze a biciklisek is bunkók, hiszen kerékpárút hiányában a legtöbb helyen az úttest helyett a járdán közlekednek. Szerencsére a kerékpárosok száma vélhetőleg pillanatok alatt lecsökken a zavaró szintről a minimálisra: a legújabb hírek szerint a rendőrség elszánta magát, hogy akcióba lép az arcátlan biciklisek megfékezésére: szigorúan büntetve lesz mindenki, aki a folyamatos csúcsforgalomban – bicikliút hiányában – a járda helyett nem a többsávos autóutat választja. Így az ember vagy meghal, vagy félelmében leteszi a kerékpárt – már ha el nem lopják addig.)


aTom blog

2005. május 2.

Cigányok ideje
Szombaton egyfajta csoda történt Magyarországon. Egy alapvetően rasszista országban a legjelentősebb tehetségkutató versenyen – a közönség, az ország emelt díjas sms-ezésre fogható lakossága szavazatai alapján – egy cigány fiú vitte haza a fődíjat.
Molnár Ferenc Caramel lett az idétlen, ám annál hangzatosabb elnevezésű Megasztár verseny (és üzleti médiavállalkozás) 2. évadának győztese. Abszolút megérdemelten.
Maga a Megasztár – sokan elmondták – magasan kiemelkedik a mai magyar televíziózás degenerációjából. A totális igénytelenség és gagyi sivatagából zöldellő oázisként bukkant fel színvonalas, élő zenei produkcióival, és mindenekelőtt valóban tehetséges, valóban emberi szereplőivel. Persze rengeteg feledhető, bosszantó hibával és megingással, gátlástalan reklámagymosással, de összességében nagyon is pozitív mérleggel, valós élményt nyújtó előadásokkal.
Az első széria döntője után, ahol is a 2. és 3. helyen a kiváló képességű (cigány) énekesek, Oláh Ibolya és Gáspár Laci végeztek a „magyar" Tóth Vera mögött, joggal vetődött fel a gyanú, hogy hazánkban nem fordulhat elő az, hogy roma tehetség nyerjen meg egy nagyszabású szavazásos versenyt – nyújtson is bármilyen kimagasló teljesítményt. Az idei versenyben sem úgy alakultak az előjelek, hogy a sorozat roma döntősének áll majd a végén a zászló.
Magam, aki nem vagyok potenciális szavazó, hiszen soha egyetlen emeltdíjas sms-t sem küldtem még egyetlen beetetőshownak sem, pusztán „külső" megfigyelőként néztem a versenyt, amikor ráértem, kezdettől Caramelt éreztem a legjobbnak (tavaly Gáspár volt nálam a befutó); ahogy azt kritikusai sokszor elmondták: „sugárzik belőle az igényes zeneiség", ráadásul hozzáállása is rokonszenvesnek tűnt. Igaz, Palcsónak is volt néhány nagy alakítása, Tóth Gabriellának is, Bartók Eszternek is, de Caramel mellett Boogie volt az, aki átlagon felüli, sokszor nemzetközi szintű, profi produkciót nyújtott. Az persze nyilvánvaló volt, hogy az őrjöngő, sms-ezgető tinilányoknál a 36 éves, ízig-vérig zenész Boogie-nak nem lesz esélye, és úgy tűnt, Caramelnek sem. Ám valami megváltozott. A végső döntés a hallottak, a minőség, a tehetség mérlegelése alapján született meg (legalábbis a látszat szintjén). Itt pedig nem az számított, hogy a két döntős közül kinek milyen a származása.
Persze illúziói nem lehetnek senkinek. Ettől még nem változik semmi. Egyelőre. Ám valaminek a kezdete lehet. A lényeg az, hogy Caramel nagyon jó énekes. Bravó! Talán ez a győzelem arra is jó lesz, hogy a tehetség kitörjön abból a gettóból, amit úgy hívnak: Magyarország.

aTom blog

2005. április 25.

Vörösbegy és egyéb állatfajták
A vörösbegyekkel idén télen barátkoztam össze. Az ablakunk elé kitett madárkajákra jött az első, követve a többi madár okozta felhajtást. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, fenyvescinegék, mezei verebek és feketerigók társaságában figyeltem fel egy kis begyre (vagy ahogy elneveztük, bögyire), amint szerényen kotorászott a hóban a többi madár által pazarlóan elszórt kajamaradványok között. Mivel rendszeres vendég lett belőle, innentől külön a részére is tettünk ki ennivalót.
Másodjára pedig a havas Városligetben sétálva találkoztam, immár személyes kontaktusba kerülve, egyszerre két darab bögyivel. A két kismadár nem sokat teketóriázott, egyenesen a lábam elé repültek, és miután körbeugrálták a bakancsomat, várakozóan néztek rám. Jól megjegyeztem a lelőhelyüket, és innentől rendszeresen kijártunk hozzájuk, főleg dióval, almával és egyéb nekik való eleségekkel.
Így tehát egyszerre három vörösbegy „gondozása" lett kellemes napirendi feladatom januártól márciusig, és innentől azt hiszem képletesen magam is csatlakoztam a madárvédők nagy csapatához.
Igazából csak a két ligeti begyről írok, hiszen a harmadikat csupán az ablakon keresztül figyeltem meg, amint kajál. E két madár egy nagyon jó, védett bokros részen lakott a Ligetben, sok más madárral a közelben. Rendkívül bizalmas és bátor állatok, mindig nagyon közel jöttek, sokszor szinte kézzel meg tudtam volna érinteni őket. Gyakran már akkor felismertek, amikor 20–30 méterre jártam, és elém repültek, úgy kísértek a kialakult etetőhelyre. Ha éppen nem voltak a megszokott helyen, hívásra pillanatok alatt előjöttek, hangról felismertek. A vörösbegyek bokorlakók, inkább alacsonyan, a rigókhoz hasonlóan a föld közelében, az avarban kotorásznak élelem után. Legjobban a sajtot kedvelték, illetve a dióbelet és az almadarabokat. Szép és kedves lények, azonnal megkedveltetik magukat. Jellemző rájuk, hogy gyakran felfújják a tollazatukat, amitől egészen gömbölyűnek tűnnek, mintha kis golyók lennének. Olyanok mint Gombóc Artúr. Angliában állítólag nemzeti madárnak számítanak a város- és kertlakó robinok, úgy megszokták az emberek közelségét, állandó jelenlétét.
Nagyon szépen és találóan írnak a vörösbegyekről (és sok más madárról) Herman Ottó és Chernel István madártani munkáikban, ezt két idézettel is illusztrálom:

Herman Ottó: „Élete módja. A vörösbegy a legügyesebb bujkálók közül való; a földön egyet surran, aztán hirtelen megáll, nagyot bókol, leereszti szárnyát és felvágja farkinczáját; aztán lángoló szemét nagy bizodalmasan rászegezi az emberre is, mintha azt mondaná: »bízom benned!« A szárnyacskáit mindig úgy eresztgeti le, hogy végül a fark tövénél alacsonyabban áll. Nagybuzgón szedi a bogárságot; de nem irtózik a meztelen csigáktól, sőt a kisebb gilisztáktól sem, a melyekhez a nemes poszáták a világért sem nyúlnak hozzá. Fel is kap egy-egy magasabb ágra, veszteg áll, csak néha bókol egyet és felvágja a farkát; egyszerre a föld felé levágódik, felkapja a kiszemelt prédát, visszaszáll az ágra és elkölti. Éneke kedves, andalító, a pacsirtára emlékeztető. Hallatja veszteg ülve hosszan és kitartóan.
Olyan madár ez, hogy fogságban úgyszólván az első órában megszelidül; szereti a szobában a szabadon való járást-kelést és szegény embernél nagyon kapdossa a legyet, zúgban a pókot, az ágyban mindent, akár mozog, akár ugrik. Szegény munkások ezért tartogatják is.
Minden védelmet érdemlő becsületes madár. Még sok van."
[Megjegyzésem: Ugye ma már senki nem tart otthon, fogságban vörösbegyet?]
Chernel István:
„Tavaszodáskor hajnalban és esténként kiülnek valami bokor hegyére, fiatalabb fák tetejére vagy magasabb, kihajló ágára s kedves, fütyülő, csicsergő, trillaszerű részletekkel váltakozó énekökkel köszöntik az ébredő természetet. Valami bús és mégis reményt keltő alaphangulat jellemzi ezt az éneket, mely a rigó dalával együtt az első madárének a téli álmából felébredt erdőben. A kis énekes többnyire sokáig egy helyen, vagy legalább is egy bokron üldögélve dalolgat s előadása, daczára az egyszerű, folyton ismétlődő strófáknak, bizonyos tekintetben hymnusszerű, ünnepélyes komolyságú. Meghat, mert érezzük keresetlenségét, s azt a varázsát, hogy a mesterkéletlen hangok igazán szivből fakadnak. S ha a madár természetét, szokását is ismerjük, úgy azt is be kell vallanunk, hogy lényével összhangban állanak. Egyszerű, takaros, csinos, tiszta külseje nem csal s szeme, ez az okos, ragyogó kis csillag, nála igazán »a lélek tükre«: kiolvashatjuk belőle egész lényét, melyet kedélyesség, bizalmasság, vonzó kedvesség jellemez. Napközben idejét az árnyas, sötét helyeken tölti, a hová nagy ritkán téved csak napsugár. De azért nem komor, magában élő, rideg, mert a félrevonulás nála inkább szerénység. Ha virág volna, csak ibolya lehetne, mely szintén meghúzódik, nem keresi a feltünést, de ha reábukkanunk, becsét csak annál inkább méltányoljuk s elgyönyörködünk illatában. A vörösbegy is, mikor otthona környékén megzavarjuk s kiérezi, hogy irányában nem vagyunk ellenséges indulattal, elénk száll, farkát felvetve, szárnyait alácsüngesztve, odamutatja szép rozsdás és fehér mellényét, értelmes szemeivel kacsintgat maga köré s bókolgat: maga a napsugár az erdő homályában. Mondják róla ugyan, hogy rokonaival többször összetűz, veszekedő; no de ez alig vethet reá árnyékot, mert a féltékenység az igazi szerelem nyomában kel s csak boldog otthon táján fakad az az éberség, mely idegen betolakodókkal összekülömbözteti. Késő őszszel és télen az itt rekedtek és szükséget gyakorta szenvedők annyira bíznak az emberek jóságában, hogy betekintenek a pitvarhoz is, a sövényen lesnek valami enni való után, sőt az ablakra szállnak; ekkor azután a fásult szivet is könyörületre indítja a madárka viselkedése.
"

A két bögyi igazi egyéniség volt: egyikük morózusabb, apró termete ellenére is testesebb, egyszersmind gondozottabb tollazatú és érettebb benyomást tett, míg a másik olyan ágrólszakadt, soványabb, ziláltabb imidzsű volt. Mindkettőnek saját területe volt, és előfordult, hogy ha középen álltam, mindkettő odarepült a „határra", és a levegőben egymásnak mentek, vagy a kaján marakodtak össze. Egyébként pedig általában békében éltek egymás mellett, sokszor halk énekkel üdvözölték egymást. Úgy olvastam, a vörösbegyek nagy része télen délre költözik, s a kevés itt maradó főleg hím. Nehéz megkülönbözetni a nemeket egymástól. Igyekeztem úgy etetni őket, hogy emiatt ne vesszenek össze. A legfőbb problémát az okozta, hogy mind a rigók, mind pedig a cinegék erőszakosabb teremtések, és gyakran megpróbálták elverni a begyeket az élelemtől, vagy elorozni előlük azt.
Március végétől, ahogy nagy nehezen kitavaszodott, már nem etettük őket (ilyenkor már károsnak minősül a madáretetés, mert a hamarosan világra jövő fiókáknak friss rovarokra van szükségük). A nagy tavaszi bezsongásban egyébként is jól elvannak egymás között a madarak, és az egyre dúsabb lomboktól nehezebb is megfigyelni őket. Aztán a bögyik valószínűleg arrébb költöztek, zavartalanabb helyekre, mert az utóbbi hetekben már nem láttuk őket. Kíváncsi leszek, hogy jövő télen is találkozunk-e. Jó lenne.

Ps. Nem igazán gondoltam volna korábban, hogy Budapesten, a város közepén ennyi madár fordul elő télen. Igaz, eddig nem is nagyon figyeltem fel rájuk, maximum kedvtelve hallgattam az éneküket. Csak ezen a télen és kora tavasszal a következő madárfajokat figyeltem meg a Városligetben vagy a közvetlen közelében lévő, egyébként az iszonyatosan forgalmas Hungária körút mentén található házunk parkos udvarában: 1. vörösbegy; 2. széncinege; 3. kékcinege; 4. fenyvescinege; 5. barátcinege; 6. mezei veréb; 7. háziveréb; 8. feketerigó; 9. csuszka; 10. galamb; 11. balkáni gerle; 12. örvös galamb; 13. vetési varjú; 14. dolmányos varjú; 15. szarka; 16. őszapó; 17. tőkés réce; 18. danka(?)sirály; 19. csonttollú (nagy csapat); 20. balkáni fakopáncs; 21. zöld küllő; 22. barátposzáta; 23. fülemüle; 24. csóka. Ezek mindegyikéből több példányt is láttam. Valószínűleg több madárfaj is előfordult, de nem ismertem fel, vagy nem tudtam beazonosítani őket. Amióta kitavaszodott, már ritkábban van időm „madarászni", de zavarba ejtően sokféle, eddig nem látott madarat láttam a Városligetben, elképesztő hangzavar közepette. Mindenesetre újdonsült madárbarátként beszereztem jó néhány szakirodalmat, és nyitottabb szemmel járok azóta. Sajnos fényképezőgépem nem igazán alkalmas optikai zoom hiányába madárfotózásra, így csak a vörösbegyekről és a cinegékről sikerült közeli képeket készítenünk, lévén ezekkel a madarakkal úgy összebarátkoztunk, hogy szinte kézből ettek.
KÉPEK A VÖRÖSBEGYEKRŐL

VÖRÖSBEGY
(latin: Erithacus rubecula,
angol: Robin Redbreast,
francia: Rouge-gorge
)






aTom blog

2004. július 13.

Állapot
Kb. 1 éve kezdtem írni e blogban hangulatjelentésemet a kortárs m. irodalom internetes jelenlétéről. Az ünnepi évforduló kapcsán – illendőségből – gyorsan körülnéztem a neten, hogy mi változott/fejlődött egy év alatt a téren. A benyomásom röviden: semmi. Illetve ez nem igaz: még szarabb a helyzet azóta. Néhány dolog teljesen megszűnt („behalt”), néhány minimális fejlődést produkált, a túlnyomó többség azonban igénytelenül vegetál tovább.

Mivel már több mint egy éve nem „vállalok” semmilyen „szerepet” a kortárs m. irodalomban, ezért nem is követem az eseményeket, nem jutnak el hozzám (nagy örömömre) a kortárs m. irodalom pitiáner szenvelgései. Ami mégis, az a nem irodalmi médiumok útján történik. S így meg is fogalmazódott bennem egy sommás magánvélemény ezzel kapcsolatban (úgy látszik, ez nálam automatikus reflex): véleményem szerint a magyar irodalmi közélet, élet stb. – a diktatúrákat is beleértve – még soha nem züllött ilyen mélyre, mint amilyen állapotban most van. A megosztottság, a szekértáborosdi, a seggnyalás, a gyűlölet, az ignoráció mértéke példátlan méreteket öltött, s úgy tűnik, az összes művészeti, szellemi, értelmiségi „ágazat” közül az irodalom területe az, amely a lehető legtávolabb jutott az európaiságtól. Kertész Imre Nobel-díja gigantikus löketet adhatott volna a kortárs irodalomnak, ám az irodalmi közszereplők alkalmatlansága, tehetségtelensége, korruptsága és végtelen ostobasága miatt belülről rohadt meg az egész mesterségesen fenntartott (tehát már eleve rohadó) irodalmi struktúra. Felszínre került mindaz a törzsi szemléletű, leginkább a barbárság korára jellemző ösztönvilág, amely a reneszánsszal vagy a felvilágosodással kiveszni látszott.
Mára a teljes irodalmi „szervezet-rendszer” (beleértve a kuratóriumokat, a szépirodalmi könyvkiadást, a folyóiratokat, az elektronikus médiabeli jelenlétet, a konferenciákat, a rendezvényeket stb.) tökéletesen hiteltelen, érdektelen és ellenszenves, magyarán alkalmatlan. Ergo: cikivé vált írónak lenni. És ez elég érdekes fordulat.
Hogy ezt miért nem látják a szereplők? Nincs válasz. Olybá tűnik, egyfajta kollektív tudattalanban terjengő mákony tükröződik a homályos, véreres szemekből. És azért a pénz az úr. A kis pénz is. Amíg a mindenkori állam finanszírozza a gyűlöletet és a selejtet, addig a homály megmarad a szemeken. De az állam mi mást is finanszírozna? Mivel csak ez van, csak ezt tudja finanszírozni.

A kortárs magyar irodalom azért nincs egyedül. Éppen olyan szimpatikus helyzetben van, mint a kortárs magyar foci. Máshonnan érkeztek, ugyanoda jutottak. Dolgozni pedig nem kell.

 

aTom blog

2004. június 1.

Néhány zene – 1..
Egy viszonylag jó mikrohifinek köszönhetően újra kedvet kaptam ahhoz, hogy fejlesszem a cd-gyűjteményemet. Ebben Szűgyi Zsolt a legfőbb segítségem. Néhány régebbi, de számomra új vagy újra fölfedezett lemezről – minimalista rövidséggel:

Jane’s Addiction: Nothing’s Shocking (1988)
Teljesen egyedi hangzású a zenekar, s kiváló ez a klasszikussá vált album. Úgy tud popos lenni, hogy kőkemény. Az „alternatív" zene egyik csúcsa ez a lemez. Szerintem kötelező darab.

Primus: AntiPop (1999)
A Primus zseniális basszusgitár-virtuóza és énekese, Les Claypool igen ingadozó színvonalat képes produkálni újabb albumaival, ám az AntiPop visszatérés volt a helyes útra: hihetetlenül pörgős, ütős, fülbemászó hardcore-funky-jazz. Telitalálat számokkal. Nem is értem, miért nem ismertebb ez a zenekar.

Soulfly: Primitive (2000)
Az ex-Sepultura-hang, Max Cavalera „új” együttese sikeresen átmentette az egzotikus brazil őserdei thrash-fílinget. Bár a lemez fele gyenge, ám a többiért érdemes beszerezni. A Back to the Primitive c. nóta minden bűnéért feloldozza a zenekart: a zúzás kvintesszenciája.

Slayer: God Hates Us All (2001)
Bár sokan a Reign is Bloodra esküsznek, mint a legjobb Slayer-lemez, nekem azonban a South of Heaven jön be igazán. S váratlanul ez a 2001-es album, ami a legjobb Slayer-hagyományokat és -fílinget idézi meg, professzionális színvonalon és hangzásban. Nagyon-nagyon ütős lemez.

Soundgarden: Ultramega OK (1988)
A legkorábbi, s talán ezért a legrosszabb Soundgarden-album. Bár, itt érezhető leginkább a seattle-i punk hatása, s éppen ezért elég ütős számok is vannak rajta. A lemez hangulata sötét, undergroundos, elvont. Aki a letisztult, maximálisan igényességre törekvő zenekart ismerte meg, annak talán lehangoló produktum, ám sok rejtett értéke van.

Sonic Youth: Dirty (1992)
Az egyik legjobb Youth-album. A harmincéves zenekar történetében számos kiemelkedő lemez született, s ezek közül a Dirty mindent tartalmaz, amit Sonic Youth-hangzásnak neveznek. A zajzene és pop/punk utánozhatatlan szublimációja.

[Folyt. köv.]

aTom blog

2004. május 14.

Mozi
Legutóbb elfelejtettem írni arról, hogy láttam egy igazán jó filmet (A visszatérés). Bár nem vagyok nagy moziba járó (pedig jó volna, de taszít a sok zabáló, infantilis bunkó körülöttem, akik lóként nyihognak minden harmadosztályú poénon), azért ez mégis rendkívüli, hogy jó filmet láthatok. Éppen ezért gyorsan összefoglalom az utóbbi egy év mozitermését – azon kevés film alapján, amit tényleg moziban láttam, a videó más, azokat kihagyom. Kezdem a legutóbbival.

A visszatérés (Vozvrasényije. R.: Andrej Zvjagincev)
Egy új (tavalyi) orosz film, elsőfilmes rendezőtől, amely minden várakozásomat felülmúlta. Egy nagyon szépen megcsinált, kiváló kortárs film, a legjobb orosz hagyományokat erősítve. Van benne „egy” nagyfokú elegancia, a szakmai tudás maradéktalan, természetes jelenlétével. A hangulata, a képi világa, az operatőri munka osztályon felüli kivitelezése, a világítás, a hang mind-mind harmonikusan együtt dolgozik. Maga a forgatókönyv, a történet több értelmezési tartományban mozgó, igen bonyolult pszichoanalitikus háttérre épül, de akinek nincs erre affinitása, annak is élvezhető az elsődleges történések szintjén. Le a kalappal. Sokat tanulhatna a világ, még ma is, az orosz filmesektől. (Mellesleg, mivel a film szerencsére feliratos változatban került a mozikba, rájöhettem, meglepően sokra emlékszem még az orosz nyelvből. Érdemes volna felfrissíteni a nyelvet.)

A gyűrűk ura – A király visszatér (R.: Peter Jackson)
Nem rajongok a mesefilmekért, a trilógiát mégis végigszenvedtem moziban (a szenvedés a filmek hosszára vonatkozik, brutális 3 órán keresztül nem rágyújtani stb.). Ami külön érdekessé tette számomra a dolgot, a tény, hogy Új-Zélandon forgatták a filmeket, ez az ország pedig nagyon-nagyon érdekel. Így legalább filmen, digitális trükkökkel manipulálva, de láthattam egy kicsit ebből a gyönyörű országból. A könyvvel összevetve – ebben az esetben ez mindenképp indokolt – Jackson kiváló munkát végzett. Valóban törekedett a maximumra, és a változtatások/eltérések majd’ minden esetben indokoltak. A komputeres trükkök valóban kitűnőek, a tömegjelenetek jól működnek. Csak hát: hihetetlenül sablonosak a szereplők, színészi teljesítményekről úgyszólván nem beszélhetünk, személyiségek-jellemek nulla, és nagyon-nagyon zsúfolt, csicsás minden. Mindenesetre jó, hogy megszületett a trilógia, kikapcsolódásnak kiváló, 3-4 évente újra meg lehet majd nézni videón az egészet.

Mátrix – Újratöltve (R.: Watchowskyk)
Magam is nagy várakozással tekintettem az alap-Mátrix folytatásai elé. A második részt látva átmenetileg hagytam magam megtéveszteni: megállapítottam, hogy nem rossz. Azonban néhány hét elteltével már úgy éreztem: ez a film nem igazán méltó a folytatásra. Bár a látványvilág kiváló, a történet annyira szájbarágós, leegyszerűsített, direkt, hétköznapi az első rész latenciájához, feszültségéhez és misztikumához képest, hogy erősödni látszott az az eredeti elképzelésem, hogy az első filmhez kapcsolódó filozófiai viták és egyebek csak valamifajta kényszeredett belemagyarázás eredményei, melyek a hiányból és a vágyból táplálkoznak. A gondolkodó embernek szüksége van valamifajta korszerű hitre, kapaszkodóra, probléma-fölvetésre és -magyarázatra, s erre a Mátrix kiváló játékterepet szolgáltatott. S ennek mezsgyéjén az Újratöltve mérhetetlenül banális, hétköznapi, popfilm, amely nem méltó az előzményhez. Egy másik filmet csinált az elsőből is, egy nagyon egyszerű filmet.

Mátrix – Forradalmak (R.: Watchowskyk)
De ez még nem minden. A dolgot lehetett továbbrontani. De hogy ennyire, az hihetetlen. A harmadik rész közben többször szinte hitetlenkedve felröhögtem, annyira kínosnak és botrányosnak éreztem az egészet. Valami oly mértékben gáz teljesítményt láttam a vásznon, hogy az szinte megfogalmazhatatlan. Kínszenvedés volt végignézni ezt a halivúdi gagyit, ezt a fontoskodó, nevetséges üzleti befektetést, amit a megzakkant és önimádó, tudathasadásos rendezők műveltek. Egyszerűen ez egy nagyon szar film, minden idők egyik legnagyobb baklövése. Én így láttam (többször már aligha fogom).

Johnny English (Peter Howitt)
Igen, erre a filmre is elmentem. Néha az ember, egy unalmas napon, ilyen elhatározásokra is juthat. Aztán megbánja. Négy dolog miatt voltam „kíváncsi” erre a filmre: 1. angol filmvígjáték, 2. Rowan Atkinson a főszereplő, 3. James Bond-paródia (régebben szórakoztatónak tartottam a James Bond-filmeket, ma már nem), 4. ebben a filmben is Aston Martinnal, kedvenc márkámmal nyomul a főszereplő. Atkinson szerintem a Fekete Vipera c. sorozatban volt a topon, ma pedig már egyre unalmasabb. A film gagyi, ennyi.

A kör (The Ring. R.: Gore Verbinski)
Kiváló kortárs horrorfilm-thriller. Végre valami újszerű, bár ez nem igaz: a film egy régi japán film átirata. Gyanús továbbá, hogy sok a hasonlóság a Feardotcom (Félelem.com) c. horrorhoz, ami kissé előbbi, mint A kör most tárgyalt változata. Mindenesetre igényesen megoldott munka, rendes feszültségekkel. Néhány bosszantó következetlenség és filmes baki azért benne maradt. De mindenképpen bátran ajánlhatom bárkinek, aki szereti a jó horrort.

Kapitány és katona – A világ túlsó oldalán (Master and Commander. R.: Peter Weir)
Mivel szeretem az angol haditengerészet történelmét tanulmányozni, megnéztem. Nagy költségvetésű hollywoodi produkció, de azért reménykedtem. A tájképekben csalódtam, de a hajók valóban szépen mutatnak, életszerűek a viharok, a hangok, az imbolygás, a csaták, hajós élet képei. Ám utóbbiból túl keveset ábrázolnak. Ami botrány viszont, hogy a tradicionális angol tengerészdalt magyarra szinkronizálták. Nekem túl sok Russel Crow premier plán-sztárolása. Közepes, nézhető film, némi történelmi többletinformációval. A címe viszont iszonyatos.

Egy hölgy és a herceg (L`anglaise et le duc. R.: Eric Rohmer)
Na, ezt a filmet otthagytuk a harmadánál. Egészen másra számítottam (nem néztem utána), s ezért brutális csalódás volt, amikor fél óra elteltével sem történt semmi a filmben. Még a francia nyelvet sem tudtam élvezni. Festett vásznak a hátterek, lényegében hosszú, unalmas dialógokból áll a film, mint egy rossz kamaraszínházi előadás. Aztán később láttam tévében, véletlenül kapcsoltam oda, és belefeledkeztem, tetszett! Ennyit arról, hogy milyen hangulatban megy az ember moziba.

Kontroll (R.: Antall Nimród)
Direkt a végére hagytam. Nagyon bejött ez film. Egy jó magyar film. Milyen régen láttam ilyet. (Na jó, a Hukkle sem régi, de az más.) Már akkor sejtettem, hogy nem fogok csalódni, amikor láttam a szereposztásban Badár Sándor nevét. Ez a fickó őstehetség, már a Roncsfilmben ő volt a kedvenc figurám. (Utóbbi filmben még Szőke András is kiváló volt, de Szirtes Ági, Gáspár Sándor, Mucsi Zoltán, Fábry Sándor, Bikácsy Gergely stb. is.) Szóval szerintem egy potenciális elmozdulás lehet ez a film, ez a rendező a magyar játékfilm katasztrofális színvonalától. Remélem, lesz némi nemzetközi visszhangja is. Az operatőri munka remek, nagyon jó a zenei szerkesztés is. A vége sajnos ellaposodik kicsit, de az akciók profin működnek. Magyar viszonylatban: kitűnő.

Lehet, hogy további filmeket is láttam az utóbbi 1 évben moziban, de több nem jut eszembe. Épp eleget írtam.

aTom blog

2004. április 29.

Selecao
Tegnap csoda történt: az RTL Klubon nézhető műsort adtak Igaz, ehhez a brazil válogatott vend
égszereplése kellett. Egyébként az RTL-ről még annyit: egészen botrányosnak tartom ezt az önmagát tv-nek nevező szart, hihetetlen, hogy évek óta arra használják a „pályázaton” „elnyert” frekvenciaengedélyüket, hogy főműsoridőben barátok közt és való világ, hétvégén pedig boxmeccs menjen (utóbbiból a műsor tizede box, a többi pofázás a semmiről). Még a híradójuk is egy kalap szar, arról van szó benne, hogy Beckham félrekúrt és négy fejjel született egy birka. Persze mindezt 400 reklám közé zsúfolva.
Bár a brazil meccsre nem mentem ki, előző nap a nyilvános edzésükre igen. Tényleg nagy élmény volt látni pl. kedvencemet, Cafút; ő az egyetlen játékos a világon, aki egymás után HÁROM világbajnokság döntőjében is játszott, és ebből kettőt meg is nyert. 94-ben másik nagy kedvenc játékosommal, Romárióval győztek. És még mindig a csúcson van, jelenleg az AC Milan csapatkapitánya, kiváló formában. De ugyanilyen nagy dolog élőben látni Roberto Carlost, Ronaldinhot, Didát, Kakát és a többieket. Az sem volt semmi, hogy 28 000 ember volt kint az edzésükön. Szóval: mindörökké Brazília. Ez foci.

Kurt Cobain
Áprilisban volt 10 éve, hogy főbe lőtte magát a Nirvana frontembere, Kurt Cobain. Számomra meghatározó élmény volt a 90-es évek legelején a Nirvana zenéje és Cobain egyénisége. A sors úgy hozta, hogy esszét írok egy folyóirat megrendelésére a Nirvana, Cobain és a grunge hatásáról, mindezt a tavaly magyarul is megjelent Cobain-életrajz, A mennyeknél súlyosabb kapcsán, amit még karácsonyra kaptam ajándékba, és az egész karácsonyi baromság alatt ezt olvastam.

Biciklizmus
Az idei katasztrofális tavaszi időjárás miatt csak múlt héttől tudok rendszeresen biciklivel járni a munkahelyemre. Elterveztük, az idei év főleg a biciklitúrákról szól majd, sátorral. Azt viszont máris megállapítottam: tavalyhoz képest Budapesten az utak minősége radikálisan továbbromlott, a közlekedési morál még mélyebbre süllyedt, a forgalom és a levegőszennyezettség mértéke tovább nőtt. Még az általam úgy kedvelt csendes zuglói kertvárosi kis utcácskákban sem lehet csak úgy végigszáguldani, már mindenhonnan nőivezetők és terepjárós parasztmacsók fenyegetik az embert.

Regény
Gőzerővel agyalok az új regényemen, őszre megjelenik. Címe: Az elnökképző. Idén nem voltam méltó arra, hogy bármilyen pályázaton pénzt nyerjek a könyvre vagy az írásra, de ez egyáltalán nem baj. Így legalább még véletlenül sem homályosul el a látásom. Maga a regény kisregény lesz, úgy tervezem, hogy ezután megírom a harmadikat is, melynek tkp. már kész a váza, és utána, 3 kisregénnyel a hátam mögött, nekiállok egy többéves projektnek, első „normális terjedelmű” (400-500 oldalas) regényemnek (egyesek az ilyen terjedelmű regényeket „nagyregénynek” nevezik, de miért? 400-500 oldal egy „normális regény” terjedelme, a nagyregény 800-1000 oldalnál kezdődik).

EU
Sokat akarok fényképezni a hétvégén. Ha minden igaz, igazi EU-s multikulturális „ünneplésben” lesz részem, ugyanis Pajor Petiékkel mászkálunk majd a városban, akik szlovák állampolgárok, de gyakran járnak át Mo-ra munkaügyekben és bulizni. Múlt szombaton is sikeresen lerészegedtünk az Egriben. Egyébként félig összeraktam egy poén-EU-szótárt, de munkaügyi elfoglaltságaim miatt egyszerűen nincs időm befejezni. Ha kész lesz, felnyomom a honlapra.

3 régi Nirvana-vers:
Átélések a Nirvanából 1. (~1995)
Átélések a Nirvanából 2. (~1995)
Nirvana (~1997)
aTom blog

2004. március 17.

Restart
Újratöltve a blog. Idén legalább havonta kétszer megpróbálok valami hülyeséget beírni-befényképezni ide. Hogy miért, mi célból, azt nem tudom. Talán azért, hogy gyakoroljam a gépírást az új regényemhez.

Március 12-én, 2 nappal a 30. születésnapom előtt, 6 hónap huzavona után végre lakástulajdonos lettem. Nem volt egyszerű menet, nem embernek való banki hitelt fölvenni. Talán, ha lenyugodnak kedélyeim, összefoglalom egy ilyen vállalkozás menetrendjét egy tényszerű jegyzetben, mások okulására. Egyébként: csaknem 12 éve, 1992 óta élek Pesten különböző albérletekben, kezdetben koleszokban is. Nehéz lesz átállni az „állandóság” érzésére. Furcsa lesz végre összeállítani a könyvtáramat, amelynek becses darabjai jelenleg még különböző helyeken, különböző dobozokban és polcokon porosodnak. Főleg a főiskola alatt nagy antikváriumjáró voltam, rengeteg könyvet kaptam ajándékba kiadóktól, íróktól is, no meg munkahely-kiadómtól is gyarapodtam. Csak éppen használni nem tudtam könyveimet, sőt már azt sem tudom, miből áll össze a gyűjteményem. Sok könyvemet kölcsönadtam, és megfeledkeztem róla, hogy kinek, mikor, mit. (Apropó: aki dedikált Svetislav Basara-könyvemet [Feljegyzések a biciklistákról] lenyúlta, jelentkezzen!!!) A rengeteg költözésem miatt tudatosan törekedtem arra, hogy már ne szaporodjon tovább az állomány, mindig csak a baj és a gond volt vele. Mégis szaporodott

Kérdezik néhányan a véleményemet az írószövetségi faszverés, ki- és belépések kapcsán. Őszintén nem érdekelnek. Én egész egyszerűen nem léptem be, nem is akartam belépni, és a jövőben sem akarok belépni. Sem oda, sem máshova. Egyszer léptem be egy jelentéktelen írószervezetbe, onnan is elhúztam őszinte beismeréssel egy év után. Aztán van még egy valami: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe úgy léptettek be, hogy nem is jelentkeztem soha. Tavaly kaptam tőlük egy levelet, hogy nyilvántartásuk szerint 4 éve (!!!) tag vagyok. Köszi. Úgy tűnik, ebben az országban így mennek a dolgok. Nem csak úgy tűnik. Így mennek. Állnak.
Szóval: mindazok, akik kilépnek, most beismerték, hogy tagok voltak. Ez igazán gáz. Akik nem lépnek ki, azok továbbra is megérdemlik. Gratulálok annak az írónak, akit az írószövetségi tagság (vagy kilépés) tudata tesz íróvá. Gratulálok annak a birkának, akit a nyáj tesz birkává.

Lehet, hogy ufó vagyok. 20 éves korom óta úgy tudom és úgy látom, hogy a kortárs magyar irodalom, szervezeteivel, folyóirataival, kiadóival, díjaival együtt egyszerűen nem méltó arra, hogy bármiféle tiszteletet kapjon. Leginkább a hallgatásra, a szánakozó (szánalom nélküli) megmosolygásra, lesajnálásra, kiröhögésre érdemes. Arra sem. Egész egyszerűen érdektelen.

 
aTom blog

2003. november 19.

Szün
Beleestem a lakásvásárlás szándékának csapdájába. Így aztán olyan terheket veszek magamra, amelyekről eddig nem sok fogalmam volt. Ha összejön a dolog, én is röghöz kötött jobbágy leszek – földesuram a kib’ bank. S ezek miatt az eddigieknél is kevesebb időm és kedvem maradna blogolni. Így – határozatlan időre – berekesztem a blogot (ez már amúgy is megtörtént).
Azért egy jó hírt ideszúrok a végére: Réka egy budapesti(!) üzletben eredeti montenegrói sört kapott!!! Nem hittem volna. Nosztalgiahegyek. Ráadásul nagyon jó sör. És nem is drága. Niksicsko Pivo forever! Igyon ön is Crna Gora-i sört. Zsíveli.

2003. október 6.

Onagyi bascurál(ódik)
Össze kellene már számolnom, hogy ez az ember eddig hány szösszenetét-förmedvényét látta már el olyan címmel, amelyben az én nevem (vagy az én nevemből alkotott akármi) szerepel. Betegesnek tartom ezt a túlzott foglalkoztatást. Pedig, az írásokból úgy tűnik, szerzőjük elsősorban önmagát imádja. Bájos örömmel szórja tele a netet linkjeivel, szinte látja az ember maga előtt, milyen örömteli izgalommal kutatja saját nevének felbukkanását a különböző fórumokban, portálokon. Remélem, ezt az írást is hasonló örömmel fogadja majd.
Legutóbbi ilyen nem tudom mije a következő cím(ek)et viseli: Drótvita, Székesfehérvár 3. - Tomkiss megest) – (említett fehérvári konferencián egyébként nem voltam ott, nem is hívtak), illetve: Tomkiss csendes harsonái. A megszokott, zavaros fogalmazványából a következők deríthetők ki: rettenetesen fáj neki, hogy ott és azt publikálok, ahol és amit akarok; amennyiben publikálok valahol valamit, úgy amögött – első blikkre – összeesküvés feltételezhető; a júliusi netes „vita” szerinte a következő címet viselte: „Tomkiss az agy, a Többiek pedig mind hülyék”; a webszerkesztők tkp. fel lettek rúgva; kevesebbszer kellett volna hivatkoznom a szabadságra és a függetlenségre stb., stb.
Nagypapis, kioktató attitűdje új magaslatokba csap ezen írás végén: megmondja, hogy a rózsaszínű jövő a béke és odafigyelés útját járva valósulhat meg.
Megemlíti továbbá, hogy mivel megjelent az Árgusban egy webkritikám, ezért „annullíroztam” „legfőbb” „tromfomat”, még továbbá, hogy sajnos vannak olyan olvasók, akik elolvassák kritikámat, s így megismerik a véleményemet, míg az Ő (Onagyi) véleményét nem olvassák el, lévén nem jelent meg az Árgusban.
Minderre mondanék – csak így itt, a blogomban – néhány apróságot Onagyinak.
1. Újra erősnek érzem hozzáállásában a cenzori tudattalan (vagy tudat?) megjelenését. (Ezek után, ha akarom, nincs kétségem: ha tehetné, kiszerkesztene minden médiumból minden olyan kritikát, amellyel ő nem ért egyet.) 2. Valószínűleg Onagyi minden kritikus hangtól, mely őt érinti, sérül, s ezért kötelességének érzi a „nyilvánosság tájékoztatását” arról, hogy adott kritika nem érvényes. 3. Imád más személyek nevéből címeket alkotni, s azokat gátlástalanul felhasználni, önreklámozás céljából. 4. Nem képes különbséget tenni blog és folyóiratközlés között – elárulhatom, utóbbi szerkesztett, közlés számára átdolgozott írás, tehát semmiképpen sem egyenlő a bloggal, más szabályok érvényesek rá; továbbá teljesen lényegtelennek bizonyult, hogy az írás előzménye blog, Onagyi csak és kizárólag „folyóiratközléssel” egyenlő szinten volt képes már akkor is kezelni (ide szúrok be saját blogomból egy idézetet: [
aug. 4.] „[…] felkérést kaptam egy folyóirattól arra, hogy írjam meg/át mindezt egy kritika/esszé formájában a következő lapszámba. Jelenleg gondolkodom rajta. Ami ellene szól, az az eredeti elképzelésem, ami mellette, az a viharocska, ami kialakult miatta.”). 5. Katasztrofálisnak tartom, hogy véleményét elütésekkel, nyelvtani hibákkal és stilisztikai zavarossággal tálalja – amennyiben valakiről „bizonyít” valamit (pl. írása első bekezdése egyszerűen értelmezhetetlen), továbbá hogy továbbra sincs tisztában az alapvető szerzői jogi kérdésekkel, valamint láthatólag hírből sem ismeri az etika fogalmát mások írásainak újraközlése esetén. Konkrétan: ismét szó és bárki megkérdezése nélkül bemásolt saját oldalára egy hosszabb részletet írásomból, s mindezt hibásan tette, rosszul megadott linkkel (a www.tomkiss.hu link egy nem létező onagy.terasz-oldalra mutat). Ha nem tudná Onagyi, én ezt az írást az Árgusnak adtam közlésre, nem pedig neki – ettől függetlenül természetesen lehet idézni (néhány összefüggő sort, amennyiben nyilvános közzétételről van szó, és a net ilyen), de hosszan csak a játékszabályok betartásával, és minden esetben a forrás pontos feltüntetésével (egy Árgus feliratú link nem elegendő).
Csak bízni tudok benne, hogy Onagyi sértettségi-sértődési hulláma nem ezen az úton gyűrűzik tovább. Bízni lehet abban, hogy a szakszerűség, az elegancia és az etika végül győzedelmeskedik, és akkor talán megvalósulhat mindaz a szépség, amit írásában megjósol a szerző. Bízni lehet benne, hogy Onagyi a jövőben nem mások nevével játszadozva kívánja felhívni magára figyelmet, s különösen nem megtévesztő módon. Talán abban is bízni lehet, hogy egyszer tényekről, tényekkel, véleményekről, véleményekkel vitázik majd, nem pedig fikciókkal.
Egyelőre azonban a Magyar Nemzet huszadrangú publicistájának szintje valósul meg Onagyi írásaiban is.

A tárgyalt írás:
http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=824

A hivatkozott Árgus-közlés:
http://www.argus.hu/2003_08/ta_tomkiss.html

 

blogfórum

aTom blog

2003. szeptember 30.

Ma végre felkerültek Rádai Léna kritikái is a honlapra (Léna ugyanis az én álnevem és álszemélyiségem volt kritikusi alteregóként az IV-s korszakomban 1998-tól 2003-ig). Már sokan firtatták ezt a kérdést. Elérhetőség az ÍRÁSOK alatt, a KRITIKÁK között (www.tomkiss.hu/belsok/irasok.html). Egyébként időről-időre, észrevétlenül felkerülnek említett helyre régi-új archív írások, anélkül, hogy ezt külön jelezném. Pl. ha megtalálok egy régi cikkemet (vagy velem kapcs. cikket) valahol, általában beszkennelem vagy belinkelem, és fölrakom a honlap megfelelő helyére.

A hétvégén Mátraházán voltunk Rékával, és jókat sétáltunk az erdőben. Infantilis gesztusként szert tettünk egy Sün Balázsra, és megfogadtuk, hogy mindenhová elutaztatjuk magunkkal, s mindezt meg is örökítjük fényképen. Sőt, lehet, hogy Réka ír egy mesekönyvet Balázs főszereplésével.
Mátraházán szembesültünk azzal a ténnyel, hogy az OTP-n még mindig a szocialista címer pompázik, továbbá, hogy a csülök egy helyi specialitás. És valóban: egy hegyi túra után nincs jobb, mint a csülök a Csülök Büfében. (Sajnos képeket csak holnapután tudok felrakni, mert elromlott a photoshopom.)


blogfórum

aTom blog

2003. szeptember 19.

Elhallgatásom 1 hónapos jubileuma alkalmából néhány mondat.

1. Túléltük Erdélyt, igaz, csak Székelyudvarhelyig, illetve Tibódig jutottunk az autó lerohadása miatt. Torockón töltöttük a legjobb napokat. Láttuk még Segesvárt és egy-két falut, no meg Udvarhely legtöbb kocsmáját. Az egyikben találkoztunk egy ezer éve nem látott magyarországi ismerősömmel is. A fotók egy része már a honlapon van.

2. Időközben megjelent az Árgusban webkritika-sorozatom szerkesztett változata. Megtekinthető itt.

3. Két születésnapi ünnepség is volt a közelmúltban: Szűgyi Zoltán barátom 50., és az öcsémék lányának, Pankának az 1. évfordulója.

4. Egy különös „kritika” került a kezembe, ami a 2. könyvemről született. A története kb. annyi, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram időről-időre, szúrópróba-szerűen ellenőrzi azokat a könyvkiadókat, amelyek támogatást nyertek valamelyik pályázaton, hogy ellenőrizzék, hogyan teljesítették a szerződésben vállalt kötelességeiket, illetve jogos volt-e a támogatás. Gondolom, ezt nevezik revíziónak. Most éppen kiadóm és munkahelyem, az Új Mandátum került sorra, s történetesen éppen az én könyvemet választották ki véleményezésre. Az eredményt behozták a kiadóba, így jutott hozzám. Én pedig beszkenneltem, és fölnyomtam ide.

 

blogfórum

 

aTom blog

2003. augusztus 19.

Régóta terveztük Rékával, hogy megnézzük az Asia Centert, de csak most szántuk el rá magunkat. (Plázaiszonyom van.)
Kellemesen csalódtunk. Magát az épületet állítólag Feng Shui alapján tervezték. És valóban, az impozáns (mondhatnám: lenyűgöző) méretek ellenére valamifajta nyugalmat és harmóniát tapasztaltunk. Egyszóval: ki van találva az egész építészetileg, a közvetlen környezet kialakítása is nagyon mutatós (lesz, ha a növények beindulnak). Egyedi, funkcionalizmusa ellenére is esztétikus. Belül ultramodern megoldások, jó légkondi, klassz minőségű hangszórók (a kínai nyelvű hangosbeszélő és maguk az üzletek egészen „külföldi” érzést keltettek bennünk, mintha hirtelen valóban Ázsiába csöppentünk volna. Ami miatt mégsem, az a hihetetlen pangás miatt volt: nagyon kevés vásárló, az üzlethelyiségek fele üres. Pedig jó cuccokat lehet kapni, kedvező áron, igaz, kissé drágábban, mint a „piacon”, viszont kulturált körülmények között. Nem tudni, hogy beindul-e valaha az üzlet, ilyen forgalom mellett biztosnak tűnne a csőd, amit viszont, gondolom, ennyi beruházás után nem hagynak. Szerintem jó, hogy van egy ilyen hely is Magyarországon, multikulturális értelemben gazdagító erejű.
*

Elutazunk 10-12 napra Erdélybe, egy kis autós körutazásra. Ha jöttünk, képekkel jelentkezem.
Ha most nem lenne ez a nyaralás, kipurcannék, az tuti. Rettenetesen fárasztó volt ez a nyár (idáig).

 

blogfórum

 

aTom blog

2003. augusztus 13.

Egy jó kis, számítógép nélküli hét után vissza a bloghoz. A múlt hét újabb költözési napokat hozott, még fárasztóbbakat. Egyelőre még nincs adsl a kiadó új irodájában, így internet nélkül telnek a napok. A sérült szövegszerkesztőmet is csak most cseréltem le újra, így ma nyomtam fel az aug. 4-ei blogból lemaradt, fájlsérült részt. Augusztus 4-én még bejátszott a Sziget, csütörtök estétől pedig 4 nap váratlan Balatonkenese.

A) Slayer-koncert a szigeten

A Slayer-koncertről csak annyit, hogy végre láttam őket. Az index kritikusával ellentétben különösebb kifogásom nem volt a hangzással kapcsolatban, bár a dob valóban lehetett volna jobban keverve. Egyébként Dave Lombardo a műfaj legzseniálisabb dobosa. Annak idején, a 80-as évek közepén-végén az ún. thrash műfajban 3 dobosisten nyomult egyszerre (Daves Lombardo – Slayer, Lars Ulrich – Metallica, Charlie Benante – Anthrax), közülük utóbbit sajnos nem hallottam élőben, és szerintem Lombardo kiemelkedett közülük is egyediségében, jazzes megoldásaival. Azóta sok minden megváltozott a rockzenében, magam is átpártoltam a grunge-ra, ami mára szintén történelem, főleg a legjobb képviselőinek halála miatt.
A Sziget-koncerttel kapcsolatban a legnagyobb kifogásom az volt, hogy már a keverőpult környékéről is alig lehetett valamit látni, előrébb pedig nem merészkedtünk. Számos régi ismerősömmel találkoztam a megdöbbentően nagy tömegben, úgy tűnik, hozzám hasonlóan, sokan nem tudtak ellenállni a klasszikus bandának és a múltbeli metálzúzások kísértésének. Ennyi 28-30 éves tanárt, üzletembert, menedzsert stb. még sohasem láttam egyszerre death-thrashre hedbengelni sátános-halálos stb. pólókban. Pedig az Angel of Death-re nem semmi bólogatni: percenként 250 ütem van benne. Szóval jó buli volt, de rövid.

Sziget 2003, SLAYER

B) Balatonkenesei főszezon – 2003
Mindig is utáltam a Balatont mint fürdésre szolgáló tavat, ezért nem is sűrűn látogattam az utóbbi évtizedben. Nagyon is folyó- és tengerpárti vagyok.
Úgy adódott, hogy egy hosszú hétvégére
idén is megkaptam főnököm balatonkenesei kis nyaralóját. Nem hagytuk ki, páran leruccantunk. Régi barátom, Gipsy szintén ott nyaralt családjával (a saját nyaralójukban), így esténként jókat dumáltunk-főztünk-söröztünk-nosztalgiáztunk.
Ellenben a Balatonról akartam írni. Ilyen kiábrándítónak még sohasem tűnt. A kenesei nagystrand amúgy is igen sekély, de most egyszerűen kriminális. Jó negyedórát gyalogoltunk befelé, jóval a bójákon túlra, és még akkor sem lehetett normálisan úszni. A vízhőmérséklet brutálisan meleg, a vízminőség pedig, enyhén szólva, gyanús.
Egyébként is egyfajta halódás volt érzékelhető a parton: a hétvégétől eltekintve óriási pangás, ember alig az utcákon, a kocsmák, vendéglők majdnem üresek, külföldi rendszám elvétve, irracionális drágaság (tavaly a montenegrói tengerparton [Adria] fele ennyibe kerültek a kaják-piák-egyebek; vagy pl. egy xy tárgy Budapest belvárosi klassz üzletében 600 forintba kerül, míg egy szaros balatoni bódéban 1950 forintba), katasztrofális közlekedési viszonyok. A szolgáltatások színvonalát is csapnivalónak éreztük – pl. a kukásautó kukásai pontosan egy vendéglő mellett piáltak, miközben a vendégek majdnem öklendeztek a kocsiból, a konténerből és vissza nem csukott fedelű kukákból áradó bűztől.
Ellenben a táj gyönyörű, zöld, érdemes kirándulni. Föntről, a dombról, a Balaton is szép.
BUREK: aki Balatonkenesén jár, próbálja ki a Katica Pékségben a káposztás bureket: bár nagyon drága (1500 Ft/kg), viszont Magyarországon alig 1-2 helyen lehet kapni ezt a baromi jó albán-szerb-balkáni kaját (http://www.burek.co.yu), és itt nagyon jól csinálják.

Balatonkenese, 2003

C) Kortárs magyar irodalom a weben – posztumusz viszon-viszonválaszok
Onagy Zoltán megírta jól, hogy nem nekem kellett volna „foglalkoznom” a témával, mert nem tetszik neki a hozzáállásom. Nem akarok most humorizálni a latens cenzúra-közeli gondolat megjelenésének lehetőségével. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy kijelentsem: választott témám nem képezi a szerzői jogi tulajdonomat, így természetesen bárki, bármikor foglalkozhat a témával. Lehetőleg – tapasztalatom alapján jó szándékúan javaslom – egyeztessen Onagy Zoltánnal, hogy hozzáállása, személyisége, múltja, jelene és jövője megfelel-e a témával való foglalkozás kritériumainak.) Említi továbbá, hogy az általam minimalistának ítélt kijelentése a Forrásról szerintem nem hoz használható pluszinformációt, és ebből indítva megint egyfajta „szakszervezeti védőhálóként” megvédi a Forrást, amit nem támadott senki. Arra továbbra sem reagál, hogy ő annak idején deklaráltan az én (a folyóiratok honlapjairól született) írásommal kívánt vitába szállni (már magában az írásának a címében is), s ennek a céljának nem sikerült eleget tennie, ehelyett arra tereli a monológot, ami nem tartozik a címben is megfogalmazott tematikához (vannak-e egyáltalán olvasók, miért nincsenek stb.) (– mellesleg, miért a pozitív példaként említett Forrással foglalkozunk, amikor a vidéki olvasókat éppúgy érdekelheti a többi – neten nem vagy használhatatlanul jelen lévő – folyóirat is: ha van pozitív példa, akkor megfogalmazódhatna egy igény a negatív példák számának csökkentésére vidéki vagy bármilyen olvasói szempontból is). Onagy Zoltán – az én olvasatomban – szükségesnek érzi tehát a webes irodalom helyzetének átgondolását, de csak az ő ízlésének megfelelő emberekkel és módszerekkel, és nem érzi szükségesnek, hogy mindez tényekkel történő vita alapján történjék, nem tartja fontosnak, hogy a felmerült problémák (pl. a publikációs etika, a kijelentés kontra cáfolat módszerei stb.) tisztázva legyenek. Posztsummárumként (Onagy írásából ezt hámoztam ki): 1. A fontos az, az volt és az marad, amit a weboldal szerkesztője annak érez. 2. A nem fontos az, az volt és az marad, amit a weboldal látogatója fontosnak érez. 3. Egyéb: meg lehet és kell sértődni egy olyan kijelentésen (pl. következetlen és fáradt stb.), amit a weboldal látogatója tesz, de nem lehet és nem kell megsértődni olyan kijelentéseken (pl. kiskakas, sündisznó), amiket a weboldal szerkesztője tesz (utóbbi meg nem sértődéssel egyet is értek – inkább szórakoztató ez a sok állat- és egyéb hasonlat). 4. Aki kritizál, aki cáfol, aki tényekkel vitázik, az hisztérikus.
Balla D. Károly hozta a formáját: kb. ötödször jelenti ki (pl. itt és itt), hogy nem érdemes foglalkozni blogommal – és ötödször is foglalkozik vele. (Érdekes, mintha egyfajta virtuális megsemmisítésre törekedne: ignorálni a véleményt, a szerzőt, a személyt és a helyet egyszerre, csak hát, főnix módjára – minden visszatéréssel a témához – újra és újra feléleszti a hullát [vagy éppen „kutyát, akit pofán kell rúgni” – ez a fajta frusztrált agresszió egészen újszerű].) Beismerem ünnepélyesen: Balla D. Károlynak igaza van; az aTomblog és a tomkiss.hu éppen olyan szándékokkal és célokkal jött létre, mint Balla D. Ungpartyja: ez is Cafénak, Newságnak (Újságnak), Szalonnak, Magazinnak stb. definiálja magát, itt is találhat az érdeklődő számos külsős és belsős szerző által írt novellát, naplót, verset, regényt, elbeszélést, műfordítást, riportot, képet, grafikát, publicisztikát, esszét, tanulmányt, recenziót, hírt, tudósítást, glosszát, jegyzetet, meghívót, interjút, vitát, reagálást, könyvet, adatbázist, folyóiratot, blogot, fórumot, csetet, vendégkönyvet, hírlevelet stb. Csak ez sokkal csúnyább – és ebben, nagyon komolyan, egyet kell értenünk.
A tomkiss.hu tehát kortárs magyar irodalmi portál és webmagazin, ezért indokolt posztumusz kijelentenem: ez a legszarabb, legbelterjesebb, legdilettánsabb, legszegényesebb magyar irodalmi portál mind tartalmát, mind formáját tekintve.

Balatonkenese, 2003

D) A TOMKISS.HU A KÉSZÍTŐJE-TERVEZŐJE SZERINT IS NAGYON RONDA!!! MINDIG IS AZ VOLT, JELENLEG IS AZ, ÉS NINCS KIZÁRVA, HOGY ÖRÖKRE AZ IS MARAD! EZ AZ ELSŐ DEKLARÁLTAN NAGYON RONDA HONLAP „AZ IRODALMI WEBLAPOK” KÖZÖTT!!! (Kérem, erősítse meg Ön is a honlap rondaságának tényét a FÓRUMBAN, Ön ezáltal a szabad véleménynyilvánítás eszméjét erősíti. Köszönöm – aTom.)

Balatonkenese, 2003

Sziget, 2003
Sziget, 2003, MAGURA
Sziget, 2003, SLAYER
Sziget, 2003, SLAYER
Sziget, 2003, SLAYER

Balatonkenese, 2003
Balatonkenese, 2003Balatonkenese, 2003Balatonkenese, 2003

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI – a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
ONAGY.TERASZ 5.
ONAGY.TERASZ 6.
ONAGY.TERASZ 7.
ONAGY.TERASZ 8. (???)
ONAGY.TERASZ VISZONVÁLASZ
CAFÉ (STOCKHOLM) 1.
CAFÉ (STOCKHOLM) 2.
CAFÉ (STOCKHOLM) 3.
UNGPARTY 1.
UNGPARTY 2 - 2003.07.22.-i naplójegyzet
UNGPARTY 3 - 2003.07.23.-i naplójegyzet
UNGPARTY 4 - 2003.08.06-i naplójegyzet
UNGPARTY 5 - 2003.08.08-i naplójegyzet
UNGPARTY 6 - 2003.08.12-i naplójegyzet
UNGPARTY FÓRUM - 711. hozzászólás után néhány reakció

NORMAN.TERASZ - cset
NORMAN.TERASZ - cset (ARCHÍV)

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok
mások véleményeire by oz

ERDELYI.IROK.TERASZ.HU fórum -
436. hozzászólás után néhány reakció

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

aTom blog

2003. augusztus 4.

A blogírásnak is megvannak a maga korlátai. Magam, aki határidők szorításai között dolgozom majd’ 1 évtizede, a blogot egyfajta menekülésként képzeltem el: itt aztán (elvileg) mindegy, mikor „dolgozom”, a magam ura vagyok. Ám a Kortárs magyar irodalom a weben c. sorozatomat és annak utózöngéit mégis egyfajta eleje-vége típusú rendszerként képzeltem el, ami a megvalósultnál rendszeresebb munkát igényelt volna. Nem számoltam azonban az eddigi (felnőtt) életemet végigkísérő sokksorozat, A KÖLTÖZÉS újabb állomásával. Amióta (18 éves korom, 1992 óta) Budapesten élek, most lakom a 17. lakásban. Ezúttal azonban nem én költöztem. Valamilyen csoda folytán jelenlegi albérletemben csaknem 2 éve sikerül kitartanom, és legalább jövő őszig nem is szándékozok váltani. Igaz, az utóbbi 2 év sem volt mentes a rutinná vált hurcolkodástól: anyám 4-szer költözött, apám egyszer, öcsém egyszer, barátnőm egyszer (hozzám), öccse egyszer, munkahelyem, a könyvkiadó pedig 2 és félszer (persze sorolhatnék egyéb, közvetlen környezetemben bekövetkezett további költözéshegyeket is, ám ezekben nem működtem közre aktívan). Munkahelyemről van szó ezúttal is. Az egész múlt hetem ennek jegyében zajlott. Dobozolás, szétcsavarozás, csoportosítás, berakodás, szállítás, kirakodás, kidobozolás, összecsavarozás, csoportosítás, majd elölről minden stb. stb. Mindebből, tapasztalt rókaként, különösen nagy arányban vettem ki a részemet, fizikailag.
Mindez persze meglehetősen fárasztó tevékenység. Ezzel magyarázom, hogy a héten, esténként, már semmi kedvem nem volt internetezni, tájékozódni, átgondolni, összefoglalni, blogot írni.
Gyűlölöm a költözést. (Mint mindenki, csak még jobban.)
Mivel a blogomat uraló téma körül (ahogy az várható volt) gyorsan elcsitultak a viharok, és minden folyik a régi medrében, úgy döntöttem, ezzel a mai bejegyzéssel le is zárom a témát mint főtémát, csupán ha valami érdekes történne, akkor utalok vissza a jövőben minderre. Ehhez kapcsolódik, hogy felkérést kaptam egy folyóirattól arra, hogy írjam meg/át mindezt egy kritika/esszé formájában a következő lapszámba. Jelenleg gondolkodom rajta. Ami ellene szól, az az eredeti elképzelésem, ami mellette, az a viharocska, ami kialakult miatta.

RE-AKCIÓ 2. (KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN)

1. CAFÉ (2. rész) – A reakciók sorában perverz színfoltot jelent a felháborodott Gergely Tamás második lépése, egy az ERDÉLYI.ÍRÓK.TERASZ.HU szerkesztőjével készített, a CAFÉ (STOCKHOLM)-on megjelent interjú, amely a kollektivitásban való megnyilvánulás vélt erejében való gondolkodás kiváló példája. (http://www.transycan.net/cafe/index.php?topgroupid=6&groupid=16&subgroupid=4&contentid=124)
Ahogy az a svédországi Gergely Tamástól megszokott, bármiféle előzetes indoklás, magyarázat nélkül belecsap a lecsóba: interjút készít Szabó Géza szerkesztővel, aki Kolozsvárról szervezi-irányítja-szerkeszti a budapesti TERASZ.HU szerverén futó erdélyi, kortárs magyar irodalmi portált. Az interjú egyetlen látható indoka az én blogomban leírtak miatt megnyilvánuló felháborodás közreadása. Az interjú előtt nincs líd (lead), nincs forráshivatkozás, nincs olvasói tájékoztatás, pusztán az első kérdés: „Kaotikus kezdeményezésnek nevezi Tomkiss Tamás az erdélyi írók weblapját a Teraszon, amit te magad éltetsz. Te ezt hogyan látod?” Semmi kedvem (hiszen túl magas laszti volna mindezt lecsapni) elemezni a kérdező „újságírói” logikáját, hogy pl. vajon miféle sajtó- (média-) elmélet és -gyakorlat alapján képzelte el ennek az interjúnak a magyarázatát, indokoltságát, működőképességét stb. Viszont, mindennek hatására, tényleg érdekel, hogy vajon a CAFÉ törzsolvasói hogyan reagálhattak minderre? Nekik vajon természetes, hogy olyan interjúkat olvasnak, amelyeknek témájáról fogalmuk sincs, nem tudják, miről beszélnek az interjúban? Vagy megszokták, hogy külön megkérdezik a CAFÉ szerkesztőjét, most vajon mi a téma? (Pl. hol, mikor, miért nevezte Tomkiss Tamás nevű akárki kaotikus kezdeményezésnek az erdélyi írók weblapját?) Ne haragudjon meg jobban rám Gergely Tamás, de amennyiben azt írtam weblapjáról magánvéleményként, hogy „Az 'irodalmi értékek' szempontjából azonban hanyagolható a szájt”, úgy akkor most e véleményemet ki kell egészítenem azzal, hogy tájékoztatási, sajtóetikai értékei szempontjából is hanyagolható. Egész egyszerűen amatőr ez az eljárás.
A kérdezői attitűdöt mindezzel együtt tehát értelmetlennek és magyarázhatatlannak tekintem, ezért nem is foglalkozom vele a továbbiakban. Inkább átevezek az interjúalany vizeire.

2. ERDÉLYI.ÍRÓK.TERASZ.HU

Számomra ennek az egész pitiáner „balhénak” Szabó Géza szerkesztő az egyetlen igazán pozitív figurája. Igaz, gyarló módon ő is hiúsági kérdést csinált az ügyből, tetten érhető „verbális” agresszióval, de mellette aktívan, objektíven, a tettek mezejére lépve (is) reagált: megfontolta, amit írtam az erdelyi.irok.terasz.hu-ról, és amivel egyet tudott érteni, abban – mellébeszélés helyett – cselekedett (úgy, ahogy), amivel pedig nem értett egyet, annak hangot adott (úgy, ahogy). (Mindezzel természetesen nem arra akarok célozni, hogy bármiféle elvárásom lett volna az én hatásomra történő változtatásokra, hiszen én alapvetően egy blogvitát gondoltam ki, ami végül nem [alig] valósult meg, s aminek későbbi végeredményéből esetleg kamatoztatható ötletek is születhettek volna.)
Ugyanakkor sajnálatosnak tartom, hogy mind Szabó Géza, mind pedig Onagy Zoltán (az ő szerepe – mellesleg – mostanra teljesen kérdésessé vált számomra: kicsodája ő a Terasznak, az alszájtoknak, a „Terasz-írók”, a Terasz-szerver vendégmunkásainak?) a vitát egy részletkérdés felé terelték: egy nem működőképes és nem reális képet mutató számlálóprogram kérdésére.
[Erről csupán annyit jegyeznék meg: amennyiben egy internetes segédprogram nem mindenhol működik (mint kiderült, magának a szerkesztőnek az otthoni számítógépén sem), úgy az a segédprogram rossz, a célnak nem felel meg. Másrészről: olyan számlálóprogramra hivatkozni, amely azon túl, hogy nem mindenhol és mindenkor működik, minden egyes frissítésnél ugrik egyet, komolytalan. Ugyanis a statisztikai szolgáltatásoknak csakis akkor van értelmük, ha megközelítőleg reális képet mutatnak az oldalletöltésekről, vagyis bizonyos ideig az azonos számítógépről indított oldalletöltéseket egy látogatásnak regisztrálják. Gondoljunk bele: akár maga az adott honlap készítője is produkálhat pár perc alatt több száz letöltést, amennyiben nyomogatja a böngésző frissítés-gombját. Tehát az erdélyi.írók.terasz.hu-n alkalmazott számláló nem ad hiteles képet; ellenpélda: a statcenter.hu hiteles képet ad.]
Szőrszálakat lehetne még hasogatni, rengeteget, Szabó Géza ellenvetéseiben, de nem teszem. Csak egy érdekes felvetést emelnék ki: kérdezi, amennyiben nekem nem tetszik valami a honlapján, akkor miért nem írok jobbat a honlapjára? Úgy vélem, ez nem túl szakmai megközelítés. A lényeg az, hogy az erdélyi.írók.terasz.hu némi beszólogatás és az indokoltnál érzékenyebb (és logikátlanabb) lereagálás után fejlődni látszik.

(AZ ELŐBBI [2.] RÉSZ TECHNIKAI HIBA MIATT CSAK AUGUSZTUS 13-ÁN KERÜLT A HELYÉRE – aTom)

3. ONAGY.ZOLTÁN.TERASZ.HU – Valójában Onagy Zoltán csinált ügyet ebből az egészből azzal, hogy ismeretlen indokból és célból elkezdte újraközölni írásaimat saját szájtján, 7 részletben, sajátos kommentárokkal kiegészítve. Itt is megfigyelhető az a szerkesztői amatőrizmus, ami végeredményben jellemzi az egész magyar irodalmi webéletet. Gergely Tamáshoz hasonlóan ő sem tájékoztatja az olvasót eljárásának indítékairól, nem ad magyarázatot arra, hogy mi az ő szerepe ebben az egészben, nem vezeti fel a témát, nem ad instrukciót, „szándéknyilatkozatot” az újraközlés és annak kommentálása kapcsolatáról stb. Ami ennél nagyobb gond, hogy figyelmen kívül hagyott mindenféle sajtóetikai vagy szerző jogi aggályt, és a világ legtermészetesebb módján egyszerűen bemásolta saját honlapjára más szellemi tulajdonát. Természetesen nem pénzről van itt szó, pusztán elemi udvariassági formulákról, hiszen minden további nélkül hozzájárultam volna cikkeim újraközléséhez, amennyiben Onagy megkérdezett volna és utalt volna mindennek a céljára. Így tehát Onagy Zoltán első lépésben direkt módon igazolta saját reakciójával azokat a negatív észrevételeimet, amelyeket a kortárs magyar irodalmi szájtok belterjes és amatőr eljárásaira értettem.
Mindazonáltal meglehetősen logikátlan Onagy sorozata. Elejétől végéig következetlen. Számomra az egyetlen felismerhető koncepció a következő: tételesen sorra veszi az általam említett webhelyeket (kopi), és tételesen „cáfolja” állításaimat. Az esetek nagyobbik részében az ellenkezőjét igyekszik állítani annak, amit én állítottam. Csakhogy mindezt nem közvetlen módon, pl. az állítás kontra cáfolat módszerével teszi, hanem átevez egyfajta pszichológiai-intuíciós vizekre, és olyan magyarázatokat-indokokat fűz mondandójába, amelyek nem tartoznak a szorosan vett tárgyhoz. Alapvetően megállapítható, Onagy Zoltán nem a tényekből indul ki, hanem vélt vagy valós jólinformáltságából, mögöttes (a hétköznapi webhasználó által nem érzékelhető) információkból, sejtésekből, pszichológiai jellegű ítéletalkotásokból, indokolatlan prekoncepciókból. A szerep, amelyet reakcióiban felvesz, egyfajta Don Padreként jelenik meg, vagyis egy olyan figuraként, aki mindenkinél jobban informált, akihez befutnak a szálak, aki latens módon kezében tartja az egész „kortárs magyar irodalmi webmaffiát”, és aki most tanácsokkal látja el a szereplőket és megvédi saját klánját, hiszen láthatólag közösséget vállal minden érintettel, még azzal is, akit nem szeret/nem olvas. Érvrendszerébe bevesz homályos utalásokat pl. mások számára nem látható magánlevelekre, pszichoanalízisében személyes indíttatásokat keres és talál, ignorálni szándékozva ezáltal a tényszerűség (az objektivitás) terepét, és a felvetett általános problémákat átterelve ezzel egyéni problémákra. Egyfajta bennfenteskedő játékot folytat a nevemmel (az eredeti anyagok írójának nevével), de nem oldja fel ennek célját (ki az az aTomkiss?).
Ugyanakkor messzemenően következetlen és fáradt önként választott harcát illetően, hiszen több konkrét hiba csúszott a reakciófolyamba. Pl. – vélhetőleg véletlenül – kifelejti a DOKK.HU-t, elkezdi, de félbehagyja a folyóiratok weboldalait, nem reagál az utolsó, összefoglaló cikkre, így aztán maximálisan értelmetlenné teszi, miért is kezdett bele ebbe az egészbe. Megfogalmaz ellenben „hiányokat”: pl. nem írtam a könyvterjesztők és könyvkiadók honlapjairól. Azt azonban nem írja le, hogy szerinte egy könyvterjesztő, egy online könyvesbolt, egy kereskedés miért képezné a kortárs magyar irodalom webes részét? Talán egy könyváruháznak közre kellene adni a kortárs magyar irodalmi kötetek anyagát? Pl. egy verseskötetet? Nem érthető.
Vegyük pl. a folyóiratokról írott Onagy-kommentárt. Visszatérő módszerrel azzal kezdi, hogy „nem akart megszólalni” ebben az ügyben. Mégis megszólal, ebben is. Egyetlen állításomra sem reagál konkrétan, nem a folyóiratok webes minőségéről beszél, hanem a folyóiratokról. Nem veszi észre, hogy nem arra reagál, amire reagál. Belefog a folyóiratok weboldalainak „ismertetésébe”, és nem reagál mindarra, amit ugyanezen folyóiratokról írtam. Megelégszik annyival, hogy pl. „frissül”. Igen, de hogyan frissül, és miért kell mindezt még egyszer leírni? Miért ír le olyanokat, hogy bár valami nem friss, de majd friss lesz? Kit érdekel ez? Írásom nem azzal foglalkozik, ami majd lesz, hanem azzal, ami van. Miért érv az, hogy pl. egy folyóiratnak elsőként volt weblapja, de a finanszírozás lebénította? Akkor máris jobb és használhatóbb egy weblap, ha mindezt tudomásul vennénk? Milyen többletinformációt nyújt pl. a Forrásról tett minimalista kijelentés, hogy „él, olvasom”, ahhoz képest, amit én is leírtam róla? Hogyan kerül a képbe váratlan huszárvágással egy tévécsatorna és az abban nyilatkozó írócska? Miért érdekes az, hogy 2003-ban egy folyóirat-szerkesztőség MIÉRT működik múlt század közepi módszerekkel? Miért kellene mindezt figyelembe vennie az internethasználónak, aki hozzá akar férni a neten az őt érdeklő információkhoz? Csupa kérdés, válaszok nélkül. A folyóirat netes változata nem egyenlő a netfolyóirattal. A folyóirat netes változata egyszerű reprodukció, primitív eszközökkel. És – többek között – ez az, ami hiányzik.
A példákból ennyi is elég. Akit érdekel, olvassa el Onagy írásait, és írja meg véleményét Onagynak.
Természetesen nem azt akarom állítani mindezzel, hogy Onagy Zoltán rosszindulatú szándékkal fogott munkájához, sőt, valószínűleg konstruktív és problémaorientált kívánt lenni. Ám, sajnos, szándékait nem sikerült megfogalmaznia, vegyes benyomás alakult ki bennem mindarról, amit írt. Zavarodottságot látok Onagy reakcióiban, kapkodást, fáradtságot, céltalanságot, tanácstalanságot.
Továbbra is homály fedi előttem a TERASZ.HU különböző részeinek kapcsolatát. Norman Károly Terasz-szerkesztő azt írta valahol, hogy nincs különösebb kapcsolat a teraszos oldalak között, pusztán a szerver használata, ami a .terasz.hu végződés magyarázata. Ugyanakkor Norman Károly az anyalap, a WWW.TERASZ.HU webmagazin-portál főoldalára kirakta „cikk-ként” Onagy írásainak linkjét, egy-egy sajátos stílusú líddel (lead) együtt. Ezekből a lídekből azonban ugyancsak nem derült ki, hogy mi a téma: egy szekunder cikksorozat „beharangozói” voltak ezek, melyekben a világon semmi utalás nem történt „a primer témára”. Amennyiben a Terasz.hu egy webmagazin, úgy újságírói-szerkesztői szempontból ez az eljárás messzemenően dilettáns: a címlapot szemlélő olvasó semmiféle eligazítást, tájékoztatást nem kapott a tartalomról, a témáról, a problémafölvetés indokairól (hacsak nem feltételezik a „szerkesztők” azt, hogy mindig ugyanazok a bennfentes olvasók tévednek a terasz.hu főoldalára, akik eleve „tudják”, miről van szó). Képzeljünk el pl. egy napilapot, mondjuk a Népszabadság-online-t: a címlapon egy cikkhez tartozó döglött halat ábrázoló fényképes linkhez a következő líd-kommentárt fűzik: „A döglött halból halászlét főznek. A halak, csakúgy mint a Szaddam-fiúk, meghaltak.” – és, rákattintva a linkre, összefoglalót (külföldi lapszemlét) kapunk az iraki háborúról, de a cikkben semmi sem utal arra, hogy a Szaddam-fiúk meghaltak, és nem is magyarázzák meg, honnan származik a Szaddam-fiúk haláláról szóló infó. Mindez természetesen elképzelhetetlen a Népszabadság esetében. Ellenben, kb. ez a Terasz.hu
mint médium eljárása. Akár összefügg Onaggyal, akár nem.

1. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=552
2. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=556
3. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=560
4. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=561
5. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=565
6. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=579
7. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=582
8. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=600
+1. Rövid kommentárok mások írásaira:
http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=366

4. EGYÉB – hosszan lehetne még taglalni az egyéb reakciókat, de felesleges. Most csupán Balla D. Károly kicsinyes bosszúira utalok, pl. bizonyos fórumokban következetesen egy s-sel írta nevemet (pl. NORMAN.TERASZ - cset ARCHÍV), vagy pedig az én honlapomat hozta fel elrettentő példaként. Utóbbira annyit kívánok csak mondani, hogy az én honlapom magánhonlap, Balla D. honlapja pedig „webfolyóirat”, kortárs irodalmi webhely: pl. mások írásait, munkáit is közli. Így webfolyóiratként beleillik a sorba. Az én honlapom bátran lehet csúnya és használhatatlan, önmagán (készítőjének véleményein és ízlésén) túl nem szolgáltat semmiféle tartalmat. Inkább tehát – így gondolom – maradni kellene a tényszerűségnél, nem pedig gyermekded „csúfolódással” vagdalkozni. Amennyiben Balla D. Károly szerint szép és jól használható saját webszájtja, (például) írja le azt, hogy szép és jól használható. Vagy pl., hogy nem ért egyet az „irodalmi webhely” kitétellel, mert nem irodalmi webhely, pusztán a véletlen műve, hogy annak látszik. És fogalmazza meg abbéli igényét is, hátha hat, hogy honlapjáról csak annak lehet véleménye, akinek tetszik. De – ellenpéldaként – semmiképpen sem működik a „bezzeg a Tomkiss honlapja” érv, hiszen a kettő nem esik egy kategóriába, bármennyire szeretné is ezt a látszatot kelteni Balla D. Károly.

Uff.

[vége]

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI - a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
ONAGY.TERASZ 5.
ONAGY.TERASZ 6.
ONAGY.TERASZ 7.
ONAGY.TERASZ 8. (???)
CAFÉ (STOCKHOLM) 1.
CAFÉ (STOCKHOLM) 2.
CAFÉ (STOCKHOLM) 3.
UNGPARTY 1.
UNGPARTY 2 - 2003.07.22.-i naplójegyzet
UNGPARTY 3 - 2003.07.23.-i naplójegyzet
UNGPARTY FÓRUM - 711. hozzászólás után néhány reakció

NORMAN.TERASZ - cset
NORMAN.TERASZ - cset (ARCHÍV)

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok
mások véleményeire by oz

ERDELYI.IROK.TERASZ.HU fórum - 436. hozzászólás után néhány reakció

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

 

 

aTom blog

2003. július 28.

RE-AKCIÓ 1. (KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN)

Jó néhány napba belekerült, amíg rászántam magam, hogy végigrágjam a blogomat érintő, számomra megemészthetetlenül sok (dömpingszerűen érkező), zavaros reakciót. A dolgomat nagyban megnehezítette, hogy a vélemények legjelentősebb része nem a bloghoz kapcsolódó fórumban, hanem idegen fórumokban és chatekben jelentkezett, ömlesztve más témákkal. Sőt, az utóbbi napokban már kódolva is reagáltak egyesek, bizonyos metaforikus síkokra menetelve a konkrét beszéd elől.

(Itt jegyezném meg, hogy nem értem: amennyiben blogot írok működő blogfórummal, miért nem itt reagálnak, akik érintve érzik magukat, és amennyiben reagálni akarnak. Számomra legalábbis fura, hogy egy blogot, illetve az ott leírt dolgokat „médiaszintre” emelnek, holott ez a blogkultúrában nem szokás. Úgy tűnik, az „otthoni” terep biztonsága nagyon vonzó, ott több önigazolást kapnak az érzelmek, ráadásul a tényszerűséget sem kell olyan vehemenciával figyelembe venni, mint amilyen vehemenciával számon lehet kérni pl. velem szemben.)

Jó néhány napig lebegett előttem vonzó alternatívaként, hogy hagyjam ezeket a külső reakciókat válasz nélkül, hiszen végül is nem velem, hanem rólam vitáznak (értenek egyet) emberek, ez pedig valószínűleg nem is tartozik rám. S ha már hagyom, folytatom a blogot a következő témámmal. A válasz ellen szólt az is, hogy gigantikus mennyiségű tételre (szavak, félmondatok szintjéig lemenve) kellene reagálnom, ha úgy tetszik cáfolatot adnom, más esetben egyetértenem, erre pedig munkám és magánéletem mellett nincs időm, ráadásul nem is érzem a hasznát az egésznek, ettől még nem változik semmi, minden meggyőződés marad az eredeti helyén. Ugyanakkor, gondolva blogom kevés olvasójára, nem akartam terhelni őket egy hosszadalmas „jegyzettel”, hiszen nemcsak megírni embert próbáló feladat egy tételes, 8-10 irányba mutató választ, hanem elolvasni is, s a blog nem éppen a nagy terjedelmekről szól (szerintem). Nehezítette helyzetemet az is, hogy megszaporodtak a magánlevélben érkező reakciók is, és többször észrevettem, már nehezen tudok a tudatomban különbséget tenni az ún. magánlevelek és a nyilvánosan vállalt internetes megnyilvánulások között (pl. online fórumok).

Azonban megígértem e blogban, hogy reagálok, és nem akarok hazudni, vagy csalódást okozni néhány embernek, akik várják mindezt. Ezért próbálok a lehető legtömörebb lenni, és csakis a számomra lényeges momentumokra reagálni. Igyekszem naponta 1-2 „választ” megírni, így remélhetőleg ezen a héten mindenre sort tudok keríteni.

A reakciók java része konkrét, általam a blogban felemlegetett webhelyekhez és azok szerkesztőihez kötődik. Ezek az oldalak a következők: Terasz.hu; irok.terasz.hu; erdelyi.irok.terasz.hu; onagy.zoltan.terasz.hu; karoly.norman.terasz.hu; Ungparty; Café („Stockholm”). Az itt vagy innen felbukkanó véleményekre reagálok.

1. CAFÉ (1. rész) - A leglátványosabban talán Gergely Tamás sértődött meg, hiszen „nyílt levelet” írt nekem, illetve csak vélem, hogy nekem, hiszen mint levelet nem kaptam meg, nem is értesített írója arról, hogy levelet („cikket”) írt nekem, így aztán más honlapok ajánlólinkjei alapján szereztem róla tudomást. Ebben az egy esetben levélformában reagálok (túl hosszan, tudom).

Kedves Gergely Tamás!
Bár te megszólítottál engem egy levélnek látszó „publikációddal”, én ezt a levelet nem kaptam meg, csupán rátaláltam mintegy véletlenül az interneten. Nem tudom, hogy amennyiben levélnek kezeljem, úgy vársz-e rá választ, én mindenesetre a saját blogomban válaszolok rá, és még be is linkelem a kedvedért válaszom tárgyát, hogy a blogom olvasói tudják, miről beszélek. Tessék, itt van a leveled: http://www.transycan.net/cafe/index.php?topgroupid=6&groupid=16&subgroupid=3&contentid=121 Bár nem vagyok benne biztos, azért bízom benne, hogy te is rátalálsz véletlenül válaszomra.
Akkor tehát, sorra véve megállapításaidat-kérdéseidet, sorban jöjjenek a „válaszok”.
1. Nem tudom, honnan „tudod”, hogy szabad időm semmi, illetve figyelmem szórt. Lehet, hogy így van.
2. Emlékszem, hogy interjút készítettél velem fél évvel ezelőtt, az IV-ről. Akkor még az IV főszerkesztője voltam, azonban jó negyed éve már kiléptem, és nem vagyok tagja semmilyen szerkesztőségnek.
3. Mind ez ideig nem tudtam, hogy a „székely” szó sértő is lehet. Ha az, őszintén elnézést kérek érte. Bevallom, fogalmam sem volt róla, hogy székely vagy-e, pusztán erre asszociáltam. Most, utólag, keresve indítékaimat, arra jutottam, hogy valószínűleg kedveskedni akartam neked azzal, hogy nem az elcsépelt nyugati magyarral vagy hasonlóval jelöltem meg erdélyi érdeklődésed vélt gyökerét. (Jómagam számos alkalommal voltam Erdélyben, Székelyföldön [most is megyek majd 2 hétre], számos ottani barátom és ismerősöm van, s mindeddig legfőképpen azt tapasztaltam: a „székelyek” büszkék arra, hogy „székelyek”, s kifejezetten lebasztak néhányan, amikor „lemagyaroztam” őket. [Azt is hallottam sokszor, hogy „Székely szarta a magyart” – s ezen jókat röhögtem. De ez nem tartozik ide.]. Így tehát megkavarodhattam, és ezért engedhettem meg magamnak ezt a könnyelműséget. Amit már bánok. Cserébe, kérlek, svábozz le bátran, hiszen bennem van legalább 30% sváb vér is, meg 5-6% szlovák, meg ki tudja, még mi.
4. Nekem az, hogy Café, a sok száz egyéb netes Café között, kevés fogódzkodónak. Ha az volna az url, hogy www.café.com vagy .se vagy akármi, inkább ráállna szemem és kezem. Egyszerűen nem tartom észrevehetőnek, hogy a változások milyen tengely mentén haladtak a webszájtodon.
5. Én továbbra is kitartok – magánvéleményként – magánvéleményemnél: nekem erőltetett (volt?) pl. a Perforál.
6. Szerintem nem muszáj „kerékbe törni” a magyar nyelvet. Nem állítom, hogy „elég” jól beszélnék-írnék magyarul, mindig tanul az ember valami újat. Magyar szakos diplomámmal sem vágok föl (pláne, hogy „a budapesti” ELTE tanárképző karán szereztem, nem pedig valami skanzenben). Azért publikációimban megpróbálok odafigyelni, mit írok, de egy blogban lendületesen halad az ember keze a klaviatúrán, mivel az nem publikáció. „Behalt” ügyben szerintem már te is tudod, mi az igazság.
7. Amennyiben több figyelmet követeltek magatoknak, úgy próbáljatok meg kissé jobban megfelelni a hétköznapi „elvárásoknak”. Pl. ha írsz egy nyílt levelet vagy hasonlót, amelyben egy bizonyos véleményre hivatkozol, úgy tájékoztasd leveled olvasóit, hogy miről van szó (itt és itt ez és ez látott napvilágot, amiről a következőket gondolom stb.), illetve add meg a kifogásolt rész szövegkörnyezetére utaló minimális instrukciókat, nem utolsó sorban pedig a „megjelenés” helyét, url-lel (linkkel) együtt, hogy érvényesülhessen a szabad véleménynyilvánítás (és a „sajtószabadság”) joga olvasóid előtt is.
8. Mint említettem, régen nem vagyok IV-szerkesztő. Ezért nem is „közlök” ott senkit, s nem is olvasok. Az, hogy kit olvasok el, kit nem, rám tartozik. Magad írtad, mindent nem lehet elolvasni. De a te logikádból ad absurdum az következik, hogy amennyiben egyszer leközöltem egy költő verseit, onnantól kezdve adott költőnek minden versét le kellene közölnöm (szeretnem kellene, tetszést kellene nyilvánítanom), mert bizonyítható, hogy csakis jó (nekem tetsző) verseket ír. De amennyiben nem így „cselekszem”, úgy logikusan rossz szerkesztő vagyok? S továbbá: amennyiben Szonda Szabolcs jó verset közöl a Caféban, úgy – ebből következően – a Café egésze is jó. És az is következik a logikádból, hogy mivel Szonda Szabolcs (bocs Szabolcs, nem én hoztalak fel példaként, remélem érted) kolozsvári (nem tudtam, hogy átköltözött) költő, ezért jobban tud nálam magyarul. (Mi bajod a vecsési „halászcsárda” közönségével? [Van ilyen?] Lehet, hogy nem stockholmi dialektussal, de azért magyarul beszélnek ott is, vagy ahogy tetszik nekik.)
9. Megható, hogy leveled vége felé sorsközösséget vállalsz Balla D. Károllyal, és az ő nevében is nyilatkozol, némi fenyegetéssel „megspékelve” (ez egy szlengszó a magyarban). De nem bizonyítod érveddel, hogy a kortárs belga és lengyel költők nem haverjai Balla D.-nek. Miért ne lehetnének egytől-egyig Balla D. haverjai? Ezt a te logikád kapcsán kérdezem, Balla D. honlapjával a neked írt válaszban nem kívánok foglalkozni.
11. Logikádból ad absurdum az következik, hogy amennyiben én valaha interjút adtam internetes portálodnak, úgy a jövőben nekem csak jó véleményem lehet portálodról. Sajnos ez nem így van. De így is lehetne, amennyiben nekem tetszene a portál. De csakis akkor, ha én (az olvasó) akarom így, nem pedig te (a szerkesztő).
12. Kérlek szépen, ne várj el tőlem semmit. Főleg ne tiszteletet, s annak megnyilvánulási formáját se határozd meg. Sem te, sem én nem vagyunk olyan helyzetben, hogy bármilyen formában is figyelembe kellene vennünk a másik elvárásait.
13. Fura dolgok történhetnek mostanában a svéd médiában, ha már „minősíteni” sem lehet szabadon egy
magánblogban. Én még azért megpróbálnék élni törvény és alkotmány adta jogaimmal, amíg be nem tiltanak.
Elnézést a magyartalanságokért és egyéb stilisztikai-nyelvhelyességi pongyolaságokért, sok sikert és minőséget kívánva:

Kelt Budapesten (Magyarország), 2003. július 28-án

aTom
(és Tomkiss Tamás)

[Folyt. köv. az erdélyi.írók.terasz.hu-val és a CAFÉ 2. részével]

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI - a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
ONAGY.TERASZ 5.
ONAGY.TERASZ 6.
ONAGY.TERASZ 7.
ONAGY.TERASZ 8. (???)
CAFÉ (STOCKHOLM) 1.
CAFÉ (STOCKHOLM) 2.
UNGPARTY 1.
UNGPARTY 2 - 2003.07.22.-i naplójegyzet
UNGPARTY 3 - 2003.07.23.-i naplójegyzet
UNGPARTY FÓRUM - 711. hozzászólás után néhány reakció

NORMAN.TERASZ - cset
NORMAN.TERASZ - cset (ARCHÍV)

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok
mások véleményeire by oz

ERDELYI.IROK.TERASZ.HU fórum - 436. hozzászólás után néhány reakció

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

 

aTom blog

2003. július 21.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN - +1. RÉSZ: SUMMÁRUM

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.

Igaz, meg sem született még „rendesen”.
Körültekintésem a kortárs magyar irodalom internetes jelenlétéről – 2003 júliusának közepén – természetesen nem lehetett teljes. S minthogy az internetről, egy állandóan változó terepről, egy már nem is olyan új médiumról van szó, privát „felmérésemet” természetesen nem is lehet hagyományos értelemben vett kritikának nevezni. A másfél hét alatt, amíg észrevételeimet 5 részletben megírtam és közzétettem blogomban, máris számos (azért nem olyan jelentős) változás történt egy-egy webhelyen. (S igen tanulságos az írásaimra „érkezett” reakciók özönének értelmezése is. De erről majd később, pár nap múlva.) Így, mindazok, akik pl. ma elolvassák az erdelyi.irok.terasz.hu-ról vagy az onagy.zoltan.terasz.hu-ról írott észrevételeimet, már nem ugyanúgy találják ezeket az oldalakat, mint én akkor [és előtte hónapokig], amikor írtam róluk. Miközben néhány általam kritizált webhely egyfajta véd- és dacszövetségbe tömörült kritizálójuk kritizálására és elítélésére, addig bizonyos tekintetben latensen egyetértettek néhány kifogással, és ma már pl. az említett két webhely esetében működő számlálóval, szájttérképpel, keresőprogrammal is találkozhatunk. (Így tehát a magam szerény eszközeivel hozzájárulhattam a kortárs magyar irodalmi webhelyek korszerűbbé tételéhez, ráadásul rossz példámmal sikerült bizonyos szerkesztők között a jó kapcsolatot is megerősítenem. És mi okozhatna ennél nagyobb örömöt egy „kritikusnak”, akit ráadásul aTomnak hívnak?)
Éppen ezért érzem szükségesnek kiemelni, hogy kritikám a kortárs magyar irodalom egészének internetes jelenlétét érinti, és nem egy-egy weboldal speciális szerepén van a hangsúly. Jelen esetben minden egyes webhely példaként szolgál, méghozzá a kortárs magyar irodalom iránt érdeklődő „hétköznapi olvasó” számára, nem pedig az egyébként predesztináltan narcisztikus „irodalmi társadalom” „igényeinek kielégítésére”. Én a „hétköznapi olvasó” érdekeit tartom szem előtt (és, biztosan tudom, létezik „hétköznapi olvasó”, méghozzá nagyobb számban, mint „irodalmár”), nem pedig az irodalmárét, és különösen nem az irodalmi webhelyek készítőiét. A „hétköznapi olvasót” nem érdekli, hogy adott webhely mögött mennyi pénz, tőke, infrastruktúra van, hogy hányan készítik, hogy a készítő milyen széken ül, milyen szemüveget használ, mivel kezeli az aranyerét, milyen nyugtatókat szed stb., az sem érdekli, hogy a készítő miért csinál egy weboldalt egyáltalán; őt az érdekli, hogy az interneten böngészve a megtalált weblap milyen, hogyan működik, hogyan használható, mit ígér, és azt hogyan teljesíti, mennyire tudja kielégíteni mindazon, az internet minden más területén már megszokott, korszerű, alapszintű igényeket, amelyek elvárhatók egy önmagát irodalmi webhelyként (folyóiratként, adatbázisként stb. [és nem magánhonlapként!!!]) feltüntető oldal esetében is.
Kísérletemet „sokan” szándékaimnak megfelelően, helyi értékén értelmezték, ám, döbbenetemre, még többen személyes ügyként, mi több, médiapolitikai megnyilvánulásként, kultúrpolitikai publicisztikaként, enyhébb esetben pszichoanalitikus kóriratként kezelték. S mindez hozzásegített magánvéleményem pontosításához, tisztábbá tevéséhez, s az alábbiak megfogalmazásához.

Úgy tűnik, a legtöbb, interneten „elférő” területtel ellentétben a kortárs irodalom speciális vetületnek kívánja láttatni magát. Egy „múltban élő” és a múltat érintetlenül túlélő struktúrának. Ahol az elsődleges motivációs energia a hagyományból táplálkozik, az ún. „magyar irodalmi hagyományból”. És félő: generációs különbségekről, beidegződésekről is szó van itt. Hiszen, ami látható, nem más: a kortárs magyar irodalmi webhelyek készítői nem internetben gondolkodnak, hanem „nyugatos” kávéházi irodalomban, cigarettafüstös (államilag fenntartott) szerkesztőségi irodákban, bölcsészkari szemináriumi termekben. Egyszerűbben: OFFLINE körülményekben, OFFLINE kommunikációban, OFFLINE szolgáltatásban és OFFLINE fogyasztásban. Vagyis, fiktív szociológiai síkra vetítve, 2003-ban a kortárs magyar irodalom aktív szereplőinek igénye önmaguk internetes megmutatására a nosztalgiára, a kényelemre, a nyavalygásra, az önsajnáltatásra épít, s mindez természetesen idegen napjaink internetes dinamizmusigényétől. Miért tartom mindezt „generációs” helyzetnek?
Azért, mert míg egy 40-es, 50-es, 60-as éveiben járó irodalmi weblap-készítő esetében belátható ennek a paradigmaváltásnak a nehézkessége, az eredmény várható milyensége, addig nehezen fogható fel, hogy a 10-es, 20-as, 30-as éveiben járó aktív internethasználó, irodalmi érdeklődésű közönség miért elégszik meg mindazzal, amit „kortárs magyar irodalmi internetként” találhat 2003-ban, és miért nem fogalmazza meg – netalán diktálja alkotóként – mindazon igényeket, amelyeket mára az interneten jelen lévő, nem „kortárs magyar irodalmi” tartalmak nyújtani tudnak? A válasz(ok) megtalálása nem könnyű, de nem is nehéz. Hiszen mindaddig, amíg a ma bölcsészhallgatói, pályakezdő költői és írói a „nyugatos kávéházi irodalom” és a „cigarettafüstös (államilag fenntartott) szerkesztőségi irodák” nosztalgiájától telítve lépnek ki a bölcsészkari szemináriumi termekből (8 éves folyóirat-szerkesztői magántapasztalatom alapján legalábbis erre következtetek), addig sajnos érthető, hogy a ma fiataljai megelégszenek azzal, ami van. Ahogy e blog fórumában is megfogalmazódott: az „ez van, ezt kell szeretni” szemlélet diadalmaskodik nap mint nap a dinamikus, más területeken természetesen működő 21. század eleji „fogyasztói” igények („ami nem elég jó, azt jobbá lehet/kell tenni”) felett.
A ma „kortárs magyar irodalmi” webfogyasztója szemrebbenés nélkül elmegy olyan szlogenek mellett, mint „az irodalmi portál”, és nem kérdezi meg, hogy amennyiben „az”, miért tavaly októberi frissítésű a linktár júliusban, vagy miért nem áttekinthető és használható a fórum, vagy miért csak hetente-kéthetente kerül fel új cikk, s miért nem mutatják be a készítők, legalább csak adatok szintjén, „a” magyar irodalmat. Vagy egy másik szlogen: „Kortárs Irodalmi Adattár” – amennyiben az, hogyan kell ezt érteni? Miért hiányzik az Adattárból mondjuk 30-40 harminc év feletti, sok kötettel és díjjal rendelkező író? Mi az Adattár fejlesztésének módszertana? Mindezek természetesen kiragadott példák, hipotetikus kérdések, de egyfajta elvárást jogosan fölvetnek: ha más területeken elvárható a pontos, árnyalt fogalomhasználhat, akkor legyen elvárható az irodalom területén is. Amennyiben valaki adott szakterület adattárának elkészítésére és szolgáltatására vállalkozik, tájékoztassa a felhasználót a működési elvekről. Az internet használója ahhoz van szokva, hogy pl. a digitális fényképezőkkel foglalkozó oldalon nem csak a szerkesztők kedvenc márkáival találkozik, hanem a saját kedvenc márkájával, és noname gagyikkal is adott esetben. Vagy: egy filmes portálon éppúgy megtalálja a huszadrangú tinivígjáték adatait, mint a komoly szakmai sikert elérő művészfilméit. A különbség (a legtöbb esetben) annyi: utóbbi típusú oldalak nem írják oda, hogy „a” fényképezőportál, vagy hogy „Magyar Filmadattár”.

Legalább 6 éve „elérhető” „bárki” számára az internet Magyarországon is (természetesen elméletileg, és nem gyakorlatilag). A rengeteg megalázó anyagi feltétel ellenére él és virul a magyar nyelvű internet. Annak idején Gutenberg találmánya arra utalt: az irodalom mindennél gyorsabban képes és akar profitálni az újításokból. Ez az internet esetében is így van. Csak nem a magyar nyelvterületen. És ez (elsősorban) nem az irodalmi weboldal-készítők hibája. Hanem a fogyasztóké. És az ő igényeiké (igényeik megfogalmazatlanságáé).

Ha a „hétköznapi olvasó” helyébe képzelem magam, miközben szörfözök a neten kortárs magyar irodalomra vadászva, azt láthatom, hogy a magyar irodalom szemléletében még mindig a szocialista tervgazdaság uralkodik, ahol „felülről” (OFFLINE) nyomatják a tartalmat, és nyoma sincs semmiféle piacgazdaságnak, fogyasztói társadalomnak, rendszerváltásnak (ONLINE).

[vége]

B-TÉMA
Magánblogom e kritikai sorozata véget ért. Hátravan még egy fárasztó menetem: válaszolni fogok az internetes reagálásokra 1 (vélhetőleg sajnos hosszú) „írásban”. Úgy tervezem, hogy csütörtök-pénteken, de a héten mindenképpen.

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI - a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
ONAGY.TERASZ 5.
ONAGY.TERASZ 6.
ONAGY.TERASZ 7.
CAFÉ (STOCKHOLM) 1.
CAFÉ (STOCKHOLM) 2.
UNGPARTY

NORMAN.TERASZ - cset

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok
mások véleményeire by oz

ERDELYI.IROK.TERASZ.HU fórum - 436. hozzászólás után néhány reakció

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

 

aTom blog

2003. július 19.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN - 5. RÉSZ

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.

Végezetül: érdemes körülnézni, az internet mint virtuális könyvtári szolgáltatás vagy mint online szöveggyűjtemény, mit képes nyújtani a kortárs magyar irodalom iránt érdeklődőnek. Bár sok ilyen témájú (magán)kezdeményezésre bukkanhatunk a neten, komolyan venni ezek közül csupán kettőt lehet és érdemes.
1. Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) – a közpénzekből fejlesztett és fenntartott portál vállaltan a (többnyire) Kossuth-díjas irodalmi szekcióval foglalkozik, illetőleg egyfajta többszörösen megerősített, szakmai zsűri által beválasztott irodalmi elittel. Ehhez – a hírek szerint – állami részről minden szükséges forrást megkapnak a készítők, s talán ez az egyetlen irodalmi webhely a magyar nyelvterületen, ahol a szerzői jogi kérdések, a kopirájtok stb. is tisztázottak és méltányosak. Persze, aki egy kicsit belegondol, lehetetlen, hogy tökéletesen működjön ez a rendszer. De azért jó, hogy van ilyen.
Ami viszont nem jó, az az, hogy a DIA nem képes ellátni vállalt feladatát. Amennyiben adófizetői pénzből fenntartott portálról van szó, mindenképpen indokolt a többihez képest szigorúbb elbírálás: én, olvasó, internetet (sok pénzért) böngésző adófizető elvárom, hogy végezzék jól és majdnem tökéletesen a munkájukat az erre hivatottak. Amennyiben XY kortárs magyar írót felveszik „akadémiai tagnak”, úgy naprakész információkat kérek a pénzemért a cserébe: nevezetesen, az XY-ról megjelent kritikák teljes, rendszeresen frissített listáját, egy internethez méltó on- és offline bibliográfiát, mert elég gáz, hogy pl. a google kereső kiad valaki esetében olyan (adott esetben nagyon sokak által ismert) írásokat is, amikről a DIA szerkesztőinek nincs tudomásuk. Mindezek ellenőrizhető tények, ellentétben az interneten nem jelenlévő, tetemes mennyiségű folyóirat és újság cikkeivel, melyekről aztán tényleg csak az szerez tudomást, aki valami csoda folytán látja kinyomtatva. Magyarán: a DIÁ-nak mindenképpen olyan portállá kellett volna válnia mára, amely megadja mindazt a szolgáltatást az érdeklődőknek és kutatóknak, ami többhetes könyvtári munkát képes kiváltani. És nem feltétlenül arról van szó (bár, miért ne lehetne?), hogy a tetemes szekunder irodalmat tegyék hozzáférhetővé, letölthetővé, hanem arról, hogy adjanak kiindulási pontot a későbbi könyvtári munkákhoz a bibliográfiai adatok pontos, naprakész feltüntetésével. Továbbá, ha már egy kiemelt, felvállalt elitről van szó, megtehetnék azt a szívességet, hogy az egyébként is hozzáférhető egyéb információkat (publikált életrajzok, interjúk, „írások”, fényképek, dokumentumok) összegyűjtik, egy helyen, kommentárokkal vagy anélkül rendszerezik, közzéteszik. Ezekből a szempontokból a DIA nem tekinthető élőnek és „digitálisnak”.
http://www.irodalmiakademia.hu

2. Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) kortárs magyar irodalmi része – az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) által fenntartott internetes „könyvtár”. Jelen pillanatban a következő szöveget tartalmazó pop-up ablak jelenik meg, ha a rákattintunk: „Ez itt a MEK 1.0-ás, 2003. június 30-án lezárt gyűjteménye. Ezt a szolgáltatást már nem fejlesztjük tovább! Az új könyvtár a http://mek.oszk.hu címen épül, ahová folyamatosan kerülnek át a formátumukban és szövegminőségükben feljavított régi könyvek is. Jelenleg elsősorban a klasszikus szépirodalom átválogatása folyik...” Így tehát a „fenntartók” intuitív módon némileg tompították az élét mindannak, amit el kell mondani e gyűjteményről.
Mert hogy ezen a helyen, kik, miért, hogyan, mikor, miért, mivel szerepelnek, az örök rejtély marad. Instrukciók, koncepciók, elvek hiányában csupán egy névsort lehet látni, s a hozzájuk kapcsolódó vagy textes, vagy tömörített szövegekkel. Ebbe a névsorba sok mindenki belefér, bármivel, és sok mindenki hiányzik is belőle. Aki benne van, arról sem tudható, miért éppen azzal, amivel. Valakitől el lehet olvasni 3-4 verset, valakitől egész könyveket. Arról nem nagyon lehet tudni, hogy a felkerült szövegek megjelentek-e valahol. Mindez lényegében szánalmas és használhatatlan. Ez nem „könyvtár”; még egy folyóirat (feltételezett) online adatbázisához is méltatlan.
Az új, az ígéret szerint készülő változat sem ígér forradalmi változásokat: az elődtől és magától a könyvtáros szakmától elvárható nem felhasználóbarát struktúra igen jól megfigyelhető – mintha szándékosan próbálnák összezavarni a látogatót. Sokféle és praktikus használhatóságot terveznek, csak éppen nem a netes közönség „pragmatikus” gondolkodására építve. (Magam is könyvtár szakos diplomával rendelkezem, így tudom, miről beszélek.)
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/
http://mek.oszk.hu

És ezzel a kör a bezárult. A kortárs magyar irodalom webes jelenlétének illusztrálásához több példát felhozni nem érdemes. Bár terveztem, a kortárs magyar írók honlapjait mégsem veszem be ebbe körbe. Ugyanis beláttam: személyes honlapot készíteni tényleg egyéni vérmérséklet, igény, belátás, tehetség stb. kérdése. S az esetlegesen megvalósuló termék is sokféle lehet: valaki maga csinálja, valakinek a haverja segít, valakit felkarol egy cég. Valaki irodalmi szempontból kreálja meg saját honlapját, valaki pedig a saját személyiségét helyezi előtérbe. Valaki felhasználóbarát, valaki felhasználó-ellenes. Valaki csak a jó kritikákat jelzi magáról, valaki mindegyiket, valaki egyiket sem.
Annyi azért elmondható: megdöbbentően kevés magyar író érzi-gondolja szükségesnek, hogy saját honlapja legyen. Ez persze sok mindent jelenthet: gondolkodásbeli, anyagi, elvi stb. hozzáállást egyaránt. Ami viszont tényleg feltűnő: minden, ami közéleti, de nem irodalmi (szak- és tudományos területekre, művészeti ágakra stb. gondolok), sokkal aktívabban, szerteágazóbban, korszerűbben jelen van a magyar nyelvű interneten, egyéni képviselői által. S mindez, annak ismeretében, hogy az irodalom végül is a betűk, a karakterek elsődleges felhasználója, felettébb furcsa. És szomorú.

[Folyt. és vége köv.]

B-TÉMA
Pár napos eltűnésem oka végeredményben egy ünnepi esemény következménye: 5 éves nyomasztó gondolataimtól tudtam megmenekülni azáltal, hogy sikerült végre megszabadulnom ráfizetéses kényszervállalkozásomtól. Cégemet annak idején azért hoztam létre, hogy legyen egy kiadója az IV-nek, a folyóiratnak, amiről szólt (sarkítva) az utóbbi 7 évem. Aztán persze a nyakamon maradt az egész, mindenféle zűrös ügyekkel: ígéretproblémákkal, névproblémákkal, székhelyproblémákkal, tagságproblémákkal és rengeteg pénzügyi problémával. És rettegtem az egésznek a tisztába tevési problémáitól, amelyek számtalan elképzelhető és elképzelhetetlen problémát vontak maguk után. Végül egész simán sikerült megúsznom az egészet, mind ügyvédileg (köszi, Gipsy!), mind könyvelőileg (köszi, Lívia!), mind adminisztrációsan (köszi, Réka!), mind jövőképileg (köszi, munkahely!), mind megoldásilag (köszi Mama és Dezső!).
Tehát úgy érzem, végre újjászülettem, tiszta lappal indulhatok. Mindezt csak megerősíti, hogy a legfontosabbnak vélt okmányom, az útlevelem meghosszabbítását (10 év) is sikerült megoldanom. (Ajánlom mindenkinek, aki nem akar Pesten napokig szívni, menjen vidékre, bármelyik kisebb város okmányirodájába, és ott 6 perc alatt elintézheti.)
És mindennek kiheverésére adtam magamnak néhány tunya napot, amíg a világon semmit sem csináltam, pusztán döglöttem a tévé előtt, és dobozos söröket nyitogattam. (Közben persze „nyomasztott”, hogy nem dolgozom, pedig kellene.)
Sorozatom befejező, + 1. részeként egy Summárumot teszek közzé, vélhetőleg holnap. S ezek után reagálok mindazon indulatokra, melyeket kiváltottak írásaim.

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI - a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
ONAGY.TERASZ 5.
CAFÉ (STOCKHOLM)
UNGPARTY

NORMAN.TERASZ - cset

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok
mások véleményeire by oz

ERDELYI.IROK.TERASZ.HU fórum - 436. hozzászólás után néhány reakció

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

 

aTom blog

2003. július 14.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN - 4. RÉSZ

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.
Különösen igaz ez az oly sokat emlegetett „gazdag” irodalmi folyóirat-kultúra netes „jelenlétére”. Ugyebár, a fáma szerint a folyóiratok teszik igazán élővé, mozgékonnyá, aktuálissá, láthatóvá az irodalmi életet.
A webes jelenlét tekintetében bátran kijelenthető: 100 esztendővel ezelőtt élőbb volt ez folyóirat-kultúra, mint a 21. század elején. Mert: 1) a folyóiratokat nem lehet kapni, nem lehet hallani róluk, elvesznek a média korszerűbb megnyilvánulásai között. 2) A kortárs magyar irodalmi folyóiratok internetes jelenlétéről nem beszélhetünk, mivel ilyen – úgyszólván, minimális számú kivételtől eltekintve – nem létezik.
De nézzük: általánosságban a kortárs magyar irodalmi folyóiratok internetes megjelenés szempontjából 4 csoportba sorolhatók: 1) Folyóiratok, amelyek 2003-ban sincsenek rajta a neten. 2) Folyóiratok, amelyek rajta vannak a neten, de időközben megszűntek. 3) Folyóiratok, amelyek rajta vannak a neten, de a webes változat frissítése megszűnt (sok esetben évekkel ezelőtt), nagyon ritkán frissül, vagy soha nem volt friss. 4) Folyóiratok, amelyek webes változatát rendszeresen frissítik, de csak szerény mértékben.
A rövidség kedvéért bekopizom saját linktáramat némi – vitatható, hiszen nem ellenőriztem le infóimat, „csupán” a webről tájékozódtam – magyarázattal (természetesen azon folyóiratok tekintélyes névsorát nem közlöm e linktárban, amelyeknek egyáltalán nem találtam internetes változatát):

Irodalmi folyóiratok linkjei
(Fekete: egy-egy szám nyomdai megjelenése után frissítik,
Zöld: évek óta nem frissítették,
Piros: valószínűleg megszűnt)

Alföld – Debrecen
Árgus – Székesfehérvár
Az Irodalom Visszavág – Budapest
Bárka – Békéscsaba
Drót – Győr
Dunatükör – Budapest
Élet és Irodalom – Budapest
Eső – Szolnok
EX Symposion – Veszprém
Ezredvég – Budapest
Forrás – Kecskemét
Hatodik Síp – Budapest-Beregszász
Hitel – Budapest
Holmi – Budapest
Irodalmi Szemle – Pozsony

Jelenkor – Pécs
2000 – Budapest (és www.uhu.hu)
Kortárs – Budapest
Korunk – Kolozsvár (és www.korunk.org)
Lettre – Budapest
Liget – Budapest
Magyar Műhely – Budapest
Magyar Napló – Budapest

Mozgó Világ – Bud!pest
Múlt és Jövő – Budapest
Nagyvilág – Budapest
Napút – Budapest
Nyugat – Budapest
Orbis – Kanizsa

Palócföld – Salgótarján
Pannon Tükör – Nagykanizsa

Pannonhalmi Szemle
pArtoldal
Pánsíp – Ungvár

Polisz – Budapest
Pompeji – Szeged
Prae – Budapest
Somogy – Kaposvár
Symposion – Újvidék
Szép Literaturai Ajándék – Pécs

Szombat – Budapest
Théleme – Budapest
Tiszatáj – Szeged
Törökfürdő – Budapest
Új Forrás – Tatabánya
Új Holnap – Miskolc
Új Horizont – Veszprém
Üzenet – Szabadka
Várhely – Sopron
Véletlen Balett – Budapest

Vigilia – Budapest


Általánosságban megállapítható: még a 4.
csoportba tartozó folyóiratok esetében is igen-igen szerény internetes tartalommal találkozhatunk. Ezek javában (Kortárs, Forrás, Hitel, Ezredvég, Liget, Új Forrás, Árgus) a nyomtatott változat tartalmán kívül szinte semmit sem közölnek (esetleg a kiadóhoz tartozó könyvekről szerény ismertetőt). Elolvashatjuk az impresszumot, az offline előfizethetőség feltételeit, esetleg az offline fellelési helyeket, és kész. Alig fordul elő (pl. Forrás, Árgus), hogy valamifajta aktuális hírekkel is traktáljanak, azokkal is csak szerényen, ritkán frissítve (vélhetőleg ezek a „hírek” is a nyomtatott változatból kerültek át, azok megjelenése után). Nincsen tehát élő, irodalomszervező ereje ezeknek a webszájtoknak, nincsen online diskurzus, nincsen fórum, nincsen online adatbázis, nincsen irodalmi hírszolgáltatás, nincsen csak online tartalomszolgáltatás, nincsen irodalmi segédanyag (online bibliográfiák, névmutatók, lexikonok, kronológiák, repertóriumok), nincsen keresőprogram, csak mechanikus, lineáris archívum a tartalomjegyzékkel és jó esetben magukkal a belinkelt cikkekkel. Mindez (túlnyomó többségüknél) puritán, unalmas formában, elavult dizájnnal, legtöbbször késett „frissüléssel”.
Külön perverzióként érdemes a Nemzeti Kulturális Alapprogram által (ez az egyetlen és ezért nélkülözhetetlen állami támogató az irodalmi lapok esetében) leginkább támogatott folyóiratokat megnézni (csak az emlékezetemre hagyatkozhatom, az NKA „remek” honlapján 5 perc alatt nem találtam meg az idei listát, így feladtam): Kortárs – van honlap, havonta frissítik. Magyar Napló – van honlap, utolsó frissítés 2001. április-június, összes fennlévő anyag: 4 lapszám. Holmi – nincs honlap (illetve van, de nem működik, összes tartalma egy régi impresszum).
Jelenkor – „van” honlap, utolsó frissítés: 2001. április. Forrás – van honlap, havonta frissítik. Alföld – „van” honlap, utolsó frissítés 2003. április. Tiszatáj – van honlap, havonta frissítik, de csak pdf-ben tölthetők le a lapszámok tartalma (ami rossz megoldás). Kb. ezek a lapok képviselik az „elitet”, legalábbis az irodalmi köztudatok és az NKA szerint. Mint látható, havilapokról van szó. (Havilapok esetében: nincs honlapja pl. az Életünknek, a Lyukasórának, van pl. a Vigíliának, az Új Forrásnak, nincs is van is a 2000-nek.)
Valószínűleg még a legtámogatottabb folyóiratok szerkesztői-kiadói is azzal a szerény érvvel állnának elő, már ha érdekelné őket a téma, hogy „nincs az internetre pénzünk”. Ez elfogadhatatlan a következő okok miatt: 1) más szakterületek, művészeti ágak esetében – hasonló vagy rosszabb támogatás esetén is – sokkal jobban megoldják ezt a „problémát” – és nem csak a tartalom reproduktív leközlésével; 2) vannak ingyenes webszolgáltatók; 3) vannak ingyenes, pofonegyszerű webszerkesztők és egyéb segédprogramok; 4) minden szerkesztőségben van számítógép és telefon; 5) minden folyóiratot számítógéppel tördelnek, tehát a digitális változat adott; 6) minden szerkesztőség találna, ha akarna, fillérekért vagy ingyen egy kékharisnyát vagy kezdő szerzőt, aki felnyomná az egész cuccot a netre; 7) 2003-ban mindezt maguk a szerkesztők is könnyen beláthatnák és megtanulhatnák; 8) hasznosságához, előnyeinek nagy számához, reklámértékéhez, népszerűsítő erejéhez stb. nem férhet kétség.
Jelen pillanatban véletlenül sem találkozom olyan magyar nyelvű (nyomtatott) irodalmi folyóirattal, aminek élő, korszerű, az internethez méltó, az internet adta lehetőségekkel élő honlapja volna. A helyzet siralmas. Különösen égőnek tartom az egyetlen (félig) irodalmi hetilap, az Élet és Irodalom esetét: tessék megnézni a többi hetilap weboldalát, mit tudnak, és tessék megnézni az ÉS-t. Brutális a különbség.
A magyar irodalmi „sajtóról” tehát nyugodt szívvel megállapítható: nem nőtt fel a 20. század végéhez sem, egy elavult, maradi struktúra az egész. Közben pedig mindennapjaink részévé vált az internet. Talán ez is az oka annak, hogy egyre kevesebb „hétköznapi” ember mondja el magáról: mindennapjainak része a kortárs magyar irodalom.

[Folyt. köv.]

B-TÉMA
Sorozatom eddig megjelent részeihez számos visszajelzés érkezett, sajnálatosan nem a fórumba, hanem főleg e-mailben; illetve néhány itt kritizált irodalmi webhely saját oldalain reagál
t írásaimra (pl. a szövegek bekopizásával is). Holott az internetes (magán)publikálás egyik előnye, hogy nyilvánosan vitába lehet szállni közvetlenül az eredeti megjelenési helyen a véleményekkel – különösen egy magánblog esetében. Jelen pillanatban úgy látom: egy magánszemély, magánhelyen magánvéleményt fogalmazott meg – s mindezen olyan vehemenciával sértődnek meg egyesek, mintha egyenesen az RTL Klub mondta volna ki ezeket a (magán)tényszerű megállapításokat. Ahelyett, hogy a tényekkel vitáznának, sokszor szinte kényszeres védekezést éreznek szükségesnek, vagy magyarázkodásba fognak. Mindezekre sorozatom végén (az 5+1. rész után) reagálok – már amennyiben érdemes.

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

EDDIGI ONLINE REAKCIÓK:

INDEX KMI - a 8929. hozzászólás után néhány reakció

ONAGY.TERASZ 1.
ONAGY.TERASZ 2.
ONAGY.TERASZ 3.
ONAGY.TERASZ 4.
CAFÉ (STOCKHOLM)
UNGPARTY

NORMAN.TERASZ - cset

ONAGY.TERASZ - rövid kommentárok mások véleményeire by oz

(lehet, hogy van még, csak nem találtam, linkeket várok ide köszönettel: atom)

blogfórum

aTom blog

2003. július 11.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN – 3. RÉSZ

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.

ÍRÓK A TERASZON – A már tárgyalt TERASZ.HU mutációi. Az irodalmi szekciót irányító Onagy Zoltán kezdeményezésének tűnik. Maga az irok.terasz.hu csupán egy irányító oldal, ahonnan irodalmi, főleg 1-1 névhez köthető honlapokra lehet tévedni. A kb. fél éves indulás óta azonban nem sok történt. Fel van sorolva 5 név és egy csoport, s mindebből 3 linken találunk élő tartalmat. Érthetetlen pl., hogy Zalán Tibornak mi szüksége volt arra, hogy egy gondozatlan és frissítetlen weboldalt indítson a már meglévő mellé (www.szinhaz.hu/zalan). Vagy hogy Szécsi Noémi és Bikácsy Gergely miért ígérgeti hónapok óta (az elindulásuk napjától), hogy majd ez kerül ide meg az. Norman Károly becsületesen dolgozik. De a magánhonlapok majd az 5. részben kerülnek sorra.
Kortárs magyar irodalmi szempontból jelen esetben 2 teraszos alszájt érdekes.
1.
onagy.zoltan.terasz.hu. A teraszos szerkesztő saját honlapjára mentette át a menthetőt a behalt irodalmi szekcióból. Így egy furcsa, félig blog, félig pedig folyóirat jellegű oldal született, ahol bőségesen találkozhatunk máshonnan (alkalmanként nyilván megkérdezés nélkül) beollózott anyagokkal, s az ezekhez fűzött rövid kommentárokkal. Talán egyszerű volna egy privát igényű szájtnak elkönyvelni mindezt, ám mégis, gyors reagálású kortárs irodalmi kritikai webhelynek láttatja magát, vendégművészekkel, átvett hírekkel, fotókkal stb.; kemény önreklámmal az index KMI-topikjában, s így talán indokolt a kritizálása: sok a szekunder anyag, csapong a téma, zavaros struktúra, direkt beszéd helyett kóddömping stb. Ettől függetlenül napi 1 kört megér a dolog, s akkor időnként leesik valami az olvasónak a kortárs magyar irodalom helyzetéről.
http://onagy.zoltan.terasz.hu
2. erdelyi.irok.terasz.hu. Egy élőnek és mozgónak látszó jelenség. Szabó Géza kolozsvári Korunk-szerkesztő a motorja ennek a kaotikus kezdeményezésnek, s látható, igen sok modemidőt (vagy adsl-t) szán a problémára. Azonban a portál indításánál elfelejtett egy világos, áttekinthető, jól megfogható, használható szerkezetet találni, ezért van az, hogy csak esetlegesen lehet megtalálni bármit rajta. Ebben a rovatcímek nem segítenek. Tessék már olyan linkeket kirakni, hogy az ember sejtse, ha rákattint, kb. mire jut vele! Az interneten nem működik valahogy a nyomtatott sajtótól ellesett blikkfang. Itt a gyorsaság, a céltudatos használat kellene. Magukban az anyagokban szintén a szervezetlenség uralkodik: nincs egy tisztességesen, egységesítetten megalkotott adattár, nincs egy normális, tematizált linkgyűjtemény, nincs egy oldalon belül működő, könnyen használható és áttekinthető fórum. Vannak viszont pályázatok, viták és hasonló, félig interaktív kezdeményezések. Azonban a kamaszos problémafölvetések (pl. éhezik-e az erdélyi magyar író) igen nevetségesek, s az ember nem győz szörnyülködni, amikor komoly magyar írók vehemens marakodását látja a semmiről.
Bár Onagy azt írta, hogy igen rövid idő alatt 14 000 elérést produkált az oldal, a lap alján látható számláló ebből 3054-et mutat. Ez nem azt jelzi, hogy igazán élő dologról volna szó.
http://erdelyi.irok.terasz.hu

IRO.HU – Egy félbehagyott, vagy inkább el sem kezdett oldal: mintha az irok.terasz.hu-t látnánk, csak kezdetlegesebb és avultabb formában. Nem kevesebb mint 11 kortárs magyar író weboldalát kívánja az oldal. S újabb Zalán Tibor-, s újabb Onagy Zoltán-szájttal gazdagodhatunk ezáltal, pl. Viszont problémát okoz, hogy egyik magánhonlap sincs nem hogy készen, de még tisztességesen elkezdve sem, sőt, látható, reménytelenül abba van hagyva az egész, ami infót találnánk esetleg, régen elavult. Mi értelme van ennek?
http://www.iro.hu

Ha már ÍRÓ, akkor ÍRÓK is: nézzünk 2 irodalmi szervezetet az interneten (több nem nagyon van webes formában).
1. FISZ – www.irok.hu – egy korszerűnek tervezett honlap, nehézkes belépéssel, láthatólag a rivális szervezetet überelendő. Látszik, informatívnak, hatékonynak, hasznosnak gondolták el, az érdeklődők kiszolgálására. Már akit érdekel egyáltalán a Fisz. Azonban a precíz terv megvalósítása félbemaradt, a frissítés megrekedt, az egységesített adatbázis-szerűség nem egységes, az információk mértéke egy-egy személy vagy tárgy esetében változó és logikátlan. A Fisz mind az 59 tagjáról van valami. Hol ez, hol az, hol ennyi, hol annyi. A kiadványokról viszont alig tudhatunk meg valamit. Az elnök publicisztikai tevékenységéről annál többet. Mindezzel együtt egy használható alap, amiből lehetne csinálni egy élő dolgot. Ahhoz azonban munka kell. Kitől várjon az ember élő internetes jelenlétet 2003-ban, ha nem a fiatal írók egyik szervezetétől?
http://www.irok.hu
2. JAKjak.kontextus.hu – Szinte ugyanaz írható le róla, mint a Fisz-honlapról. Itt pl. 2003 nyarán meghívót láthatunk a 2002-es táborba. A rendes és rendetlen tagok listáját szemlélve látható, itt aztán nem pöcsölnek holmi fényképekkel, linkekkel, cv-kkel, még a lejárt szavatosságú email-címekkel is csínján bánnak. A kiadványok esetében is megelégszenek a konkurenshez hasonló szerény információszolgáltatással. Mindezzel együtt egy használható alap, amiből lehetne csinálni egy élő dolgot. Ahhoz azonban munka kell. Kitől várjon az ember élő internetes jelenlétet 2003-ban, ha nem a fiatal írók egyik szervezetétől?
http://jak.kontextus.hu

ORIGO KATALÓGUS irodalmi részei – az amúgy is nehézkes origó-katalógusban igazán könnyen elveszhet az, aki irodalomra kíváncsi. A moderátorok nem sokat tökölhetnek a beajánlott linkek értelmezésével: vélhetőleg bárki, bármit beadagolhat a kortárs irodalom részeként. Mindez azért szomorú, mert rengetegen kezdik itt ismerkedésüket a netes kortárs magyar irodalommal. Néhány pop-téma kiemelve, a többi pedig ömlesztve, kaotikusan. Alapvető webhelyek hiányoznak az adatbázisból.
http://vizsla.origo.hu/static/
kultura,_muveszet,_tarsadalom/muveszet/szepirodalom/

[Folyt. köv.]

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

 

blogfórum

aTom blog

2003. július 9.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN - 2. RÉSZ

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.

ZETNAMagazin a Vulkán alatt – a Beszédes István (Dumás) által működtetett vajdasági, zentai központú portál elfelejtett fejlődni 1999 óta. Ugyanaz a nehézkes, lassú dizájn, ugyanaz (az anyagok mennyiségével arányosan növekvő) kaotikus áttekinthetetlenség, és sajnos ugyanaz az engedékenység a szerkesztői szigor rovására – egyszóval, lehetetlen kiigazodni az anyaghalmazban, és rettenetesen sok olvashatatlan, kiábrándító anyaggal találkozhatunk. Nagyon lassú a szájt, nincs fórum, rosszak a rovatcímek.
http://www.zetna.org.yu

SZABAD FORMÁK/FREE FORMS – az egykor ígéretes ötletként indult, Szűgyi Zoltán költő által működtetett, deklaráltan „magánfolyóirat” mára teljesen megállt. Többhavonta kerül fel egy-egy írás vagy kép, ráadásul azok sem első közlésként. Itt is elsősorban az „ismerősség” vagy a „haverság” kritériumai mutathatók ki a felbukkant nevek láttán. A kezdetben sejtetett többnyelvűség sem valósult meg. A magánfolyóirat mint ötlet nagyon szimpatikus, csak hát nem folyik az irat. Bár fórum és vendégkönyv van, állnak.
http://www.edition.hu

INAPLÓ – egy komplex, irodalmi és társművészeti adattár és linkgyűjtemény, illetve online repertórium igényével fellépő portál. Készítője, Fodor János nagy lendülettel vetette magát a munkába pár éve, ám mára szemmel láthatólag kifulladt. Vélhetőleg a partnerként felkért kiadók és folyóiratok impotenssége miatt, mára alig frissül az adatbázis, és a feldolgozott cikkek mennyisége és minősége is hagy kívánni valókat maga után. A dizájn és az ötlet pedig jó lenne. Csak hát: amennyiben nem létezik kortárs magyar irodalom a weben, úgy lehetetlen a kortárs magyar irodalom webes anyagát is feldolgozni. Itt bukott meg – sajnos – az inaplo.
http://www.inaplo.hu

KONTEXTUS és KORTÁRS IRODALMI ADATTÁR (KIA) – Úgy tűnik, mintha a litera elődje volna: ugyanazok a nevek, ugyanaz a belterj, csak még rosszabb színvonalban. Évek óta nem voltak képesek pl. kijavítani alapvetően rossz linkeket: a társadalmi és az irodalmi folyóiratok linkjeihez vezető linkek rossz helyre mutatnak. Ezen túl: (ex-IV-sként tudom) 1999 óta nem voltak képesek (nem akartak?) kijavítani egy rossz (megszűnt) linket (több kérés ellenére, az IV esetében). S mindennek aloldala a nagyképű kortárs irodalmi adattár: JAK-közeli, Szépírók Társasága-közeli, esetleg Kossuth-díjas, még esetlegebb József Attila-díjas írók szerény adattára. Szóval, a reprezentatív szerkesztők (vö.: litera) elkészítették a „KORTÁRS IRODALOM ADATTÁRÁT”. Hogy ki nem fér bele ebbe a kategóriába, azt ők pontosan tudják, a honlap alapján. Magas laszti volna példákkal és ellenpéldákkal illusztrálni a félfasisztoid szerkesztőségi elméletet, ami a KIÁ-ban tanyázik.
http://www.kontextus.hu/
http://www.kontextus.hu/kia/kia.php

CAFÉ STOCKHOLM TORONTO – az emigráns erdélyi magyar lobbi egy érdekes megnyilvánulási formája. Gergely Tamás Stockholmban élő székely irányítja az irodalmi részleget, elsősorban erdélyi ismerőseire, barátaira építve. Sajnos a struktúra a fantáziacímek és a linkrendszer miatt nehezen követhető. Ugyanakkor vannak jó ötletek, és nagyon rosszak is. Utóbbiak közé tartoznak az erőltetett álhírekre való körreagálások kampányszerű közreadása. Itt is a higgadt, racionális szerkesztési koncepció hiányzik. Az „irodalmi értékek” szempontjából azonban hanyagolható a szájt.
http://www.transycan.net/cafe/index2.shtml

GOLDEN CITY IRODALOM – erre szinte kár is szót vesztegetni. A magát „az internet fővárosának” nevező Goldencity.hu egészen szánalmas irodalmi kínálattal képes előrukkolni. Hozzá nem értő, írni sem tudó munkatárs(ak) küzdenek az ötlettelenséggel – szerencsére csak módjával, 2-3 hetente állnak elő új förmedvénnyel.
http://www.goldencity.hu/index.asp?FoMenuID=5&AlMenuID=438

[Folyt. köv.]

B-TÉMA
Ma úgy adódott, hogy 2szer is jártam a Dohány utcai zsinagóga előtt. Első alkalommal meglepetéssel konstatáltam, hogy végre elszánták magukat az illetékesek a tereprendezésre. Emlékszem, pár éve ültettek a placcra két trópusi emlékfát, amelyek – természetesen, már csak a megfelelő gondozás hiányában is – reménytelenül és konkrétan kiszáradtak. Most azonban, szemmel láthatólag komoly szándékokkal, magasított zöld(endő) placcokat építettek a térre, termőfölddel, fákkal, növényekkel, s amikor arra jártam, már füvesítettek. Egy középkori stílusú gyepesítésnek voltam tanúja. Egy félmeztelen paraszt vetőtarisznyából szórta klasszikusan a magot a földre Budapest közepén. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy másfél óra múlva, amikor legközelebb ott jártam, egy hatalmas galambsereg tanyázott a frissen vetett anyaföldön, és elképesztő vehemenciával zabálta fel a fűmagot. A troli negyed óra múlva bekövetkező érkezéséig gigantikus mennyiségű magot kebeleztek be. S mindebből sok mindenre gondoltam. Pl.: ez a természet hatalma a városban. Vagy: ez Magyarország.

Bár a hátizsákomban volt a digitális fényképezőm, mégsem vettem elő. Valahogy nem volt kedvem. Most már bánom. Most lehetne itt fénykép is a galambokról.

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

 

blogfórum

aTom blog

2003. július 8.

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN - 1. RÉSZ

Úgy tűnik, 2003-ra minden irodalmi webhely teljesen behalt.

Nézzünk párat:

TERASZ.hu irodalmi szekciója – havonta 1-3 vállalt saját cikk, javuk máshonnan kopizott híranyag, a véleménynyilvánítás teljes hiányával. A pályázati anyagok, „helyszíni tudósítások”, nevükhöz méltóan nem szerkesztőségi cikkek, így aztán egy álló, halott portál lett a teraszból, ha két hétig nem néz oda az ember, semmiről sem marad le. A fórumok úgyszintén tökéletesen halottak.
http://www.terasz.hu/main.php?id=irodalom&page=irodalom
&PHPSESSID=e7d444d799d25685d7de5fd1e69bae1c

LITERA.hu – meglehetősen belterjes és annál is unalmasabb, rettenetesen lassan és avultan frissülő „portál”. Egy kb. 10-12 fős ismerősi (haveri) kör nyomatja egymást, havonta-kéthavonta egy-egy „külsős” is terítékre kerül, ezzel aztán el is van intézve a kortárs irodalom. Egyedül a hírek rovat (Láthatás) volna hasznos, ám onnan is számos esetben kimaradnak rendezvények. A FÓRUM minősége egyszerűen fos, néhány alak nyomatja különböző álneveken a beteges rigmusait. Ugyanakkor a moderátori képviselet is kritikán aluli – elég csak Keresztury „szerkesztői” jegyzetére gondolni.
http://www.litera.hu/

INDEX kortárs magyar irodalmi topikja – egyszerűen rettenet, hogy ez a topik az egyetlen élő internetes fóruma a magyar irodalomnak. A bökkenő csak ott van, hogy szinte elenyészik az irodalmi tematika – inkább néhány unatkozó irodalmi vendégmunkás próbálkozik önmaga reklámozásával, illetőleg egymás fikázásával.
http://forum.index.hu/forum.cgi?a=t&t=9006406

IRODALOM.LAP.HU linkgyűjtemény – nem tudom, ki csinálhatja, mindenesetre kurvára haragudhat néhány íróra, mert évek óta nem veszi fel egyesek – pl. az én – honlapjának a linkjét – így aztán csorbul a LAP.HU szabályrendszerének hitelessége. Egyéb területeken is rettenetes a frissítés és a tematikai tájékozottság színvonala.
http://irodalom.lap.hu

UNGPARTY – Balla D. Károly szörnyen giccses, csicsás, ízléstelen, áttekinthetetlen kárpátaljai-globális portálkísérlete – tomboló belterjjel, haverokkal. Érdekes portál lehetne, ám az önszeretet és az ön(webdizájn)bizalom mértéke miatt elidegenítő, taszító.
http://www.hhrf.org/ungparty/

DOKK – Egy jó kezdeményezés, rossz megvalósulás. A „versadatbázis”. Önjelölt stáb „dönt” a költészet hatalmáról – s belefulladnak a rengeteg fűzfarigmusba, amivel elárasztják őket a „költők”, sokat akar a szarka. Nem igazán él és működik, ráadásul ronda. Nem kellenének az amúgy sem működő újabb rovatok, pl. „egymondatos” „»kritikák«”.
http://www.dokk.hu

[Folyt köv.]

UGRÁS: KORTÁRS MAGYAR IRODALOM A WEBEN
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; +1 rész; re-akció 1.; re-akció 2.

aTom blog

2003. július 8.

Hosszas belső dialógusok nyomán végül úgy döntöttem, mégis csinálok valamifajta blogot. Pontosan még nem tudom milyet, vélhetőleg vegyeset, ömlesztve mindenfélét képernyőre vetek. A lényeg, hogy aTomos legyen. A kísérleti két Astonos írást azért itt hagyom, hátha jön még ihletem hozzá.

Elsőként (lásd eggyel föntebb) irodalom.

2003. június 4.

Egyébként az enciklopédia-bloghoz azért több idő kellene. Próbálom beláttatni magammal. Lehet, hogy módosítom a koncepciót.
Ha már említettem: menet közben lehet megcsodálni az Aston Martin V12 Vanquish-t a Die Another Day c. legújabb, egyébként nem a legjobb 007-filmben, illetve a honlapján található videókon. A főszereplő pedig magánemberként így jön a képbe.

Egyébként a valóság tényleg 60 millió forint körül kezdődik. De erről később.

2003. június 3.

Itt az Aston Martin-fílingről lesz szó. Nem azért, mert James Bondot is, de Pearce Brosnant is ő használja.
Addig is www.astonmartin.com.


aTom bibliográfia

© aTom, 2003–2009
© www.tomkiss.hu, 2003–2009

mail