www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Magyar Műhely, 107. szám, 1998/2.


„Továbbra is provokatívak vagyunk”
Vitéz Györggyel Tomkiss Tamás beszélget anarchizmusról, gerillaháborúról, agnoszticizmusról, az Arkánumról és más fontos dolgokról


Tomkiss Tamás:
A Németh György, alias Vitéz György nevű fiatalember, költő, arkánista botrányhős, klinikai pszichológus 1956 óta Kanadában él. Hogyan zajlott le benned az elhatározás 56-ban, hogy el kell hagynod Magyarországot?

Vitéz György: Tulajdonképpen ez a Németh György már 1956 előtt elkezdte járni a folyóiratok szerkesztőségeit, és még bátorítást is kapott az Új Hang szerkesztőjétől, Csoóri Sándortól, még egy gyerekverse is megjelent a Kisdobosban. Erről van is egy anekdota, amit többször le is írtam. Megjelentem munkásruhában – abban az időben egy textilgyárban dolgoztam – a szerkesztőségben, Nagy Lászlónál, és neki mutattam „felnőtt” verseimet is, erre ő hozzám fordult és azt mondta: „Miért nem ír maga inkább a szövőlányok bolyhos csöcséről?” Namost, én nem mondhattam meg neki azt, hogy én egy osztályellenség vagyok, és nem egy igazi szövőmunkás. Szóval ez abbamaradt, de Szegi Pált érdekelték ezek a dolgok, és ezután közölt is egy gyerekversemet, még fizettek is érte. Hogy Németh György aztán miért hagyta el az országot, erre több ok volt, az egyik például Csoóri Sanyi maga, akivel a forradalom után találkoztam, és akinek mutattam a többi írásomat; ő bátorított, és azt mondta, „talán elmehetnél máshová, és ott írhatnál”; édesanyám is kapacitált. Én nem csináltam semmi különöset, amiért el kellett volna menekülnöm, de úgy gondoltam, hogy ez az a lehetőség, amikor talán ingyen is megláthatom a világnak olyan részeit, amelyekről addig csak álmodozhattam. Lényegében ezért mentem el.

T. T.: Milyen hangsúllyal szerepeltek benned ekkor írói szándékaid? Író akartál lenni kint is?

V. Gy.: Egyáltalán nem. Orvos szerettem volna lenni, végül azonban valamiféle kompromisszumot kellett kötnöm Kanadában, mert az orvoskar már akkor is nagyon drága volt. Viszont klinikai pszichológiára adtak mindenféle ösztöndíjat, így lettem klinikai pszichológus. Az irodalmat mindig is úgy tekintettem, mint valamiféle mellékérdeklődést. Különösebben a verset szerettem, de arra soha nem gondoltam, hogy én profi író legyek, pláne nem külországban, Nyugaton. Nagyon hamar megtaláltuk a kapcsolatokat egymással, kinti fiatal költők, akik lényegben a későbbi Arkánum elindítói lettünk. Ezekre a költőkre később Péntek Imre úgy reflektált, hogy „az amerikai iskola”. Baránszky László, Bakucz József, András Sándor, csekélységem, bizonyos mértékig Horváth Elemér is ide tartozott, és Tűz Tamás, bár ő öregebb volt. Ez lényegében az amerikai iskola. Soha nem gondoltuk azt, hogy valaha mi ide hazatérhetünk, még fizikailag sem, nemhogy a műveinkkel. De írtunk magunknak, hiszen az igazi írás az belső kényszer.

T. T.: Mégis, hogyan jöttek létre ezek a találkozások egymással? Valaki már ismertebb volt, és a többiek megkeresték?

V. Gy.: Nem. Egyenként történtek a dolgok. Kemenes Géfin Laci is Montreálban volt, és vele egy óriási házibuli alkalmával ismerkedtem meg. Egyszerűen nem akarom a házibuli részleteit leírni, mert azok még ma is a nyomdafestéket alig tűrnék. Akkor én rájöttem arra, hogy ez az ember is ír, és utána megmutogattuk egymásnak az írásainkat. Sándor Andrissal (András Sándor) egy-két évvel később találkoztam, amikor ő följött Montreálba Washingtonból, és ott persze azonnal megállapítottuk, hogy mi osztálytársak voltunk, négy évig nemcsak egy iskolába, de egy osztályba is jártunk. Akkor Bakuczról még csak hallottunk, vele csak az 1975-ös Magyar Műhely-találkozón, Hadersdorfban találkoztunk, s akkor annyira „fölizgultunk” és megörültünk egymásnak, hogy 75 őszén már elmentünk oda, ahol Bakucz akkoriban lakott, New Yorktól egy kicsit északra, és nagyon jól éreztük magunkat. Horváth Elemérrel viszont a Mikes Napokon találkoztam, szintén 75-ben. Amint ezek a találkozások megtörténtek, azonnal kezdtünk írni, telefonálgatni egymásnak, és nagyon hamar kialakult az ismerősi és baráti kör.

T. T.: Pusztán személyes rokonszenven, közös világnézeten alapult ez a barátság, vagy irodalmilag is már kezdettől fogva nagyon jól megértettétek egymást? Illetve ha nem, akkor mennyire volt erős az egymásra hatás?

V. Gy.: Főleg az irodalmi érdeklődés szintjén mozogtunk először. Bizonyos tagjai ennek a csoportnak természetesen személyileg is nagyon rokonszenveztek egymással, de a legfontosabb téma a magyar irodalom volt, az a magyar irodalom, amit mi annak hittünk, vagyis a mi irodalmunk, a „szabad magyar irodalom”, és az, hogy mi hogyan csináljuk a dolgot. Egymás műhelymunkája érdekelt, hisz azt tudtuk többé-kevésbé, hogy otthon mit írnak és hogyan. Azt is tudtuk, hogy a mi dolgaink egyelőre nem fognak bejutni, de ez minket ,nem is nagyon érdekelt akkor. Az érdekelt, hogy mi szabadok voltunk, s ezért mi olyan dolgokat csinálhattunk, amit otthon nem lehetett. Ez nagy örömmel és izgalommal töltött el bennünket azokban az időkben.

T. T.: A Magyar Műhely mikor jött a képbe?

V. Gy.: Már a 60-as évek közepétől kezdve szinte mindnyájan küldtünk anyagot a Magyar Műhelybe.

T. T.: Tehát még mielőtt ismertétek volna egymást.

V. Gy.: Igen, ez így van. Akkoriban csak Géfin Lacit ismertem. Ettől függetlenül mindenki küldte a kéziratait, és voltak olyan Műhely-számok, ahol pl. a Géfin, a Bakucz, a Baránszky és én is megjelentünk. Lassanként derengett, hogy mindannyian Észak-Amerikában élünk, és hogy nagyon érdekes volna egymást megismerni. Baránszky még később jött a képbe, ez az érdekes.

T. T.: Meg lehet nevezni valakit az arkánisták közül, aki abszolút szervezőként lépett fel, aki a kulcsfigurája volt a társaságnak még az Arkánum indulása előtt?

V. Gy.: Azt hiszem nem. Mi ebből a szempontból mindig anarchisták voltunk, hiszen az Arkánum lényegében gerilla- és anarchista kiadvány volt. Soha nem vált igazán reguláris folyóirattá, és ez természetesen a köztünk lévő földrajzi távolságokon is múlott, és a pénzen is, de nem csak ezért. Hanem azért, mert mi úgy éreztük, hogy akkor adunk ki egy számot, amikor elegendő érdekes és releváns anyag összegyűlik. Így végül is összesen csak 12 szám jelent meg, ám valahogy úgy sejtem, hogy ennek a 12 számnak azért valamiféle hatása volt. Talán rendkívül arrogáns részemről, magyar viszonylatban, hogy egy nagyon kicsit merném magunkat összehasonlítani a Minotaurusszal, a szürrealisták folyóiratával, aminek szintén csak 12 száma jelent meg. Szóval nem azért, mert mi a Bretonékéval szeretnénk összehasonlítani jelentőségünket vagy nagyságunkat, de azért valahogy volt valami hasonlóság. Azzal a különbséggel, hogy mi távolabb voltunk, és nekünk azonnali behatásunk a magyar irodalmi életre nem volt. Ennek az ellenkezője volt igaz. Például Baránszky Laci mesélte, a 70-es évek végén fölolvasott néhány szöveget Magyarországról éppen akkor érkezett entellektüeleknek. Az egyik azt mondta: „Hát nem szégyelli magát?” Ugye. Nekem mondta pl. egy pszichológus a 80-as évek elején, aki kijött látogatóba, „tudja, nekünk azt mondták, aki elment, az nincs”. Nos, mi úgy gondoltuk, hogy meg fogjuk mutatni, hogy aki elment, az van. És aki elment, az igazában nem ment el.

T. T.: Az arkánisták egyik alapfilozófiája az öncenzúrák fölszámolása. Ez a dolog nyilvánvalóan összekapcsolódik a fizikai szabadsággal, a magyar irodalmi élettől való függetlenséggel. Ez már az Arkánum indulása előtt „programpont” szintjén lett megfogalmazva?

V. Gy.: Igen. Úgy érezzük – ezt természetesen a nyugati irodalomtól tanultuk – , hogy nem elég az, hogy az ember nem engedelmeskedik külső hatóságoknak, akik megtiltják, hogy valamiről írjál, vagy beszéljél, hanem ennél van egy sokkal aljasabb és gonoszabb cenzúra, az öncenzúra, amely valóban elejét veszi egy komoly és értékes irodalmi vagy akármilyen művészeti alkotás megszületésének. És mi nagy szomorúsággal vettük észre, hogy ez az öncenzúra Magyarországon nem a büntetéstől, kínzástól és kivégzéstől való félelemből keletkezett, hanem abból a félelemből, hogy valaki nem kap útlevelet, és nem mehet Baden-Badenbe vagy Velencébe. Tehát az öncenzúra onnan származott később, hogy „jaj, hát ne mondjunk rosszakat másokról, meg ne beszéljünk olyan dolgokról, amikről nem akarnak beszélni, mert...”. Nem azt mondták, hogy akkor engem fejbe vernek, hanem „kellemetlenséget okozhat”. Mi úgy gondoltuk, hogy először is nekünk úgyis mindegy, minket nem érdekel az, hogy kellemetlenséget okozhatunk akár másoknak, akár magunknak, hanem mi azt írjuk le és úgy, ami és ahogy az eszünkbe jutott, és amiről azt gondoltuk, hogy ennek van füle. Farka. Teteje-veleje. És ez volt az egész. Hogy ehhez akkoriban Magyarországon így nem lehetett hozzáállni, a művészethez, erre az angol azt mondja, hogy too bad, hát ez nagyon sajnálatos. Úgy éreztük, nekünk ki kell használnunk azt, hogy mi ott vagyunk. Ha itt lettünk volna, akkor állandó balhé lett volna. Ott meg nem volt semmi.

T. T.: Ez az öncenzúra nyilván nem csak politikai és társadalmi szinten működik, hanem a nyelvi és az irodalmi hagyományok szintjén is, gondolok itt arra, hogy ti olyan témákat vettetek elő, amelyek a magyar nyelvben és irodalomban eléggé elhanyagoltak, pl. a szexualitás direkt megjelenése az irodalmi szövegben. Ez egy többrétegű probléma. A szándék, hogy ezekkel foglalkozzatok, hogyan alakult ki bennetek?

V. Gy.: Szinte véletlenül. Teljesen igaz, hogy az öncenzúra nem is annyira politikai, hanem valóban nyelvi és tematikai probléma. Nem is a rendszerből származott, hiszen amint Kemenes Géfin László nemrégiben megjelent tanulmánykötete is mutatja (Kemenes Géfin László-Jolanta Jastrzebska: Erotika a huszadik századi magyar regényben – Kortárs, Bp., 1998.), olyan témák, mint az erotika, valamint a magyar nemzeti keresztény irodalom kritikai megközelítése olyan mértékben voltak tabuk, hogy erről úgy gondolkoztak: erről nemhogy nem szabad beszélni, hanem az ilyesmiről való beszéd a magyar nemzet létét veszélyezteti. A magyar kultúra, a magyar államiság, a magyarság létét, fenntartását súlyosan veszélyezteti. A mi véleményünk, az összes tag véleménye az volt, hogy ez abszolút ostobaság, és mi olyan dolgokat fogunk írni, amiket otthon úgy tekintettek, hogy ezek veszélyesek, az álladalomra és a nemzet fennmaradására. Hogy ez mennyire így volt, azt onnan vehettük észre, hogy egy kerekasztal-beszélgetés alkalmával – egy most meg nem nevezett – magyar költő azt mondta, a Nyugaton írók felelőtlenek. És kifejtette azt, hogy ez a felelőtlenség ugye a magyar nemzet, a magyar közösség, a magyar nyelv, a magyar kultúra iránti felelősség elvetése, annak lábbal taposása. Mi úgy gondoltuk, hogy ez olyasmi, amit nagyonis lábbal kell taposni, különböző dolgok miatt. Tekinthető ez szőlőnek, amit persze lábbal tapos az ember, vagy még nézhető szemétnek, akkor lehet igazán taposni.

T. T.: Amikor megjelent az 1. Arkánum-szám (1981), akkor egy komplett programmal rendelkeztetek, volt egy határozott „tervgazdálkodásotok”, hogy hogyan folytatjátok ezt a közös munkát, és amikor jöttek az első nehézségek, amikor meg kellet változtatni a megjelenés gyakoriságát, például az anyagiak miatt, akkor ez mennyiben gyakorolt hatást a programotokra?

V. Gy.: Semennyire. Mi úgy érezzük, hogy a 12-es – utolsó – számot (1996) ugyanolyan meggondolások alapján állítottuk össze, mint az elsőt. Szinte semmi változás nem történt. A mi jelszavunk, bár ezt nem nyomtattuk ki, ez volt: „szemed se rebbenjen!”

T. T.: Milyen volt az Arkánum fogadtatása a kinti magyarok körében? Kialakult egy olvasóközönség, vagy elsősorban mindig Magyarországra, Közép-Kelet-Európára koncentráltatok?

V. Gy.: Ez érdekes kérdés. Volt egy kicsiny törzsgárda. Természetesen azok közül, akik látták a lapot, a nagy többség azonnal azt mondta, hogy amit mi írunk, az – idézek – „blaszfémia és pornográfia”, valamint „ez támadás a szent magyar nyelv és a keresztény magyar nemzeti gondolat ellen”, és ez sajnos Magyarországon is visszaköszönt. Ennek ellenére az emigráns magyarok között kialakult egy kicsiny, ám igen lelkes törzsgárda, New Yorkban, Torontóban, Montreálban. Nem beszélhetünk, gondolhatod, ezrekről; 50–60–70 emberről van szó. Még nekik is nagyon-nagyon örültünk, és meg kell mondanom, hogy bizonyos Arkánum-esteken Torontóban többen voltunk, mint azon a néhány esten, amit itt láttam az Írószövetségben. Többen voltak Torontóban, s ez persze nagyon szomorú fényt vet a jelenlegi, itthoni állapotokról.

T. T.: Az Arkánum ugye kétlaki, kanadai és amerikai folyóirat volt. Sikerült-e valamilyen kapcsolatokat kialakítani az általatok elfogadott vagy követendőnek tartott nyugati, észak-amerikai irodalmi körökkel, fórumokkal? Volt-e párbeszéd?

V. Gy.: Ez is érdekes kérdés; ezzel főleg Baránszky, és bizonyos mértékig Bakucz foglalkozott. Nekünk ott Kanadában nemigen volt kapcsolatunk a kanadai „megfelelőinkkel”, különösen azért, mert ugye a kanadai angol irodalom rendkívül konzervatív, és a franciákkal, akik közt vannak ilyen „arkánista-jellegű” költők, írók, mi nem nagyon találkoztunk, tudniillik ezek rendkívül nacionalisták is voltak abban az időben, mi pedig inkább kanadainak éreztük magunkat, mint „quebeciennak”. Ez is az egyik ok volt. De főleg Baránszky igen jó kapcsolatokat tartott New York-i avantgardista körökkel. Volt több parti, összejövetel, ahol ezek az angol nyelvű avantgárdok is megjelentek, például Baránszkynál.

T. T. Baránszky később került be az Arkánum szerkesztői gárdájába. Hogyan?

V. Gy.: Laci mindig is hozzájárult az Arkánumhoz, de csak egy nagyon szomorú esemény alapján lett szerkesztőségi tag, ez Bakucz József halála. Amikor Bakucz József meghalt, mindnyájan megérkeztünk Bostonba, Watertownba, ahol Jóska élt, és – mindig nehézséget okoz erről beszélni – mindenki ott volt, és ott elhatároztuk, hogy valakinek át kell vennie Jóska szerkesztői pozícióját. Baránszkyt megválasztottuk Bakucz József helyére, mint formális szerkesztőt.

T. T.: Volt szereposztás a szerkesztők között, voltak személyre szabott, speciális feladatok, szakterületek?

V. Gy.: Nem, nem voltak, de ez valahogy természetesen kijött. Sándor Andris írta legtöbbnyire a tanulmányokat, de azért a Géfin Laci is. Ô írta a szexuális anyagot, nem azért, mert mi ezt kiosztottuk neki, hanem mert ő ezt szerette. Én írtam a szójátékos verseimet, és a harapós recenziókat. Baránszky is írta a recenziókat, és az ő érdekes és teljesen különleges szövegeit, ahogy Kosztolányi húgából is ismerjük. Ez kb. így osztódott le, de teljesen spontán módon.

T. T.: Te, mint pszichológus, milyen elméleti hátteret nyújtottál a többieknek, például a a szexualitással foglalkozó tematikával kapcsolatban?

V. Gy.: Semmilyet, én igyekeztem a saját szakmámat távol tartani az irodalmi működésemtől, és azt hiszem, távol is fogom tartani mindaddig, amíg még működök, mint pszichológus magánpraxisban, és tanítok az egyetemen. Úgy éreztem, hogy ez egy másik dolog. Rendkívül kísértő, hogy valaki a saját szakmájából próbáljon valamit ráhúzni az irodalmi anyagra. Az irodalom elsősorban irodalom. Lehet természetesen az irodalmat elemezni pszichoanalitikus módon, vagy behaviorista módon, ez nyilvánvaló, de nem vagyok biztos benne, hogy különösebben hasznos ez az elemzés, hacsak nem valami nagyon szembeötlő dologról van szó. Nézd, nekem az volt az érzésem, hogy az a szexualitás, ami megjelent az Arkánum szövegeiben, az talán egy kicsit extrémebb, mint máshelyütt, de nem tartottam azt olyan nagyon különösnek. Engem nem érdekel annyira ez a fajta hozzáállás, és a szexualitásnak ilyen kezelése, mint pl. a Géfin Lacinál, de engem nem zavar.

T. T.: De tegyük fel, például amikor az 1. Arkánumban megjelent a „bugyiszüretes” rész…

V. Gy.: Ha-ha, igen…

T. T.: … akkor egymás között nem tárgyaltátok le, hogy pl. pszichoanalitikus szinten ez…

V. Gy.: Nem különösebben. Megtárgyaltuk, és nekem az volt az érzésem, hogy nem volt a legszerencsésebb stratégiai húzás ezzel kezdeni. Abból a szempontból, hogy emiatt emberek nem fizettek elő, merthogy a konzervatív magyarok nem fognak előfizetni a bugyiszüretre. Azonban a lapot ez abban a pillanatban hírhedtté tette. Tüske Pál Torontóban ezeket a számokat 1 dollár 50 centért bérbe adta különböző embereknek, hogy olvassák, akik ezt pornográfiának tekintették, és úgy is olvasták, de hajlandók voltak fizetni érte. Meg nem vették, visszahozták, és akkor Tüske Pali megint bérbe adta. Szóval kibérelték ezeket a pornografikus szövegeket. Namost ez elég borzasztó, hogy ezt a fajta szöveget ezek a magyar urak erotikusan izgatónak tartották. Hát ebben vannak erotikus elemek, mint tudjuk, de ez elsősorban nem erotikus szöveg, itt egészen másról van szó. De hát ilyen a magyar néplélek. Az úri néplélek.

T. T.: Többször fölvetődött az Arkánum kapcsán az ún. tartalmi avantgárd megnevezés, amit ugyebár a műhelyesek vetettek föl először, s amit Kemenes Géfin kissé ledegradálónak érzett. Szerinted mennyire létező a különbség a tartalmi és más avantgárd irányzatok között?

V. Gy.: A mi számunkra ez soha nem volt probléma. Ezt a jelzőt Nagy Pali mondta annak idején, és talán ő arra gondolt, hogy mi nem foglalkoztunk a vizualitással, amit akkor ők igen komolyan vettek, mint irodalmi műfajt. Mi ezt sose hittük, mi akkor is és ma is úgy hisszük, hogy az, amit a Paliék vizuális költészetnek neveznek, az külön műfaj, és végeredményben nem tartozik az irodalomba. Ha megnézed a 80-as éveknek ezt a periódusát, a vizuális költészetet a Magyar Műhelyben, azt találod, hogy ezek nagyon érdekesek vizuálisan, és szótöredékek meg mondattöredékek vannak bennük elhelyezve, amelyeknek esetleg lehet, esetleg nem lehet valamiféle jelentősége. Nekem az a véleményem, hogy ezt semmi módon nem lehet költészetnek nevezni. Az, hogy elhelyezel egy bármilyen térben bizonyos térfeloldó vagy térelosztó elemeket, és ezekhez még hozzáadsz néhány frázist, magyar frázist, ez nem meríti ki sem a vers, sem a próza, sem általában az irodalom fogalmát. És szerintünk a műhelyesek ezt csinálták. Ez nagyon tiszteletre méltó kísérletezés. Ôk a földhöz verik magukat a dühtől, ha valaki azt mondja, hogy ez kísérleti dolog. De szerintem ez egész egyszerűen nem megy. És ezt látjuk: jelenleg sok mindent elfogad a közönség, sok mindent elfogadnak az esztéták, és ez nem elfogadás kérdése, hanem az ember vállat von erre. Ha műnek nincs valamilyen becsapódása, akkor te nem érzel valamit. Vagy itt kell valaminek lenni, vagy ott. Ha nincs sehol, akkor az a mű nincs, az semmi. Azt kell mondanom, hogy a Műhely gyakran közölt olyan dolgokat, még a legjobb embereiktől is, amiknek semmi néven nevezhető becsapódása nem volt sehol. Ez nagyon sajnálatos, de hát ez így van. Mi úgy gondoltuk, hogy akkor inkább teszünk a műbe valami tartalmat, ebből a szempontból mi büszkén vállaljuk a tartalmi avantgárd jelzőt.

T. T.: A Műhelyhez való viszonyulásotok kapcsán többször fölmerült a politikusság-apolitikusság kérdése is. Mennyire volt egyértelmű és nyilvánvaló, hogy az arkánisták valamiféle politikai kinyilvánítási szándékot vállalnak? Hogyan lehet érzékelni a Műhelytől való különbséget e téren?

V. Gy.: Érdekes, hogy ezt a kérdést fölteszed, ezt mások is föltették már. Mi egyáltalán nem akartunk semmiféle politikai pozíciót fölvenni, s ebben az értelemben mi semlegesek maradtunk a Műhellyel egyetértésben. Kivéve bizonyos recenziókat, ahol mi nagyon élesen bíráltuk az akkori, otthoni magyar irodalmi szemléletet és irodalompolitikai stratégiát. Mi nem kritizáltuk Kádár elvtársat, mi nem hőbörögtünk a szocializmus ellen, mi nem dicsőítettünk semmiféle kinti emigráns mozgalmat. Nem azért, mert esetleg nem szimpatizáltunk volna egyesekkel akár otthon, akár kint, hanem azért, mert mi nem tartottuk ezt az irodalom feladatának. Ez mások feladata. Az más, hogy mi nem voltunk annyira semlegesek, és nem akartunk annyira kínosan különmaradni és különállni bizonyos problémáktól, bizonyos konfliktusoktól, amikről úgy éreztük, hogy a számunkra is jelentősek, és ahol az embernek valamit kellett mondani. Szerintünk a műhelyesek abban az időben egy kicsit túlságosan is vigyáztak. Persze nekik nehezebb dolguk volt, ezt hozzá kell tenni, az óceánon túlról mi könnyen ugráltunk. A műhelyeseknek ti. programjában volt az, hogy minden évben rendeztek egy találkozót, ahová meg kellett hívni magyarországiakat; nagyon gyakran olyan embereket hívtak meg, akik persona non graták voltak a rendszer szempontjából, és itt a Műhely emberei valóságos tojástáncot jártak. Ôk nagyon jól tudták, hogy akik kijönnek, azok közül vannak, akiknek jelentéseket kellett írni. Mi nagyon jól tudtuk, hogy az akkori magyar követségről, Bécsből különösen, olyan személyek jöttek ki, akiket ha a kulcslyukon át néztünk, mikor levetkőztek, rajtuk volt a revolver. Ezek a III/III fegyveres ügynökei voltak, ezt mindenki tudta, de ennek ellenére az volt a bátorság, hogy egyáltalán megjelentünk ott, és pofáztunk. Ezeknek a személyeknek a jelenlétében. Különben én nem hiszem, hogy bármilyen jelentős politikai különbség lett volna köztünk és a műhelyesek között.
A különbség az, hogy minket a Műhely-féle vizualitás nem érdekelt annyira, úgy gondoltuk, hogy a szövegből azért nem kell kiiktatni minden értelmet, és nem kell úgy tekinteni az értelmes szöveget, mint a metafizika hordozóját. Abban az időben a műhelyesek olyanokról beszéltek, hogy meg kell szűntetni a metafizikát a költészetben. Ha megkérdezted őket, akkor végül arra kellett kilyukadnod, hogy metafizika mindaz, ami értelmet ad a szövegnek. Ha-ha! Ezt mi nem tartottuk különösebben racionális álláspontnak.

T. T.: Amennyiben a 80-as években beszélhetünk neoavantgárd törekvésekről, akkor azonnal négy „fórum” ugrik be: a Magyar Műhely, az Arkánum, a vajdasági Új Symposion, valamint a magyarországi JAK-füzetek legelső generációjának néhány műve és szerzője, vagyis az ún. kiáltás-típusú avantgárd „mozgalom”. Milyen kapcsolatotok voltak ezek között a csoportok között? Szerinted voltak határozott különbségek?

V. Gy.: Talán én nem vagyok a megfelelő személy arra, hogy ezt megválaszoljam. Engem soha nem érdekelt az elmélet olyan különösebben, néhány alapvető dolog kivételével, de nyilvánvalóan hasonló indulatok mozdították az első néhány JAK-füzet szövegeit, mint a mieinket. Nagyon sajnálom például azt, hogy Zalán Tibor, aki olyan brilliánsan indult a Ver(s)ziókban, pl. Ének a napon felejtett hintalóért, kifulladt, vagy pl. a Fölöspéldány csapata… Voltak igen jelentős szövegek, és az is fontos, hogy egyáltalán megjelenhettek.
Az Új Symposionnal nekünk nagyon kevés kapcsolatunk volt, bár Sándor Andris ismerte Tolnai Ottót és Ladik Katit. Persze ők a Műhellyel is jó kapcsolatban voltak. Ladik Kati is igen brilliáns volt első könyveivel, ő az avantgárd egyik legjobb képviselője, de mint ahogy ez gyakran megtörténik, ő is lecsendesült később. Valakinek föl kellene már heccelni őket megint! Ha-ha! Tolnai Ottó fantasztikus, ő majdnemhogy mérce avantgárd szempontból, ő olyan, hogy „Ugocsa nem koronáz”, nem adta alább, és mióta Magyarországra költözött, azóta is produkál, ahogy kell. Ezek az emberek mind valamilyen módon kötődtek a Műhelyhez, az Arkánumhoz nem annyira, mert nem jelentünk meg olyan gyakran, ráadásul mi Amerikában voltunk.

T. T.: Ha már alkotóknál tartunk, a te költészeted milyen eszményekből táplálkozik? Milyen gyökereid vagy céljaid vannak? Meg lehet határozni magyar vagy világirodalmi párhuzamokat?

V. Gy.: Többen mondták, hogy nem meghatározható. Mi beszélgettünk erről egymással, arkánisták, többször, hogy kik lehetnek a párhuzamok. Általában arra jutottunk, Géfin Laci is megerősítheti, hogy bennünket elsősorban Csokonai Vitéz Mihály, Reviczky, Füst Milán, Kassák érdekeltek. Bizonyos mértékig József Attila, Weöres bizonyos versei, de nem Pilinszky, különösen nem Ady. Attól függetlenül, hogy a legnagyobb tisztelettel tekintünk rájuk, ránk ők nem hatottak igazán. Én nem tudom, hogy hatott-e rám valaki különösebben, az első verseimre természetesen Babits és József Attila, de később külföldiek se nagyon. Nem, nem hiszem. Én úgy írok, ahogy az többé kevésbé eszembe jut. Szabadon.

T. T.: Megvalósítható az, hogy pszichológusként ne figyeld különös hangsúllyal, más, nem irodalmi megközelítéssel saját írói munkásságodat?

V. Gy.: Igen. Persze, hogy megvalósítható. Talán egy kivétellel. Azt megtanultam pszichodinamikából, hogy amit az emberek nyíltan mondanak, annak nagyon gyakran az ellenkezőjét érzik és gondolják. Namost ha ez így van, akkor nem lehet nem ironikusan írni, és akkor tudod, hogy a hős, mikor ott hőbörög, meg a szerelmes, aki nyefeg, akkor magában nagyon gyakran ennek az ellenkezőjét gondolja. Derrida előtt is tudták már ezt, természetesen, és ezt még a nyelvből is ki lehet hozni. Szóval én nem hiszek a hősi pózban. Én nem hiszek a szívre tett vallomásokban, én nagyon kevés dologban hiszek. Valahogy a dolgok végül természetesen kifejlődnek. Volt ez a dal a nyolcvanas évek végén, amit a Koncz Zsuzsa énekelt – Koncz Zsuzsa nagy kedvencem egyébként –, hogy „hit nélkül se élni, se alkotni nem lehet”. Ez nagyon jól hangzik, de miféle „hit”, és mit „alkotsz”? Akik Hitlert követték, akik Sztálint, azoknak olyan hitük volt, hogy csak úgy zörgött, nézd meg, hogy miket csináltak, miket alkottak! Rendkívül gyanakszom azokra, akikben megingathatatlan és megkérdőjelezhetetlen hit van. Ezek majdnem mind tömeggyilkosokká válnak, vagy azokat támogatják. Én inkább maradok agnosztikus, és azt mondom, hogy kicsit szkeptikus vagyok. Az én költészetemben rengeteg szkepticizmus van. Az irónia nem destruktív, az irónia szerintem csak figyelmeztet arra, hogy nézz körül, gondold meg, hogy mit mondtál, gondold meg, hogy milyen pofákat vágsz, mielőtt cselekszel. Merthogy másképp is lehet értékelni azokat a dolgokat.

T. T.: A rendszerváltozás után a nyugati írók „hazatérésével” kapcsolatban több tanulmány, vitacikk, vitasorozat is megjelent, s ezekből arra lehet következtetni, hogy a legtöbb nyugati író szemében csalódás volt az irodalmi élet szempontjából a rendszerváltás. Nem azt találtátok itthon, mint amit vártatok – jól érzékelem?

V. Gy.: Nem egészen, mert mi nem vártunk semmit. Ellenkezőleg, amit tapasztaltunk, az a legsötétebb gyanúink valóra válását mutatta, mégpedig azt, amit sejtettünk, hogy a magyar irodalom ókonzervatizmusa és merevsége az nem ennek a rendszernek a hibája, hanem már előbb kezdődött. Szeretnék utalni Kemenes Géfin egyik tanulmányára – Védettség és kritikai hagyomány a magyar irodalomban –, ami klasszikus mű. Szerintem Géfinnek már abban is igaza volt. Az I. világháború végével a magyar irodalom „vezetősége”, tehát a kritikusok, esztéták, és maguk az írók is szekértáborokba vonultak, és ez a szekértáborosdi azóta is létezik. Ennek a jellemzője az, hogy „ne írjunk semmi újat, mert az veszélyes”. „Ne írjunk csúnya dolgokat, mert az is veszélyes.” Nem azért, mert csúnya, hanem azért, mert az valamiképpen megbonthatja a magyar erkölcsöt, ami, úgy tűnik, különbözik minden más erkölcstől, az valami egészen specifikus erkölcs. És azért, mert a magyar művészet az erkölccsel, a tisztasággal, az érthetőséggel és más ilyen dolgokkal kapcsolatos – ez olyan embereknek az írásaiból tűnik ki, mint pl. Domokos Mátyás. Úgy tűnik, egy csomó ember már nem emlékszik Janus Pannoniusra, aki azt mondja, hogy „jámbor ember költő nem lehet”, ezt ötszáz évvel ezelőtt írta, és ő úgy értette a jámbort, hogy mélaszájú, meg szemforgató alak. Balassi Bálint! Ezek az emberek szabadon írtak már akkor is! De már akkor is voltak ilyen dolgok. Az Árgyélus királyfi előszavában már szó van erről. Tehát ez nem új dolog. Itt a helyzet az: persze, lehet csúnya szavakat mondani, le lehet írni most már azt, hogy „lófasz”, vagy „bassza meg”, de azért olyan dolgokat amiket a Géfin Laci ír, az nem megy. Amikor azt feszegeti az ember, hogy mi ez a szekértábor-mentalitás, meg hogy ezekben a szent versekben, mint pl. a Himnusz, meg a Szózat, rengeteg abszurditás és badarság van, hát ez azonnal közfelháborodás tárgyát képezi, és akkor habzás van, és tombolás van. Pedig hát így van. Ez az ország egy európai ország, egy európai nemzet. Nem olyan gazdag, mint Hollandia, vagy Dánia, mindenféle nehézségek vannak, de ez egy civilizált nemzet. Ez nem egy törzs. És mi azt mondjuk, hogy lehetetlenség, hogy a magyar irodalom még mindig azt a törzsiséget próbálja képviselni, ami tulajdonképpen nem létezik! Akik az Interneten dolgoznak, akik gépekkel dolgoznak, azok nem egy törzs tagjai! Ôk egy európai civilizációban élő személyek. Ezeknek a költészete nem lehet ilyen regressziós, retrográd, törzsi hőbörgés. És sajnos azt kell mondanunk, hogy még mindig ez az esztétikai mérce. Persze, hogy ebből a szempontból csalódtunk.

T. T.: Az Arkánum a rendszerváltozás után a Jelenkor Kiadónál jelent meg, csakúgy, mint András Sándor vagy a te mostani köteted is. Ebből egy gyanútlan olvasó arra következtethet, hogy valahogy mégis bele tudtatok illeszkedni ebbe a rendszerbe, lévén a Jelenkor jelentős, irányzatos kiadó.

V. Gy.: Az első az, természetesen, hogy mi nem akarunk beleilleszkedni semmiféle rendszerbe. Az volt a jó kint, hogy nem kellett beleilleszkedni sehová. Igazad van, és úgy is tűnik egyébként – erről beszéltünk nemrégen olyan emberekkel, mint Czigány Lóránt, Sipos Gyula, Albert Pál, András Sándor, Géfin László –, hogy minden nyugati írót közölnek – és ez szerintem nem direkt működik, de így jön ki a lépés. Tehát itt arról most már szó sincs, hogy bármiféle cenzúra lenne, de úgy adódik a helyzet, hogy mindenki külön-külön van, és a falanxot szétbontották. Arról beszéltünk, ez az 5-6 ember, milyen jó lenne, ha egy vitasorozatot indíthatnánk mint nyugati magyar írók, pl. olyan címmel, hogy A hatodik hadoszlop – Nyugati magyar írók vitafóruma. Vagy ki kellene adni egy időszakos gerilla-folyóiratot, Neoarkánum, Hiperarkánum, vagy valami felháborító címmel, és tovább folytatni ezeket a „csapásokat”. Két-három téma elő is jött. Az egyik az, hogy például lefordítják az új magyar klasszikusokat angolra, németre és franciára. Ezt megnéztük. Te, olyan bakik vannak benne! Szóval kik fordítják ezeket, és milyen alapon? Erről például hosszan kellene beszélni. Ez aztán tényleg nagyon veszélyes a magyar kultúra imázsára külföldön. Akkor lehetne beszélni az álszemérmességről, a „bizonyos témákról nem beszélünk”-ről, vagy a kereszténység állítólagos visszatéréséről a magyar irodalomba. De milyen kereszténység? A pietista kereszténység, ami már reakciós volt Franciaországban a múlt század végén. Ez úgy kell majd a magyar kultúrának, mint még egy púp a teve hátára. Ilyenekről lenne érdemes írni. És Erről még lehet is.

T. T.: Végezetül: Géfin László beszélt egy Arkánum-antológia tervéről. Az említettek tükrében milyen együttműködés képzelhető még el köztetek? Van erre még szándék, vagy mindenki egyénileg képzeli el a további pályáját? S ha már az egyéni út szóba került, neked milyen terveid vannak?

V. Gy.: Hármat is kérdeztél egyszerre. Lesz-e Arkánum antológia? Egyelőre ezt a dolgot jegeltük, elsősorban azért, mert Baránszky László sajnos nagyon beteg pillanatnyilag, és az ő közreműködésére szükség volna, de a tervet egyáltalán nem ejtettük el, hiszen az anyag megvan: a tizenkét Arkánum-szám, és ezekből már kiválogattunk bizonyos anyagokat, Géfin Lacival, a többiek beleegyezésével. Most már kizárólag technikai problémákról lehet szó – szedés, kiadó, pénz.
Az egyéni út: igen, hát az ember ott közöl, ahol éppen tud. De nemrég, a Könyvhéten, beszélgettünk 6–7-en, mint már említettem, hogy meg kellene csinálni ezt a sorozatot és a gerilla-kiadványt. És valami kört is alapítanánk, teljesen laza módon. Czigány Lóránt rámutatott, hogy a londoni Sepsi Csombor Kör harminc évig működött anélkül, hogy valahol be lett volna jegyezve. Mégis nagyon jól működött, mindenki ismerte. Nem voltak alapszabályok stb. Szóval ilyesmire gondoltunk, és ez a gondolat nagyon is él. Czigány Lóri nagyon helyesen mondta, hogy 65 év körüli emberek nem bonthatnak zászlót. A zászló már régen csattog, csak meg kell kicsit rángatni.
Ami pedig engem illet, én az utóbbi években főleg a Kortársban, az Alföldben, a Tiszatájban közöltem. Ahova én vagy bármelyikünk küld valamit, azt közlik. Ebből a szempontból számunkra ez elégtétel.

T. T.: Kérnek is tőletek műveket?

V. Gy.: Kérnek. Ez nem probléma. A problémas egész más szinten működik: amit mi mondunk vagy teszünk, mert továbbra is provokatívak vagyunk, arra semmilyen reakció nincs. Még olyan reakció sincs, hogy ez a vén hülye emigráns itten hazatért, és makog. Semmi. Se jó, se rossz. Még mindig sokan úgy tesznek, mintha nem lennénk. „Aki elment, az nincs”, s ezt parafrazálva, „aki hazajött, az sincs”.
Mi ezt még életünkben szeretnénk áttörni.


Budapest, 1998. június 8.


(Jelen internetes utánközlés – egyelőre – kisebb eltéréseket mutathat a folyóiratban megjelent változathoz képest, hiszen a szöveg alapját a szerkesztetlen kéziratfájl adta – TT, 2003.)


atom@tomkiss.hu


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU