www.tomkiss.hu

Tomkiss Tamás
Március 14
III szinoptikus könyv –

A KÖNYV BORÍTÓJA - NAGYÍTÁS

Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002
150 oldal, 1680 Ft

Megrendelhető kedvezményesen az Új Mandátum Kiadótól: terjesztes@ujmandatum.hu
illetve megvásárolható a könyvesboltokban – WEBKÖNYVESBOLTOK

A KÖNYV A MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁRBAN

 

VISSZA A TARTALOMHOZ

ELSŐ KÖNYV
Petrovics Sándor nagy utazása I.

 

„Megbotsáthatatlan Hibája az, Nemzeti Íróinknak, hogy kényesztetik Nemzetünket. Ezek, a' kik felhágnak a' Tanító székre, felemelik Szavokat, hogy – oktassanak! ... óh! melly illetlen ezeknek Szájokban a' Hízelkedés. – Ez az alázatos Supplicatiója az Írónak, mellyel Elméje' Szülöttjének Jóváhagyást kóldúl, alatsonyíttya azt a' diszes Hívatalt, mellyet magára vállaltt.
Zeng az egész Háza' Környéke, Litteraturánk' Divattyárúl. Nnts Vége se' Hoszsza az Öröm-Újongatásoknak, Tudományaink' felderültt Egérül, a' Világosság' hasadó Hajnaláról, a' felébredtt józan Értelemrül, és az édes anyai, hazai, nemzeti Nyelv', Litteratura' 's Tudományok' szerentsés Megérkezésérül. – Az élessen látó Szemlélö bosszonkodik ezen Sarcasmussonn, mellyet alattomos Gonoszsággal Idönkre készítenek ezek a' tudós Parasytusok, – és a' legjobb Szándék, mellyet ezen Temjénezések mellett gondolhat, tsak az, hogy ezen Dítséretek által reá
vegyék a' Nemzetet azoknak Megérdemlésére.
Ártalmas ez a' Szedítés. A' Dítséret' Tsiklándozása ámító Szirén. A' mit sokszor hallunk, a' Szokás végre elhiheti velünk, és a' habitualtt Hazug végre önnön Fillentéseit is elhiszi. A' magaszeretet Eröt vesz ott, a' hol önnön, belsö titkos Ítéletünket, sok tsalfa Száj visszahangoztatja....
[...]
MInden nagyra született Iüró, eggy Sándor, a' ki Világokat szeretne hódolni, és sír, hogy a' Hóldba fel nem viheti gyözedelmes Zászlóit. Elvész az a' magas Repülése az Enthusiásmusnak, ha Nevének eggy Tenyérnyi Hely Jutalma 's Piattza. Alig ha mi is olly alázatos Kandidatusi nem látszatunk lenni a' Betsületnek, (hogy eggy híres Író' Szavával éljek) mint a' kik Neveiket az Ablakokra vágják. –
[...]
De a' Középútat megtalálni nem a' mi Szokásunk. Azon való Törekedés miatt, hogy komorok,
kedvetlenek ne legyünk – enyelgök, aprólékossak, és gyermekeskedök lettünk. A' Versek', és Versetskék' Özöne elborította Hazánkat.”
Kármán József: A' Nemzet' Tsinosodása (1794)

 

1. epizód
Melyben a Hős magáról beszél, retrospektíve tisztázza
származása és hivatása körülményeit,
valamint rámutat hitvallása lényegére

Petrovics Sándor bemutatkozik

Nevem Petrovics Sándor. 25 esztendős vagyok. Ereimben tót, rác és bozgor vér kavarog. Magyar költő vagyok. Jó költő. Szépen tudok érdekes mondatokat is megfogalmazni mind szóban, mind pedig írásban. Kiskőrösön vagy Kiskunfélegyházán születtem, 2023. január elsején.
Jó srác vagyok. Testalkatom arányos, hangom érces. Ennek ellenére nincsenek sikereim a nőknél. Az irodalomban sem. Vátesz vagyok, erre pedig nem vevők az emberek. Továbbá a politikában is mártír lettem: idén március 15-én a Polgári Önsorsrontók Pártjának aktivistájaként léptem színre, ám a költővész kitörése miatt érdemeim nem találtak elismerőre.
Csalódott vagyok. Ezért is csináltattam magamnak azt a divatos, fekete pólót, amelyet most is viselek, tiltakozás gyanánt az ellenem összeesküdött világ felé. Az elején fehér betűkkel ez virít a szembejövők arcába: „Nincs bennem szeretet. Pál apostol”, a hátulján pedig a következő felirat mutat fityiszt a fürkész tekinteteknek: „Nincs bennem szeretet. Kertész Imre”.
[...]


2. epizód
Melyben a Hős együtt ünnepel a Nemzettel augusztus 20-án,
valamint rágyújt egy cigarettára, továbbá felszáll
egy vonatra, mellyel nem jut el oda, ahová indult

Petrovics Sándor szerencséje

Augusztus huszadika van, a nemzeti ünnep napja. Kilépek a Kossuth téri metróállomás területéről. Szinte főbe kólint a rekkenő hőség. Bár tilos, én cigarettát veszek elő, és merészen rágyújtok. Negyvennyolcadik napja van tűzgyújtási tilalom a fővárosban, minden idők legkövetkezetesebb szárazsági hulláma okából. Az aszály példátlan méreteket öltött. A Duna soha nem látott szerénységben csordogál: mint egy negyed Tisza.
A téren senkit sem látok. Csak az automata fecskendők locsolják időnként bágyadt sugarakkal a Parlament kiszáradt kupoláját. Takarékoskodni kell a vízzel. A teret szemét borítja. Utcaseprőket hetek óta nem látni, de ez nem meglepő. Senki sem kockáztatja ezekben a hetekben az életét munkával. A hőmérséklet tegnap kora délután is elérte a 48 Celsiust árnyékban.
Mélyen leszívom az utolsó slukkot. Céltalannak érzem az életet. Hová legyek? Hirtelen döntök: búcsút intek a városnak, megyek világgá.
A csikket szórakozottan egy szemétkupac tetejére ejtem. Csűrök kifelé a Báthory utcán, már majdnem a Bajcsyra érek, amikor sürgés-forgás kezdődik mögöttem: egy-két kiáltást hallok, autózajt, fütyülést, szirénát. Furcsa ez ebben a csendben, mégsem érdekel. Némi akaraterővel hátra se nézek. A Podmaniczkyn haladok már, amikor a Bazilika felől őrült harangzúgás támad. Mi van már? Mindegy. A körúton egymás után 4-5 tűzoltóautó zúg el mellettem. Nem szirénáznak, de minek is, a forgalom nulla. A Nyugatiban embert látok: egy éppen induló vonat után rohan. Kedvet kapok: én is szaladni kezdek, lehajrázom a fószert, és diadalmasan fölkapaszkodom a kocsira. Ő lemaradt. Öröm tölti el ziháló szívemet.
A vonat kong az ürességtől. Alig páran lézengenek a vagonokban. Üllőnél irgalmatlan fékezés, majdnem leesek az ülésről. Kalauz ront be az ajtón: „Azonnal leszállni! Mindenki! Pesten tűzvész van! Hatalmas katasztrófa! Elégtek a vezetékek!”
Meghökkenek. Lelépek a vonatról, és a főváros felé nézek. Elborzadok. Az eget sűrű füst és narancsos villódzás borítja. Hát ez mázli. Ha nem érem el a vonatot, most jól megszívtam volna.
Budapest lángokban.

 

Budapest lángokban

14 óra 11 perckor egy parázsló cigarettacsikk 1 méter magasságból a budapesti Kossuth teret beborító papírszemét tetejére hullott. A rekkenő hőségben amúgy is tökéletesen kiszáradt szemét a több ezer fokon izzó parázstól azonnal lángra lobbant. A tűz néhány percig a hulladék alsóbb rétegeiben keresett utat magának, majd egyszerre több ponton, robbanásszerű morajlással előcsapott.
Néhány perc alatt a Kossuth tér
teljes terjedelmében égett. A csonttá száradt növényzet, az utcai bútorok, az autók, de még a talaj felső rétege is őrült sebességgel kapott lángra.
A Földművelődési és Régiófejlesztési Minisztérium 14 óra 22 perckor lobbant be. A tűz innen előbb a Néprajzi Múzeum felé tartott, majd a környező utcák felé terjedt tovább. Az Országházba egyszerre három irányból csapott bele a tüzes fergeteg 14.26-kor. A bent ülésező aszályügyi bizottság tagjai lángoló hajjal, ruházattal és kültakaróval próbáltak a Dunának rohanni, ám egyikük sem érte el az amúgy is alacsony szinten csordogáló folyót. Egy később nyilvánosságra került műholdfelvételen látható, amint az egyik ellenzéki vezérszónok futás közben lángoló hajába nyomja a Szent Koronát, ami kisvártatva cseppfolyóssá válik a tomboló hőben.
A tűz útjáról innentől lehetetlen beszámolni részletesen, hiszen egyszerre minden irányba, fékeveszett fenevad módjára tört előre. Annyi bizonyos, hogy 14.44-kor már lángokban állt a Nyugati Pályaudvar és a Vígszínház, délebbre az Operaház és a Bazilika, pár perc múlva a Zsinagóga és a Vigadó, majd a Nagykörúton átlépve rohamosan a Városliget felé gyűrűzött tovább a tűz (a Hősök terén a hősök mintha gázfáklyák volnának, egymás után lobbantak fel), illetve észak felé a Lehel tér és a Szent István park vonalához ért, délen pedig az ELTE, a Nemzeti Múzeum, a Vásárcsarnok, a Közgáz következett, s mindaz, ami ezen épületek között akkor még megtalálható volt. Újabb lendületet vett a lángvihar a Nemzeti Színháznál.
Az elképesztő erejű tűzvész egyrészt a metró alagútjain, másrészt pedig a Margit-, a Lánc-, az Erzsébet- és a Szabadság-hídon is átkúszott Budára, aminek eredményeképpen 15.05-kor a Budai vár, 15.15-kor pedig a Gellért-hegy egész felülete lángba borult. A tűzözön a parlamenttől sugaras irányban lépésről lépésre egész Pestet beborította. A Margit-sziget, majd az Óbudai- és a Csepel-sziget északi része úgy lángolt, hogy ki gépen szállt fölébe, azt hihette, a Duna is kigyulladt. Budán kissé akadozva, nyúlványok és hurkok formájában tudott csak újabb és újabb területeket birtokba venni a vörös kakas. Kedvezőtlenül befolyásolta az eseményeket a 16.10-kor feltámadó szél, illetve a benzinkutak és egyéb e szempontból előnytelen létesítmények nagy teljesítményű felrobbanása. A Műegyetem és az Egyetemváros mentén a tűzvihar végigsöpört a Dunát követve egész Dél-Budán, északon pedig a Rózsadombnál kapott nagy löketet, és megindult a Bécsi út és a Szilágyi Erzsébet fasor vonalán az eddig érintetlen negyedek felé.
18 óra körül a hőtől egymás után felrobbanó helikopterek és repülőgépek utasai utolsó pillanatukban azt láthatták, Budapest majdnem egészén gigantikus láng- és füsttenger tombol.
Három hét elteltével a Duna párolgása következtében hatalmas viharfelhők gyűltek a lángoló-izzó-parázsló-füstölő város fölé.
Eleredt az eső.


Budapest és a víz

A negyvennyolc napig tartó ítéletidőben Budapest teljes egésze víz alá került. Talán csak a Szabadság-szobor lógott volna ki a feketén hömpölygő vízözönből, ha el nem olvad már régen a tűzvészben.
A víz alapos munkát végzett. Néhány nap elteltével a tűznek-füstnek nyoma sem maradt. A felforrósodott, izzó törmelék a rázúduló hideg víz hatására porrá omlott, majd furcsa színű, opálos-szürkés-fekete sárként dél felé kezdett csordogálni, később hömpölyögni.
A Duna példátlan mértékű áradásnak indult. Mivel a tűz korábban minden talajszint feletti tárgyat és élőlényt megsemmisített, így nagyon bajos az árhullám pusztításáról pontos képet adni. Annyi bizonyos, hogy az egykori Nagykörút vonalán új ágat vájt magának a folyam, amelyből szűnhetetlen árhullámok indultak minden dagálykor Pest külső kerületeinek tisztítására. A hajdani metróalagutak sorra kimosódtak, beszakadtak, így rettenetesen mély árkokba fészkelte be magát a pusztító folyó. A Gellért-hegy barlangos testjei sorra roskadtak be a víz nyomásától, illetve a sodrás erejétől, így október 23-án a domb végleg megadta magát, és hordalék formájában lassan lemosódott Szerbia felé.
A város szélein megfeszített munka folyt az istencsapása megfékezésére. Mint a tűzvész esetében, most is az M0-s körgyűrű volt a pusztítás határa. Az autóutat több méter magasságban homokzsákok borították.

 

Budapest és a jég

November elsején váratlanul beköszöntött a tél Budapesten. Sarkvidéki eredetű fagy ülte meg a régiót, a hőmérséklet napok alatt mínusz 30 Celsius fokra süllyedt. A várost teljesen elborító víz felületén néhány nap alatt egyre vastagodó jégpáncél keletkezett. Egy-két hét elteltével – szakértők szerint – Budapest »fenékig« befagyott.
A következő év februárjában megkezdődött a lassú olvadás. A víz és hordaléka, az olvadás ütemében, lassan dél felé mozdult.
Március 14-én a Duna visszatért eredeti medrébe. Feltárult a világ előtt az a hely, amit Budapestnek neveztek.

 



3. epizód
Melyben a Hős megrendültségéről tesz
tanúbizonyságot szeretett fővárosa pusztulása
felett, költői munkássága új utakra lel,
küldetéstudata tetőfokára hág

Petrovics Sándor, az Alföld poétája


„Now I lay me down to sleep
Blah, blah, blah my soul to keep
If I die before I wake
I'll go to hell for heaven's sake”
Megadeth: Go to Hell (1991)

Budapest pusztulása mély részvéttel tölti el szívemet. Nem megyek el már soha ebből a hazából. Megéneklem versben, dalban, eposzban, tragédiában e csodás város pusztulását.
Megyek a maradék hazában előre, a nagy magyar pusztában, a kies Alföld rónáin. Légkondicionált kombájnok fülkéjéből hallgatom a pusztai tücsök nótáját, biodízel traktorok platóján lesem a műholdak pislákolását 2049 szépséges júniusában. Mellemen nemzeti trikolór, örökké, a kokárda.
Az emberek, a puszta fiai, a magyar SAPARD-parasztok megkönnyezik balladáimat a kocsmában. Hálásak a költőnek, kunsági nagyfröccsel, csemői szilvával kínálnak. Nemrégiben hallottam, terjed a hírem. Verseskötetem, a Buda és Pest siralomvölgye máris kiadásra esélyes.

 


Petrovics Sándor tragédiája

Kossuth és Petőfi rádió, Visegrád. Híreket mondunk.
P. Sándor 27 éves férfit tegnap ismeretlen tettesek halálra késelték egy kiskunmajsai pubban. A szóváltás szemtanúk szerint azért kezdődött az erősen italos befolyásoltság alatt lévő társaságban, mert P. Sándor illuminált állapotban fennhangon azt állította, miszerint tavaly augusztus 20-án elszívott egy szál cigarettát Budapesten, a Parlament épülete előtt. Mint az köztudott, a fővárost elpusztító tűzvész éppen a Kossuth térről indult végzetes útjára.
A világhálón máris tömegével olvashatók P. Sándor versei, és egyéb ízléstelen tréfák is napvilágot láttak. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz, a netőrség már rajtaütött egy magát »Felkent Önsorsrontók Klubjának« nevező crackertársaságon.


4. epizód
Melyben a Hős különös állapotba kerül, ismeretlen helyen, ismeretlen társaságban,
újszerű helyzetben kénytelen szembesülni a magyarokkal,
s küldetését Kármán József kalauzolásával teljesíti

Petrovics Sándor a pokolban

Egy igen sötét helyen eszméltem. Fektemben egy sűrű, fekete erdőt láttam körülöttem. Föltápászkodtam. Konstatáltam: egy mélységes gödörben vagyok; fent, a peremén pedig hatalmas fák ágaskodnak. Az üreg falában egy embermagasságú nyílás sötétlik, s látható, egy a föld mélye felé tartó folyosó bejárata ez.
Ebben a pillanatban derengő, imbolygó fényt észleltem a folyosóból. Egy fekete emberalak jelent meg a bejáratban.
– Nevem Kármán József. Én kísérlek a pokolba.
Bár fejem igen kába volt, azért felfogtam e szavak értelmét.
– Micsoda? Miket zagyvál itt össze? Ki maga, és mit akar tőlem?
– Meghaltál, Sándor fiam. Mész a pokolba.
– Azt mondja, Kármán József? Maga írta A Nemzet Tsinosodását?
– Én írtam, ám senki sem hallgatott rám. De eleget várakoztam már, ideje indulnunk.
Gépiesen léptem párat a bejárat felé. Ekkor vettem észre, hogy a pokol kapuja fölött egy csontból faragott tábla sötétlik.
– „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.” – citálta magyarul a felismerhetetlen betűkkel rótt sorokat Kármán. – Dante Alighieri szavai ezek Babits Miska fordításában, rovásírással fölvésetve.
– Hoppá! – mondtam halkan.
Sokáig haladtunk a kanyargós, folyamatosan meredeken lejtő folyosón. Hol forróság, hol fagyos hideg váltakozott a bűzös, ocsmány falú vájatban.
– Ki fúrta ezt a büdös lyukat? – kérdeztem.
– A honfoglaló magyarok első itteni halott lelkei ásták felsőbb parancsra. Ez itten a magyarok lejárata a pokolba. – Hogyan? Hát a pokol nem nemzetközi? – csodálkoztam.
– De az, ám a gonoszság hatalmas ura helytakarékosságból és adminisztratív megfontolásokból nemzetiségi-állampolgársági felosztást volt kénytelen foganatosítani. Egyfajta stimulációval az elkárhozott lelkek saját fajtájuk között kénytelenek bűnhődni, ily módon fokozva szenvedéseiket. Hidd el, így sokkal kegyetlenebb lesz a te utad is.
Egy hatalmas barlangba érkeztünk. Iszonytató jajveszékelést, nyögéseket, sóhajokat visszhangoztak a fekete falak, néhány vérfáklya remegő fénye világította be csupán a gyászos üreget.
– Hol vagyunk? – kérdeztem remegő hangon kísérőmet.
– A pokol első köre ez, a megvetett és gyáva magyarok gyűjtőhelye. Itt azok bűnhődnek, akik életükben semmit sem csináltak, csak dolgoztak és hittek a magyar királyoknak, kormányzóknak, nádoroknak, papoknak és miniszterelnököknek. Ők azok, akiket eldobtak uraik, és a pokolnak sem kellenek.
Egyre nagyobb félelem töltötte el a szívemet. Végül is, én ilyen vagyok. Száz százalékig illik rám az iménti jellemzés. Gyanítom, Kármán ezzel az idegenvezető-csellel akart idehozni.
De nem, indulunk is tovább. Sötét, hömpölygő folyóhoz vezetett utunk. Egy csuklyás, világító szemű homlessz állt a révnél.
– Íme az Acheron folyó, és Károly, a révész.
A révész nagy szemét volt, mindenáron meg akart vágni bennünket. Mint Kármántól megtudtam, Károly egykori maszek, tipikusan magyar késő-kádári kisvállalkozó, aki aztán adócsalás miatt hajléktalan lett a 20. század végén. Így már nem csodálkoztam a viselkedésén. Odaadtam neki a bankkártyámat, amin ugyan fintorgott, de azért átvitt.
A túlparton mindenféle közönséges magyarok voltak, mérhetetlen tömegben, ők azok, akik nem hittek semelyik királynak, papnak és politikusnak, egyszerűen csak éltek normálisan, hétköznapian.
– Az ő bűnük az, hogy nem hittek sem a változtatásban, sem az emigrációban, sem a tudatmódosítókban, sem a pokolban. Egyszerűen ilyen hontalanok. A legtöbb magyar itt bolyong, a sötétben, és nagyon unatkoznak.
Rettenetes félelem fogott el. Csak nem az a büntetésem, hogy ennyi magyar között bolyongjak az idők végezetéig? Bár tökéletesen illik rám a bűn, amely e kárhozott lelkek osztályrészese, meg kell hagyni. De azért ez túlzás volna.
Szerencsére Jóska (közben összetegeződtünk kísérőmmel, aki nagyon megörült ukrán csempész-cigarettámnak, amivel kínáltam) továbbot intett.
Ekkor vettem észre, hogy lényegében egy gigantikus tölcsér peremén haladunk, amely egy vörösen és fehéren villódzó, kísérteties mag felé vezet. Ám olyan mélyen volt a tölcsér alja, hogy semmit sem lehetetett abból felfogni, ami ott van.
Átértünk a második körbe.
– Sanyikám, itt kezdődik az igazi bűnösök hona. Erősítsd meg magadat, mert amit innentől látni, hallani és érezni fogsz, az mindennél elviselhetetlenebb.
Megfogadtam a tanácsát, egy színültig telt pöcegödörnél mindent kiadtam magamból, ami kiadható.
A négyféle ürítkezés zsibbasztó öröme nem sokáig tartott.
Ahogy haladtunk, egyre viharosabb szél vágott arcunkba. Mindenféle nőket és férfiakat sodort ide-oda a szél. Kérdő tekintetemre Kármán készségesen válaszolt:
– A második körben a mértéktelen szenvedélyek rabjai szenvednek.
Jeges rémület szorította össze beleimet. Életem nagyobbik részében csak a szenvedélyeknek éltem: nikotin, koffein, alkohol, hasis, pina, internet, és akkor a rútabb dolgokat még el sem mondom. Talán itt fogok ezentúl én is sodródni?
A szél hozzám csapta az egyik régi ivócimborámat. Szemeiben leírhatatlan kín és félelem parázslott. Ellöktem magamtól. Ekkor egy volt szerelmem esett rám hátulról. Emlékeztem: egy gruppenszex-partin ismerkedtünk meg. Pőre teste most kék volt az örökös széltől, és fekete zúzódások, vörös karmolások borították mindenütt. Undorító volt, ellöktem magamtól.
Mentünk tovább, hosszan.
– A harmadik körben a falánkok sorvadnak – mondta Kármán, mentében összébb húzva barna köpenyét, így védve magát a mocskos ónos esőtől, ami a nyakunkba zúdult.
Amit itt láttam, az minden eddiginél borzalmasabb volt. Egy démoni szörnyeteg rohangált fel-alá, és az irtózatos tömegben hömpölygő kövér magyarok beleit szaggatta, látszólag kapkodva és találomra. Lopva lassan már letagadhatatlan sörhasamra tekintettem. Csak nem ide kerülök? Miért kellett nekem annyi sört vedelnem? Igaz, dagadt nem vagyok, de falánknak falánk. Az üvöltések és sikolyok olyan sértőek voltak, hogy be kellett fognom a füleimet. A szabadon lebegő, felszakadt emésztőrendszerek bűzét viszont lehetetlen volt elleplezni. Szerencsére Kármán megkönyörült rajtam. Egy kis tégelyt húzott elő:
– Kend be az orrod ezzel a kenőccsel, a kórboncnokok is ezt használják. Persze a pokolban ez kevés.
Az erős mentaillat kellemesen elbódította sikoltozó szagérzékelő receptoraimat.
Indultunk tovább a negyedik kör felé.
A hely, ahová értünk, tele volt mindenféle alakokkal, nyakukon hatalmas zsákok, és szüntelenül egymáshoz verődtek körkörös haladásukban. Arcuk a kíntól már teljesen eltorzu,t. Felismerni véltem számos híres magyar gazdagot a történelemből, nemeseket, vállalkozókat, vezérigazgatókat, menedzsereket.
– Itt a tékozló és fösvény magyarok bűnhődnek.
Lélegzetem is elakadt. Csak nem ide kellett megérkeznem? Egész életemben tékozoltam és fösvénykedtem.
Kármán azonban nem állt meg. Haladtunk lefelé az ötödik körhöz. Egy folyóhoz érkeztünk.
– Ez már a Styx, amit a magyarok Stexnek neveztek el.
A mocsaras vízben emberalakok fetrengtek és fuldokoltak, mocskos disznók módjára röfögtek és hörögtek egymásra. – Itt a vad haragban élő magyarok kínlódnak az idők végeztéig. Azok a bugyborékok pedig, amik a mocsár fenekéről jönnek, az eltompult és érzéketlen magyarok szájából törnek elő. Rajtuk taposnak az előbbiek.
Mivel kísérőm hosszan rám nézett, biztosnak vettem, hogy utam végéhez értünk. Hányszor öntötte el költői szívemet a vad harag, és hányszor tanúsítottam tompult érzéketlenséget környezetem, az emberek, a magyarok felé!
Mélységes szánalmat éreztem magam iránt, amiért ilyen cudar helyen kell bűnhődnöm, ráadásul ilyen társaságban. Ott például magyar fasiszták acsarkodnak mocsaras fejjel, hátul bőrfejűek és ávósok fojtogatják saját bajtársaikat, délebbre janicsárok és szerzetesek, arrébb tanárok, életükben divatos, de aztán elfeledett művészek, újságírók gyötrik egymást. Őrmesterek, huszárok, zsoldosok, csendőrök, mindenféle szörnyű alak üti-vágja a másik fejét.
Kármán József elmosolyodott:
– Na, menjünk tovább.
A Stex révjéhez érkeztünk.
A révész, Matuska Szilveszter, nem sokat teketóriázott, letépte rólam az órámat, és már vitt is minket a túlpartra.
Egy gigantikus fekete város jelent meg a ködben. Falai fel-felizzó vasból emelkedtek. Ahogy közeledtünk felé, egyre több démon és fúria került utunkba. A látványukat sem bírtam elviselni, nemhogy a hangjukat; csukott szemekkel, behúzott fejjel, kísérőm vállát fogva léptem be a várba.
– Nyisd ki a szemedet, Sándor fiam. A hatodik körhöz érkeztünk.
Ahogy körülnéztem, mindenhol iszonytató, nyitott sírboltokat láttam, bennük rothadó, de élőnek látszó holtakkal. A sírokból kékes lángok csaptak elő szüntelen, folyamatosan perzselve az oszló emberhúst.
– Itt pusztulnak mindörökké a főeretnek magyarok. Magyarán mindenki, aki valamelyik vallás nevében zsarnokoskodott. Ott vannak, nézd csak, a reformátusok. Külön szekció. Amott a politizáló katolikus papok, néhány vallásügyi hivatalnok, önjelölt táltosok, sámánok, boszorkányok, pogányok, ott van Vazul is, hátul meg a Szent Korona-tan élharcosai. Akadnak hitgyülisek, jehovák, krisnások, de sátánisták, Potter-hívők, Jedi-lovagok is. Alacsonyabb rangú szabadkőművesek, kommunisták, liberálisok, konzervatívok, szocdemek, cionisták, demokraták, kisgazdák, szakszervezetisek, szerkesztők, közhivatalnokok, lobbisták, színházdirektorok.
Rettenetes balsejtelem fogott el. Nálam nagyobb eretneket még nem hordott hátán a föld! Én is ilyen zombiként fogok rothadni ebben a katlanban?
Kármán továbbot intett.
A hetedik kör bejáratát borzasztó külsejű emberalak állta el: Rózsa Sándor. Úgy nézett rám, mint aki tudja: kilépni e kapun már nem lesz módomban.
– Az erőszakosok hazájába értünk, itt három külön csoportban bűnhődnek a magyarok. Az első csoport itt van, a vérpatakban.
Valóban, egy gyors sodrású patak bukkant fel az út mellett. De milyen patak! Vér folyt benne, embervér. És benne magyarok fuldokoltak, nagyon sokan!
– Gyilkosok, rablók, zsarnokok, terroristák, biztonsági őrök, olyan magyarok, akik felebarátaik ellen követtek el erőszakot – summázta Kármán a tudnivalókat.
Egészen megdöbbentő volt a látvány. A fuldoklók időnként a part felé próbáltak evickélni, ám onnan vérszomjas kentaurok nyilaztak rájuk. Igen jól mulattak, szemmel láthatólag fogadásokat kötöttek egymással, hogy ki tudja pontosabban szemen lőni a szakállas hegyű nyílvesszőkkel a menekülni szándékozó bűnösöket.
Kármán sorra mutatott rá a fejekre:
– Az a csúf ott Attila, aki Isten ostorának képzelte magát.
– Hunok is vannak itt? – kérdeztem csodálkozva, elfúló hangon.
– Őket is ide helyezték, hogy láthassák a magyarok, kikkel keresik a rokonságukat. De nézd csak, ott van Dózsa György is.
– Ő miért?
– Hány és hány kegyetlenséget követett el ő és serege! Asszonyok, gyerekek, állatok!
Egymás után mutatta be a közismert magyar gyilkosokat és rablókat, a paraszttól egészen a főnemesig, végig a magyar történelmen. Sós Lajost éppen mellőlünk lőtte ki az egyik kentaur.
Könyörögtem Jóskának, hogy menjünk erről az irtózatos helyről. De a következő csoport látványa sem volt szívderítőbb!
– Ebben a sötét fákkal teli ligetben senyvednek az öngyilkosok!
Nem láttam itt senkit. Odaléptem az egyik bokorhoz, és letörtem egy ágat. Legnagyobb rémületemre a cserje felsikoltott! A kezemben vonagló ágból vér spriccelt, keserves zokogás tört elő mindenhonnan.
E mérhetetlen szenvedést látva újból elöntött a kétségbeesés: hányszor játszottam az öngyilkosság gondolatával, hányszor magasztosítottam fel az öngyilkosokat, nagy elődeimet például, Juhász Gyulát, József Attilát! És most mégis nyüszítve rettegek, nehogy az ő társaságukba kerüljek!
Ám Kármán továbbhaladt. Iszkoltam utána. Szörnyűséges, kénes tűzesőt láttunk a mellettünk elnyúló területen, még a perzselő homokból is lángok törtek elő.
– A harmadik csoportban bűnhődnek a természet ellen vétkezők! Itt vannak a szodomita magyarok, a fajtalankodók, a nekrofíliások, a koprofágiások, és a többi undok féreg.
A tűzben fetrengő, hólyagzó bőrű, perzselődő magyarok között felismerni véltem egyik kedvenc pornódívámat. Magasságos ég! Miért kellett nekem ilyen pornófilmeket is megnéznem? Egy asszony és egy ló, hát tudhattam volna, hogy mi lesz ennek az eredménye! Sírva fakadtam arra gondolva, hogy talán vétkem miatt nekem is itt kell vezekelnem.
– Amott, a Phlegetón tüzes könnyfolyó partján pedig a pedofílek izzanak – mondta megvetően Kármán. Felismertem Pándi Andrást is a tömegben, Báthory Erzsébetre pedig Jóska hívta fel a figyelmemet.
Egészen elgyengültem már, remegő lábaim alig bírták követni kalauzomat.
Feltárult előttünk a nyolcadik pokolkör. Egy tűzfolyón kellett átjutnunk. A révész, az oszló arcú, hírhedt Fatia Negra, rövid huzavona után elvette a fényképezőgépemet.
– A csalók vidéke, szaknyelven Ronda-bugyrod e hely neve – mondta hangosan kísérőm. A körülöttünk örvénylő jajgatástól és zokogástól alig értettük már egymás szavát. – Itt tíz bugyorba vannak beosztva a bűnös magyarok.
Az első bugyorban bűzlő ördögök hada korbácsolta a magyar kerítőket és kurtizánokat. Főleg nők sikoltoztak itt elviselhetetlen hangerővel, köztük megannyi ismert nemesasszony és kékharisnya. Patakokban folyt a vér a lemeztelenített, csúf testekről.
A második bugyor egy leírhatatlan külsejű és szagú, emberi ganajjal és okádékkal teli hatalmas gödör volt, benne fuldokoltak a magyar talpnyalók, seggnyalók és egyéb hízelkedők. Kármán hadarva sorolta az ott látható híres magyar tudósokat, színészeket, kritikusokat, költőket, írókat és számos foglalkozás egykori sztárjait. Hihetetlen volt látni a Kossuth-díjasok szekcióját. Itt el is ájultam egy pillanatra, ahogy felidéztem magamban, hányszor nyaltam valamilyen előnyben reménykedve ismertebb alakoknak.
A harmadik bugyorban megannyi korrupt magyar lógott fejjel lefelé, lábuk kőbilincsbe zárva, miközben talpukra izzó vasak szorulnak ritmikusan. Mennyi kurátor, rendőr, határőr, vámos, tanár, orvos, államtitkár, osztályvezető, pártfunkcionárius, pap, Merkúr-telepvezető jajgatása olvadt itt össze egyetlen fájdalomteli halálsikollyá!
A negyedik bugyorban kicsavart fejű magyar jósok és varázslók hada járta örökös útját, egymásba gabalyodva, hátrafelé menetben. Megannyi ideológus, filozófus, közgazdász, hamis próféta, párttitkár, irodalomtörténész, kanonizátor arcát véltem felismerni e pokoli hordában. Felordított bennem a lelkiismeret: hányszor és hányszor hittem abban, hogy próféta vagyok!
Az ötödik bugyorban a hatalmi pozícióból pénzzel ügyeskedő magyar főkorruptak regimentje főtt szurokkal teli üstökben. Állami beruházások át- és kijátszói, családi kultúrkörök felkentjei, fiktív cégek meggazdagodott ügyvezetői, adóhivatali inkvizítorok, milliárdos ügyleteket lebonyolító sztárügyvédek üvöltötték minden kínok legpokolibb hangjait a vasvillás őrördögök vigyorgó pofájába.
A következő pokolbugyor képmutató és szenteskedő magyarok vezeklőhelye volt: irtózatos ólomcsuhában vánszorogtak e megátalkodottak. Elakadt a lélegzetem látva a híres magyar művészek, egyházi emberek, macsók, költők, történelmi hősök, hadvezérek tömegét. Gyorsított filmként pergett le előttem, hányszor próbáltam sajnálatot kelteni magam iránt én is, mikor azt híreszteltem, nyomorgok és nélkülözök, s közben a cimborákkal dőzsöltem esténként a kocsmában. Ide kell hát megérkeznem?
A hetedik bugyorban a közjavak, a szent helyek magyar tolvajait láthattuk: mérges kígyók felmérhetetlen tömege fonta be ezeket a testeket; a kígyók újra és újra belemartak a bűnösök húsába. Környezetszennyezők, mérnökök, képrablók, rongálók, liliomtiprók, vandálok, orgazdák, katonák, martalócok, vadászok, halászok, forradalmárok, crackerek, privatizálók, államosítók, graffitiművészek hada hallatta egyszerre az iszony pokoli hangjait. Előttünk egy hatalmas vipera éppen egy hírhedt gyújtogató szájüregét feszegette szét. A szemünk láttára csúszott le a torkán! Eszembe jutott, hányszor vizeltem le a hősök szobrait a Hősök terén, és még mennyi bűnt követtem el városom ellen!
Következett a nyolcadik bugyor, mely egy hatalmas tűzkör volt, benne minden lángnyelv egy-egy gonosz tanácsadó. Itt aztán volt választék hírességekben: udvari és miniszterelnöki tanácsadók, párttitkárok, államtitkárok, parlamenti képviselők, magas rangú egyházi hivatalnokok, asztrológusok, tisztiorvosok, hadvezérek és főtisztek sikoltoztak a hatalmas lángokból. A nemzetközi szerződések, fegyverletételek, békeszerződések, hadüzenetek, belépési nyilatkozatok aláíróit külön bemutatta Kármán. Sajátos társaságot képviseltek a honfoglalók: a hét vezér és főembereik, táltosok és harcosok bűnhődtek itt korabeli tévedéseik miatt.
Már alig bírtam látni és hallani ezt a sok iszonyatot, de még csak most következett a kilencedik bugyor: a viszályszító és botránykeltő magyarok könyörület nélküli végállomása. Egy igen kapitális méretű, minden eddiginél rútabb főördög metszette itt fel a hasát és arcát a bűnösöknek. A sebek jól kivéreztek, majd behegedtek, és kezdődött minden elölről, a végtelenségig. Nem győztem kapkodni a fejem: pártaktivisták, káderek, országgyűlési képviselők, újságírók, egyesületek, szövetségek és társaságok elnökei, kémek, besúgók, provokátorok, vezérszurkolók, nacionalisták, kultúrpolitikusok, kisebbségi képviselők, tanácselnökök, vallásalapítók, reformátorok egész regimentje üvöltötte felénk iszonyatát és fájdalmát.
És ez még nem volt minden. A tizedik bugyorban kínlódtak a hamisítók, a hazugok és képmutatók. Mennyi szentként tisztelt vagy rajongott, híres magyar művészt és polgárt lehetett itt látni! Költők és írók irdatlan hordája, zenészek és zeneszerzők megdöbbentő sokasága, képzőművészek hatalmas hada, filmesek, színházasok, színészek, kritikusok, esztéták, elméletalkotók, szerkesztők, feltalálók, menedzserek, pénzhamisítók, borhamisítók, politikusok, kisiparosok, vendéglősök, piacosok, gyógyszerészek, feministák, közgazdászok, hivatalnokok félelmetes csürhéje. És mindegyikük undorítóan rühes, a rühatkák tömege mozog bőrükben, és mindegyikük tépi, kaparja magán a visszataszító sebeket saját körmeivel, miközben olthatatlan szomjúságtól tátognak és hörögnek. Időnként becsap közéjük egy-két gyűlöletes teremtmény, az egyik költőnőt éppen előttünk hágta meg egy hatalmas, rühes, lótestű démon, kis híján ismét elájultam a borzalomtól.
Ahogy kiértünk Ronda-bugyrodból, Kármán megállított.
– Sándor fiam, most pedig szedd össze magad. A legfájdalmasabb és legborzalmasabb része következik a pokolnak: a kilencedik kör.
– Jóska bátyám, én már nem bírom ezt tovább. Könyörülj rajtam! – rebegtem rimánkodó hangon.
– Bah! – legyintett kissé dühödten vezetőm. – Azonnal indulunk tovább!
Nem tehettem mást, követtem.
A magyar árulók bűnhődésének iszonytató központjába érkeztünk. Középen egy óriási, fenékig befagyott állóvíz, Kocitus tava terült el. A legborzasztóbb bűn a legborzasztóbb büntetéssel toroltatik e szívdermesztő helyen: a kárhozott magyarok a tó jegébe fagyva szenvednek örökkön-örökké, mindig újratermelve földi aljasságukat. Magyar királyok, kormányfők, államfők, főtitkárok, deportálók, követek, fővezérek, költőfejedelmek, ispánok, vérfertőzők, kannibálok, testvér-, szülő- és gyermekgyilkosok, hóhérok, kápók, kettős ügynökök, köpönyegforgatók, kínvallatók, állatkínzók, nemierőszak-tevők, csonkítók sötét serege vonyított mélységes és döbbenetes kínjában a fekete jégtükörből kikandikálva. Egy-egy félig kiszabadult test az éhségtől őrülten veti rá magát a másikra, és elevenen eszi le a csontokról a fagyott hús, hogy aztán újra, gyalázatosan kifordult testhelyzetében, belefagyjon a halálos nedvbe. Ott láttam meg, a tó közepén, a legelitebb társaságot: Kun Béla, Gömbös Gyula, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás és Kádár János egymásba harapva, egymásba fagyva nyüszített, körülöttük néhány miniszterelnök és apostoli király sziszegett.
Szinte megsemmisültem ettől a gyűlöletes látványtól. Kármán rángatott el a delejesen vonzó tótól, már-már magam is örökös rabja lettem ennek a minden helyek legiszonyatosabbikának.
És most értünk a pokol legmélyébe.
Nem is én mozogtam már, hanem valami rajtam kívül álló erő. Megpillantottuk Diablót magát, fagyottan, jéggé vált turulok és hollók, kutyafejű teremtmények dermedt őrségétől övezve. Elveszítettem maradék eszméletemet is.

 

5. epizód
Melyben Hősünk folytatja kísérteties útját
Kármán József kitartó támogatásával,
újabb, nem hétköznapi helyekre vetődnek,
s fontos szerephez jutnak a P betűk

Petrovics Sándor a purgatóriumban


– Talpra, magyar! – kiabálta a fülembe Kármán.
Lassan kezdett tisztulni a tudatom.
– Hol vagyunk?
– Megyünk a purgatóriumba. Idáig én cipeltelek a hátamon, de most már elég volt. Kelj fel és járj! – mondta zsörtölődve kalauzom.
Mintha egy mázsás kő szakadt volna le a szívemről.
– Hát nem kell a pokolban maradnom?
Kármán közben már elindult a végtelennek tűnő, keskeny folyosón. Kelletlenül szólt vissza:
– Túl kíváncsi vagy. Kövess.
Nagy sokára a Föld túloldalán, az óceán közepén bukkantunk fel, egy csonkakúp alakú szigeten.
– Megérkeztünk. Ez a purgatórium.
Ahogy körülnéztem, nyugtáztam magamban, hogy ez sokkal kellemesebb helynek tűnik, mint a pokol. A csonkakúp-hegy oldalán, egészen a felhőkbe vesző tetőig, csigavonalban, lépcsőkkel és teraszokkal kombinálva, egy keskeny út vezet fölfelé. Jól láthatóan hét, egymással párhuzamos szintre tagolódott az egész képződmény.
Pirkadt éppen.
Rögtön az út elején egy félszemű őr állott.
– Bemutatom neked Jumurdsákot. Ő mélységes megbánása miatt, a magyarok utólagos megkedvelése okából kapta meg a purgatórium őre megtisztelő címét – közölte készségesen Kármán.
Jumurdsák azt tanácsolta, mossam le magamról a pokol mocskát a patakban, ami mellettünk folyt a tengerbe. Így cselekedtem.
Felkaptattunk az első kör irányában. Sehol egy teremtett lelket nem láttam.
– Itt elvileg a bűnbocsánatra esélyes, életük végén önnön gonoszságukkal leszámoló magyarok vezekelnek. Mint láthatod, üres az út – közölte komoran kísérőm.
Ekkor egy meztelen nő száguldott le az égből. Suhintott egy nagyot fekete szárnyával, egyenesen a homlokomra, majd eltűnt.
– Ki volt ez? – kérdeztem döbbenten Kármánt.
– Angyal volt, és a hét főbűn – peccatum – jelét rajzolta a homlokodra: hét P betűt. Ez minden idekerülő léleknek kijár.
Egy hatalmas, díszes kapuhoz értünk, az első kör bejáratához. Az égbolt felől ünnepélyes hangulatú zene áramlott felénk.
Néhány görnyedő, roskadozó magyar ment el mellettünk.
– Ők a kevély magyarok, akik vezeklésükkel esélyesek még a megváltásra.
Ekkor ismerős arcot láttam magam előtt. Összeszedtem minden bátorságomat, és megszólítottam.
– Elnézést, uram, Ön olyan ismerős számomra... Megtudhatnám, kihez van szerencsém?
– Arany János vagyok – felelte szelíd hangon a bajuszos illető.
Döbbenetemben szóhoz sem jutottam pár másodpercig. Végül megráztam magam, és szerényen bemutatkoztam, majd nem bírván türtőztetni kíváncsiságomat, nekiszegeztem a kérdést:
– Hogyhogy magának vezekelnie kell a purgatóriumban?
Arany elmosolyodott.
– Úgy látom, fiam, ahhoz képest, hogy idáig jutottál, keveset tudsz te még a világ dolgairól.
Félrevont egy szakadék szélére, s röviden összefoglalta a lényeget.
– Elfogadtam az Akadémia elnöki tisztségét. A kevélység főbűnébe estem. Tudat alatt pozícióra vágytam, pedig tudhattam, hogy ezeknek nem érdemes produkálnom magamat. Hát ezért kell végigjárnom a purgatóriumot, mielőtt bebocsáttatást nyernék a magasabb szférákba.
Elkeserítőnek találtam Arany példáját. Ha ennek a nagyon nagy költőnek és léleknek is ennyi ideje a purgatóriumban kell vezekelnie, kinek van itt bármire esélye?
Arany utamra bocsátott, Kármán pedig halkan kuncogott elkámpicsorodott ábrázatomra tekintve.
– Te aztán fura egy szerzet vagy. Úgy látom, nagy meglepetések érnek még téged a végjátékban – mondta rejtélyes arckifejezéssel.
Egy angyalszárny csapott a homlokomba.
Kármán rám nézett. Őszinte döbbenet ült ki az arcára.
– Ezt nem értem! Most annak kellett volna történnie, hogy az első P jele eltűnik a homlokodról!
– És? Mi történt? – kérdeztem rémülten.
– Nem tudom! Nyolc P-t látok a homlokodon!
Irtózatos rémület fogott el. Belenéztem az utat kísérő patak víztükrébe, és csakugyan: nyolc darab vörös P betű sorakozott a homlokomon. Egy sorban hét darab, s alattuk, mint egy új sor nyitánya, egyetlen jel.
– Most mit tegyek? – kérdeztem remegő hangon.
– Sejtelmem sincs – suttogta gondterhelten Kármán. – Én csak annyit tudok, hogy végig kell kísérnem téged a purgatóriumon. Nem tudhatom, mi ennek a felsőbb értelme. Mindenestre a következő körbe csak úgy léphetsz át, ha már csupán hat jel virít a homlokodon. Helyette nyolc van.
Hosszan elgondolkodtunk a felsőbb értelem kifürkészhetetlen logikáján. Végül bátortalanul megszólaltam.
– Te, Jóska, mi történne, ha a homlokomra fésülném a hajamat? Úgy talán nem vennék észre, hogy valami nem stimmel.
Kármán csak ingatta a fejét, és érthetetlenül morgott maga elé valamit.
Végül elszánta magát:
– A végső választ úgysem tudhatom. Kövess a második körbe! – s ezzel határozottan továbbindult, felfelé.
Ahogy átléptünk a vezeklés második, az elsőnél magasabb és szűkebb körébe, magamban már vártam, hogy valami iszonytató büntetés sújt le rám arcátlan csalásom miatt. Ehelyett semmi sem történt.
Kármán rám se nézve mondta maga elé:
– Itt várakoznak megtisztulásukra az irigy magyar lelkek. Mint láthatod, alig valaki jutott el idáig.
Valóban, láttunk néhány irigy magyart, akik levarrott szemekkel, égi példabeszédeket hallgatva kuporognak egymás mellett.
– A sok hallgatásnak végül megtisztulás lehet a vége. Szerencsés esetben – summázta kísérőm a tudnivalókat.
Egyre türelmetlenebbnek láttam Kármánt, láthatólag unta már ezt a sok bolyongást, ment volna a saját dolgára. Nem győztem bocsánatot kérni tőle, amiért ennyi gondot okoztam neki, de leintett:
– Bocsánatért nálam rossz ajtón kopogtatsz.
Újabb angyali szárnycsapás homlokomra: Kármán arca még jobban elkomorult, ahogy félresöpörte szemembe lógó fürtjeimet.
– Ajaj, kilenc jel van immár a homlokodon.
Kapkodva visszaigazítottam csapzott hajamat, és már haladtunk is tovább, elértük a következő purgatóriumszintet.
– A harmadik körben a harag indulatában vétkes magyarok vezekelnek. Ők látomások útján részesülnek megtisztulásban.
Itt még az előző köröknél is kevesebb magyar lelket láttam. A lézengő lelkek egyfajta transzban, ég felé vetett fejjel kóvályogtak.
Menetrendszerű szárnycsapás, ezúttal majdnem kiverte a szememet az angyal.
– Ott virít fejeden a tizedik jel! – ellenőrizte állapotomat vezetőm.
Egyre inkább kerültük a fölösleges beszédet. Körülöttünk a lelkek mind emelkedettebb hangulatban várakoztak, míg mi komoran, némán, sietve kaptattunk fölfelé.
– Íme a negyedik kör: a jóra való restek tisztulásának helyszíne.
Ebben a körben tucatnál is kevesebb magyarral találkoztunk. Mint megtudtam, ők lelkük mélyéből kapják javulásuk mikéntjét. A lelkek valósággal rohannak jóvátenni életük tunyaságának mulasztásait.
Megkaptam a tizenegyedik jelet is homlokomra.
Az ötödik, még szűkebb körben a vezeklő magyar fösvények pár fős csoportjával ismerkedtünk. Ők a földön feküdtek, és helyzetükhöz illeszkedő szövegű zsoltárokat énekeltek lankadatlan.
Tizenkét bűnjellel fejemen haladtunk még följebb, a hatodik körbe, ahol a torkosság megtisztulásra érdemes magyar bűnösei éheznek. A lelkek (hárman) gyönyörű gyümölcsöktől roskadozó fák alatt jártak-keltek, de ha akarták volna, akkor sem érhették volna el a zamatos terméseket.
Az angyal ezúttal már nem fogta vissza magát: teljes erővel csapott rá a fejemre, így szédelegve és tántorogva jutottam át a purgatórium utolsó körébe, a nem túl szerencsés előjelnek tekinthető, tizenhárom darab P-vel megjelölten.
– A bujaság bűnét purgálják itt kifelé magukból a még tisztítható magyar lelkek! – nézett rám szinte feddőleg Kármán.
Amit korábban a purgatóriumról sejtettem, itt vált csak érzékelhető valósággá: mindenütt a tisztítótűz fájón pörkölő lángjai lobognak. Magam is többször megpörkölődtem, ahogy lépkedtünk a keskeny ösvényen, nagyon oda kellett figyelnem homlokom jeleit óvó hajamra. Mindösszesen kettő magyar lelket leltünk e tűzben, egy férfiút és egy asszonyt, mindketten a szüzesség erényét magasztaló himnuszokat daloltak.
– Láthatod, jelenleg csupán kettő magyar kapott esélyt arra, hogy megszabaduljon az utolsó főbűntől.
Eljött az angyal újra, és oly mértékben sújtott rá fejemre a tizennegyedik jellel, hogy elveszítettem eszméletemet.
Ahogy hagymázas álomban fetrengtem, hirtelen megjelent előttem a budapesti Hősök tere képe: én az ismeretlen katona sírjának helyén állottam, s szemben velem a tizennégy hős előreszegezett karddal, lassan, fenyegetően felém lépdel. Már odaértek hozzám. Mind a tizennégyen felemelik kardjukat. Sújtásra készülnek.

 

6. epizód
Melyben a Hős és kísérője, Kármán József minden eddiginél messzebbre jutnak,
ahonnan meglehetősen ritka a visszamenet, ám ez, Hamvas Béla
közreműködésével, mégis sikerül Sándornak

Petrovics Sándor a paradicsomban

– Ébredj, már beste lélek, tovább kell haladnunk! – kiáltotta Kármán, miközben jó kiadósat rúgott az oldalamba.
– Hát nincs vége? Hová cipelsz még, nem láttam eleget? – kérdeztem megtörten.
– Megyünk a paradicsomba! Hitemre mondom, nem értem, hogyan lehetséges, de hát ezt kaptam parancsnak! – szólt ünnepélyesen József. – Fogd meg a kezemet erősen, Sándor!
Engedelmeskedtem, kézen fogva léptünk párat együtt, egyenesen a purgatórium csúcsára, s már emelkedtünk is, szárnyaltunk ismeretlen erőtől megfogva, fölfelé, mintha egyenesen a Napba repülnénk!
Ahogy a Hold mellett suhantunk, nem bírtam megállni, megkérdeztem Kármántól:
– Mondd, Jóska, jártak az amerikaiak a Holdon?
– Ugyan már, Sándorkám, hiszen a Hold mindig is lakott volt, erősen védve, itt laknak az önhibájukon kívül bűnbe esett lelkek, kik ugyanakkor megdicsőültek!
Igen elcsodálkoztam. Közben sorra hagytuk le a bolygókat; mindegyiken ufóként röpködő, örvendező lelkek.
– Ennyi magyar jutott idáig? – kérdeztem.
– A paradicsom és környezete már internacionális. Alig van itt már valaki a világból, pazarlás volna külön rezervátumokat létrehozni számukra.
Meglepetésemre egyenesen beleszáguldottunk a Napba. Majd tovább, még tucatnyi hasonló csillagon keresztül, egészen a végállomásig.
Egy hatalmas, lángpallosú őrangyal lebegett előttünk.
– Hajaj, most jön a homlokellenőrzés! – mondta megtörten Kármán. – Lebukunk csalásod miatt.
Az angyal azonban – miután felszólított, söpörjem el hajamat homlokom elől – undort tükröző arckifejezéssel ugyan, de félreállt utunkból.
– Nem lesz ennek jó vége, én mondom neked – csóválta fejét hitetlenkedve Kármán.
– Apropó, Jóska bátyám, hogy van az, hogy te szabad bejárással bírsz mind a pokolba, mind a purgatóriumba, mind pedig a paradicsomba? Hol van a te állomáshelyed?
– Magam sem értem ezt pontosan. Én is bűnhődök, de én úgy, hogy állandóan vágyódom ide, a paradicsomba, mégsem maradhatok, hanem járhatok örökösen azon az úton, amit te is láthattál. Valószínűleg ez a büntetésem, amiért életemben magyar íróvá lettem.
Innentől lehetetlen bármit is mondani e helyről, legyen elég, hogy errefelé maga a tökéletes gyönyörűség minden.
Mindazonáltal alig lézengtek itt páran.
[...]
– Mutasd meg a magyarokat! – kértem Kármánt.
– Hát, nehezet kérsz, Sándor. Tulajdonképpen alig ismerek itt magyart. De nézd csak, ott ül, a fa alatt, Hamvas Béla.
Megpillantottam a magyar filozófus-írót. Egy gyönyörűséges fa alatt heverészett pipázva, mellette thai masszőrlányok töltögettek hűs, illatozó borokat serlegébe.
Odamentünk hozzá, és illően bemutatkoztam.
– Nahát! – csak ennyit mondott.
Kármán közben leheveredett a lányok mellé. Láttam, ahogy cinkosan összemosolyog Hamvassal. Újból elfogott a kétségbeesés.
[...]
– Hamvas úr, könyörüljön rajtam! Mi hát az ítélet fejem felett? Már végigjártam a poklot, a purgatóriumot és a paradicsomot, és még mindig nincs fogalmam arról, mi lesz a sorsom.
– Ajaj, fiam, nagy slamasztikába kerültél. Itt vagy a paradicsomban, homlokodon tizennégy jellel. Veled a legfelsőbb beszéd tiltva van, én csupán tolmácsként utasítalak egy-két dologra. Nagy zavart okoztál te a világban, és a legfőbb baj, hogy mit sem értesz az egészből. De időnk, mint a tenger, ha kell, kétezer esztendeig tanulod majd saját irhádon, mi a magyarok istene! – dörögte.
– De hát Hamvas úr, én már tényleg nem értek semmit. Egyszerű magyar poéta vagyok, akit megkéseltek egy kocsmában. Bűnösnek bűnös, hiszen rossz verseket írtam, hiszen egész életemben csalárdul éltem, de miért kell ennyire összezavarni? Még hogy pokoli túrára, purgatóriumba, paradicsomba küldenek, engem! Hát ki vagyok én? Alantas féreg. Ráadásul hitetlen. Ha már meg kellett halnom, jelöljenek ki nekem helyet, ha lehetséges. Gondolom, a paradicsom túlzás volna, de legalább a purgatóriumba, esetleg valami hinduista nirvánába.
Hamvas összeráncolta a homlokát.
– Mit képzelsz te magadról, hogy tanácsokat adj a magasabb értelemnek! Téged azért hoztak ide, hogy helyrezökkents egy-két olyan dolgot, amit zavaros elmédben forgattál. Láncszem vagy egy pokoli gépben, s éppen rád esett a választás sok ezer közül. Ezért lehetsz hálás is, meg bánhatod örökké, hogy milyen peches voltál. Apropó, pipával téged nem kínállak. Ismerünk.
Nem értettem én semmit Hamvas beszédéből. Földúlt voltam ettől az egész élményáradattól, amit átéltem, nem tudtam tehát, miért nem lehet egyszerűbben tudatosítani, mi legyen a sorsom.
[...]
Hamvas némi töprengés után folytatta:
– Úgy látom, eseted súlyossága még a legfelsőbb körökben is különös döbbenetet okoz. Valójában esélyed sincs rá, hogy értelemmel felfogd bűneid súlyát, ezért különös terápiára ítéltettél. Azt az utasítást kaptam, hogy vetesselek alá a tér és idő sötét távlataiba. Majd ha onnan megérkezel, megtanulsz kesztyűbe dudálni. Saját világi bőrödön kell megtapasztalnod, mivel jár hősökkel packázni. De jól vigyázz! Ha belenyúlsz a történelem sodrába, példátlan lesz végső büntetésed!
Ekkor két nagy, fekete angyal csapott le rám egy felhőből. Belemartak vállaimba, és már zuhantunk is, valami felfoghatatlan, fájdalmas, fekete örvénybe. Menet közben csak arra volt erőm, hogy megbánjam a megszületésemet is.
Ez már a megsemmisülés? Ha tehetném, arra kérnélek benneteket, magyarok, soha ne gyújtsatok rá.

 


(Vége az
Első Könyvnek, melyben Petrovics
Sándor első nagy utazását kísérhettük
figyelemmel. Ám: hamarosan következik
a
Második Könyv,
a
Petrovics Sándor nagy utazása II.,
melyben a Hős újabb különös kalandokba
keveredik.)


 

(vége a részletnek, a folytatás)

VISSZA A TARTALOMHOZ


© Tomkiss Tamás, 2002, 2003
© www.tomkiss.hu