www.tomkiss.hu

Tomkiss Tamás
Március 14
III szinoptikus könyv –

A KÖNYV BORÍTÓJA - NAGYÍTÁS

Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002
150 oldal, 1680 Ft

Megrendelhető kedvezményesen az Új Mandátum Kiadótól: terjesztes@ujmandatum.hu
illetve megvásárolható a könyvesboltokban – WEBKÖNYVESBOLTOK

A KÖNYV A MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁRBAN

VISSZA A TARTALOMHOZ

HARMADIK KÖNYV
Az Elysiumi Mezők kódolt,
szinoptikus iratai
az M és MM közötti évekből

 

Morcos Zsigmond: Barbie

(Karinthiai Miskároló Frigyesnek)


Az öreg juhász leült a tűz mellé. Odaszólt a kőhajításnyira lévő gyermekállathoz.
– Hadd má' 'zokat a kurv' birkákat, bammeg. Jer vacsoráznyi!
– Gyüvök mán, csak ez a ganyé puli béesett a kútba!
Miután a pulit megszárogatták, nekikezdtek az estebédnek. Biza, elég szeginyes vacsorájuk volt. De hát a szegény parasztembernek már csak ilyen jut; mindig is ilyen jutott, és ilyen is fog, amíg világ a világ.
A puli kényelmesen elnyújtózott a tűz mellett, de nem sokáig, mert hirtelen felpattant, és hanyatt-homlok beleugrott a kútba.
– Nédd mán a hülye kutyáját!
– Háááááát.
Ettek tovább, majdan az öreg juhász odabaktatott a kútágashoz.
– Osztán kik gyünnek? – kiáltott a mélységbe.
– ...grg...
– Sokan-e?
– ...bgyb...
A juhász kihúzta az ebállatot, majdan visszaült a tűzhöz.
Esteledett. Az öreg már tudta a puli szavaiból, két idegen jön a szomszéd nyájtól, az egyiket Vörösnek hívják, és meg akarják ölni őket a juhokért. Sunyin vigyorgott bajsza alatt, amint megállt előtte a két jövevény szamárháton.
– Aggy' 'sten – szólt a Vörös.
– Fog'ggy' 'sten – felelte az öreg.
A látogatók leültek szótanul.
Hallgattak.
Pitymallatkor a Vörös megszólalt:
– Hááááát.
– Nu – felelte az öreg juhász.
– Asszed?
– Néé.
– A zanyád! – mondta a Vörös, és előkapta miskároló-kését. Azonban az öreg résen volt, és lecsapta a Vörös fejét egy herélőbaltával. A másikat a puli intézte el.

Két hétre rá egy asszonyállat bolyongott a pusztában. A Vörös juhász felesége volt. Odaért az öreg juhász nyájához.
– Nida – mondta magában az öreg. – Kisztihand – szólt hangosabban.
– Kendteknek is – rebegte az asszony. – Nem-e látták kendtek a Vörös juhászt?
– Hun?
– Hát ehun.
– Hááááát.
– Osztán hogy vót?
– Fej nékű.

A szögedi bíróságon nagy meleg volt. Az öreg juhász a vádlottak padján izzadt a gyerekkel.
– Fölpörös, Vörösné Veres Borbála, álljon föl! Mi volt az elhalálozott utolsó szava, mielőtt elmönt otthonról?
– Barbie.
A bíró csak nézett maga elé. Nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé. Végül csak ennyit mondott:
– Barbie...


Máj Karaly: Mani-tour

1.

A végtelen prérin egy magányos lovas galoppozott. Hirtelen megrántotta a kantárt, mire gyönyörű musztángja prüszkölve felágaskodott.
– Hóó, Rigó, cürikk! – nyugtatta a táltost hatalmas lovasa. Ölébe fektette medveölő karabélyát, és előhúzta a nyeregkápából nagyítóját. A messzeségben sejlő fekete pontok felé meredt.
– Kojotok!
Öld Shitterhand megtöltötte puskáját, és megsarkantyúzta lovát.
– Meneküljünk!

2.

A kajovák táborában nagy volt a sürgés-forgás.
– Kajáljunk, kajovák! – kiáltotta Kangulya, a törzsfő.
– Oké, főnök, de nem kell mindjárt kajabálni! – szólt egy kajova.
– Óriási kaja-bál lesz – dünnyögte elégedetten a varázsló.
A törzs a hatalmas tűz köré ült, és várta jelet.
– Cseng! – szólt a jel a sütő felől.
Vacsora közben a zord harcosok mohó pillantásokat vetettek a két kínzócölöp felé, ahol két fogoly szenvedte a keresztre feszítés minden kínját.
– De utálom ezeket a kommunistákat! – csámcsogta a varázsló a két fogoly felé.
A kajova szlengben kommunistáknak, sőt komcsiknak nevezték a komancsokat, az ősi ellenséget.
– Lovas nyugatról! – kiáltotta az egyik őr.
– Két másik keletről – kiáltotta a másik.
– Senki többet északról? – szemtelenkedett az egyik komancs fogoly. Társa csak gonoszul röhögött.
– Kussss! – tanácsolta a varázsló, aki különösen rühellte a komancsokat.
Óriási kavarodás támadt a táborban, mindenki a szerszámokért futott. Amikor már minden harcos kiásta a csatabárdját, felsorakoztak Kangulya mögött.
Feltűntek a lovasok. A magányos óriás habzó szájjal, izzadságesőt hagyva maga után igyekezett megállásra bírni szárnyaló paripáját, kevés sikerrel. Egyenesen a másik irányból közeledő két rézbőrű lovas felé rohant. A fiatalabbiknak még volt annyi lélekjelenléte, hogy előkapja ezüstveretű légpuskáját és figyelmeztető lövést adjon le, ám elvétette, és az egyik fogoly komancsot szabadította meg fél szemétől. Aztán a három lovas találkozott a tábor főterén.

3.

– Uff! Ez aztán a szerencse! – örvendezett Kangulya. – Egyszerre sikerült elkapnunk Öld Shitterhandet, a sápadt pofájú kojotot, és a pipacsok főnökét, Inka Csulát, valamint fiát, Mannitout! Három skalp fog lógni az övemen!
– Kár, hogy Öld Shitterhand skinhead! – rosszindulatúskodott a varázsló.
Kangulya a megnövekedett számú kínzócölöp elé lépett.
– Kegyelmezz! – rimánkodott Öld Shitterhand.
– Könyörgöm! – pimaszkodott az egyik komancs.
– Sőt, rimánkodom... – kontrázott a másik, a félszemű, de nem tudta a röhögéstől és Kangulya öklétől befejezni mondandóját.
– Mindenem a tiéd! – rebegte Inka Csula.
– Kössünk egyezséget! – mondta rezzenéstelen arccal Mannitou.
– Na, ez érdekes lehet – morogta Kangulya. – Beszélj, kojot!
– Van egy ajánlatom. Mind a ketten jól járunk – beszélt acélos arccal Mannitou. Te megölheted apámat, Inka Csulát, a pipacsok főnökét, engem pedig futni hagysz. Ümp, én beszéltem.
Kangulya erősen megfontolta a hallottakat, de nem mert dönteni. Összehívta a Vének tanácsát.

4.

A vének önkormányzata félrevonult Kangulyával tanácskozni. Hosszan vitatkoztak.
A táborban honoló néma csendet csak a két komancs törte meg időnként fuldokló röhögésével, amint vicceket meséltek egymásnak. Néha hallatszottak Inka Csula remegő Miatyánkjai, no meg egy-két anyázás a vének tanácsa irányából. Végül Kangulya fölpattant.
– Vén szenilis hülyék, semmi érzéketek a politikához! – kiabálta dühösen, majd újra a foglyok elé lépett.
– Döntöttem, Mannitou. Túl nagylelkű az ajánlatod. Csak abban az esetben fogadhatom el, ha cserébe te elfogadod a két komcsit.
Mannitou sírva fakadt az oszlopon. Ezek a szemét kajovák ki akarják használni, hogy hátrányos helyzetben van! Aztán összeszedte magát, káromkodott egyet, leköpte a törzsfőnököt, majd gyűlölettel telített hangon közölte:
– Rendben, te kajova kutya, nincs más választásom.
A megilletődött kajovák leoldozták Mannitout a keresztről, és elővezették hófehér öszvérét.
– Mielőtt elhagynád táborunkat, szívjuk el a békepipát! – vetette fel Kangulya.
– Egye fene – mondta az ifjú pipacs, és elővett egy tömés marihuánás pipadohányt.
Miután a ceremónia véget ért, és a két indián kábultan fetrengett a sárban, a kajovák Mannitou hátasa mögé kötözték a komancsokat. Később Mannitou feltápászkodott, kiadósat hányt, felpattant öszvérére, körbevágtatott a főtéren maga után vonszolva a komancsokat, találomra elrabolt pár kajova asszonyt, majd elhagyta a tábort.

5.

Öld Shitterhand keservesen könnyezett a kajova éjszakában. Holnap hajnalban kegyetlen kínhalált fog halni. A kajovák könyörtelensége közismert volt. Emlékeiben kutatva felrémlett lelki szemei előtt kisgyermekkora Németországban, amint édesanyja a hároméves kis Öldit így próbálja lebeszélni a rosszalkodásról: „Kuss legyen fiam, mert jönnek a kajovák!”
Inka Csula, a pipacsok messze földön közismert, rettenthetetlen főnöke már a téboly szintjén lógott a másik cölöpön. Kegyetlenül viszketett a talpa. Valószínűleg egy hangya mászhatott a mokaszinjába. Mindig rosszul viselte a fájdalmat, erre most a kajovák kezei közé került. Ráadásul a felesége figyelmeztette, hogy ne maradjon sokáig, mert vele gyűlik meg a baja. Bezzeg annak a szemtelen fiának volt annyi esze, hogy mentse az irháját.
Eközben Mannitou, a pipacsok nemes főnökfija nyugodtan henyélt wigwamjában. Gyönyörű skalpokról álmodott. Igaz, ma csak kettőt szerzett, a két bolsevikét (pipacs szleng, jelentése komancs), de holnap mindent bepótol Kangulya gyönyörű, csimbókos, zsíros, melírozott frizurája...
Az örök vadászmezőkön két komancs harcos vágtatott. Az egyik félszemű volt.
– Te, és azt hallottad már, hogy Móricka megy a sivatagban, és szembejön vele Tegnapy Károly?

[...]*

666.

Reggelre már maga Svetislav Basara is haragra gerjedt. Közben bezárták az összes hülye indiánt a rezervátumba. Öld Shitterhandet fölakasztották. Utolsó szavai állítólag ezek voltak:
– Tegnap is, ma is karaj...

 

* A 6–665. fejezeteknél szöveghiány; ezek a részek fájlsérülés miatt elvesztek. (A szerk.)


Pokol-béli víg napjaim
– apokrif –

 

2048. március 14-én tört ki a bélpokol-járvány a budapesti költők körében. Guy Lavoisier naiv párizsi újságíró jelentkezett be nálam előző este hangmailben egy interjúra. Mintha csak sejtett volna valamit ez az otromba, tohonya, baromalkatú teremtés, akit már a 2012-es párizsi emigrációm alkalmával volt szerencsém megutálni a szonettköltészet iránt tanúsított határtalan impotenciája miatt. Ádáz hologram-konferenciás csatáink egyfajta – nehéz beismernem, de – perverz örömöt okoztak a hihetetlenül elnyúló dedikálós évadok közepette. A jubileumi, 10 000. szonettem tiszteletére rendezett állófogadáson, melyet a Versailles-i palotakomplexumban tartott az EU, sokak számára emlékezetes módon egy szál zokniban jelentem meg, és ez volt az a sorsdöntő pillanat, ami megpecsételte Lavoisier és az én közös sorsunkat. Másnap a Le Monde-ban hétkolumnás becsmérlő „elemzést” engedett ki magából a hitvány a 10 000.-ről, ezzel persze a lap a tönk szélére került, ezrek és ezrek törölték az újság linkjét az asztalukról. Nem éreztem természetesen haragot iránta, inkább a megvetés és a szánalom intellektuálisan letisztult érzése volt ez, ami későbbi, 2056-ban bekövetkezett halálával azon nyomban – sőt, nyomtalanul – el is tűnt belőlem.
2048. március első napjaiban Budapesten a költők száma elérte a kritikus tömeget. Már február közepén túllépte a mennyiség a kormányfő által megállapított maximális limitet, és innentől a fél város a várható szankciók módjáról és esetleges időpontjáról beszélt. Mindenki arra számított, hogy március 15-én, a jubileumi ünnepségek keretein belül állítják fel a máglyákat. Erre minden körülmény alapos okot szolgáltatott, hiszen a Nemzeti Színház előtti placcra 10-e óta folyamatosan hordták a hajókról a targoncák a rengeteg importált fát.
A költők szaporodtak tovább. Március 13-án aztán megérkeztek a hírek az első letartóztatásokról. Ekkor jelezte a vibrátoros kapcám Lavoisier hívását. A beszélgetés rövid és frappáns volt.
– Uram, úgy hírlik, a holnaputáni nap sorsdöntő lesz a magyar költészet számára. Budapestre repülök, és háromórás interjút szeretnék önnel készíteni.
– Felejts el, épp eleget szívtad már a véremet – mondtam nyugodtan.
– Az istenért, hiszen a fél világ a maga álláspontjára kíváncsi, a Ghánai Népfront szabadcsapatot szervez a kimentésére!
Bontottam a vonalat, de a rossz érzések kétségtelenül belém költöztek.
Aztán a kormány mégsem a máglyát, hanem sokkal rafináltabb módszert választott a poézis újrafelosztására. Az ENSZ-szankciókra fütyülve biológiai fegyvert vetettek be. Ez úgy működött, hogy a vírus, amit a Liszt téri Írók Plázájába csempésztek, csak a költők mellbimbójába beültetett Parnassus 2.0 chipeket fertőzték meg a Nihil Poet Bale Hell III. vírus Béta II-klónjával, amit – mint azóta kiderült – a DIA XIII rendszergazdája fejlesztett ki direkt erre az alkalomra. A tünetek kezdetben enyhének ígérkeztek.
14-én reggel kaptam az első hologramesemest a költői szakosztály vezetőjétől, aki kétségbeesetten kért segítséget a másnapi – megrendelésre bevállalt – ünnepi szonett miatt. Mint közölte, képtelen írni, pedig még Papp Tibor 2014-ben kiadott Szonett Gamma III-as szoftverét is sikerült aktiválnia, de mint arra rájött, az utóbbi 34 évben mind a 32 trilliárd variánst ellopták már a költők, vagyis publikálták saját nevük alatt a Sex Symposionban és más lapokban.
Rezzenéstelen arccal közöltem ezzel a tehetségtelen fráterrel (S. S.), aki 35 esztendeje tetszelgett nyáladzós stílusában a poézis állítólagos védelmezőjeként, miközben megállás nélkül ontotta a kormány- és ellenzéki folyóiratokba csapnivaló, főleg lopott és lerontott rigmusait, hogy nem áll módomban kölcsönadni egyetlen ötletet sem – mellesleg jómagam is hetek óta küzdöttem a 19 998.-kal, melyet egy szép fiatal barna köldöke ihletett Zanzibárban, még 2044-ben. Aztán jöttek sorra a jelzések, öreg és fiatal költőktől egyaránt, mindenki a 15-ei ünnepi versét volt képtelen megírni.
Felmentő seregként érkezett 14-én éjjel az újabb üzenet, Edithtől, egy meghívás másnapra, föl a dombokba, távol az állami ünnepségektől. Rögtönzött elhatározással lemondtam az aznapra vállalt 17 fellépésemet, és taxit kértem hajnali 5-re, hogy mielőbb szabadulhassak a városból.
Edith puritán villája maga volt a tökéletes harmónia ebben a rohanásban, amiből az utóbbi harminc évben mindenki csak kitörni akart. [...] Reggeli közben a rádió híreit hallgattuk.
– A reggeli órákban a nemzet 400-500 legjobb költőjét kellett kórházba szállítani egy ismeretlen vírus okozta rosszullét miatt. A kultuszminiszter válságstáb összehívását kezdeményezte, amit a kormányfő megerősített.
Lőttek a pihenésnek, egész nap a rádiót hallgattuk. Óránként jöttek az újabb jelentések az ország minden részéből. A megbetegedések száma estére elérte a hatszázezret, a nagyobb stadionokat és pályaudvarokat szükségkórházzá kellett sebtében átalakítani jelentős és nagyon gyors külföldi segítséggel. Az ünnepi rendezvények rendetlenségbe torkolltak, a televíziók – állítólag – folyamatosan az írószövetség elnökének pösze magyarázkodását sugározták.
Éjjel 11-kor egy magát meg nem nevező szoftverfejlesztő leplezte le a Nihil Poet Bale Hell III. vírus Béta II-klónjának ördögi tervét, amely bejelentés hatására kitört a forradalom Pesten. Mint kiderült a híradásból, az egész Unióban kizárólag az én mellbimbómba nem ültették be a Parnassus 2.0 chipet a magyar költők közül. Az ország népe felszólította a kormányt a kiadatásomra. Többen tudni vélték, hogy Budán tartanak fogva, és hidrogénautó elé fogatták magukat afféle lovak módjára, úgy indultak kiszabadításomra, ám az Uhrin Benedek térnél végzetes dugóba keveredtek, és öngyilkosok lettek.
Éjjel csak hánykolódtam az ágyban, lázas félálomban időnként lefirkantottam egy-egy verssort az ágyam mellé helyezett boardon. Felrémlettek előttem a múlt kísértetei, pokolbéli gondolatokat csalva elő szuperegómból.
Reggel, ahogy átizzadva felébredtem, tudtam, hogy megírtam életem egyik legjobb versét, a 19 999. szonettet, ami, éreztem jól, benne van a Top 1000-ben. Közben a rádió már közölte is a tragikus adatokat a költők százezreinek haláláról. A forradalmat is leverték a hajnali órákra, a pestis pedig – áldozatok híján – végzett magával (más feltételezések szerint „Béta III-klón” formában hibernálta magát a következő kormányváltásig). Most már csak az én hollétem volt kérdéses. Zavarral teljes hitetlenségemet pusztán a vers, az ágyam mellett vibráló szonett tudta feloldani.
A költemény, amely a mai napig a legkedvesebb számomra, így festett a monitoron:*

”#$%&'()*+,-.0/!”Ľ˝ľżĄ‰ľą
ś™ŽŠŞŤŚ@ńđřÇł˙ýţ
Ś@ńđřÇł˙,-.0/!”Ľ+,-.+,-. ś™
ŞŤŚ@ńđŠ)*-..-í1@™ŽŠ˙

™ŽŠŞŤŚ@ńđřÇł˙ýţŚ@ńđřÇł
– .0/!”Ľ˝ľżĄ‰ľąś™Ž
/!”Ľ+,-.+,-. ś™ŞŤŚ@ńđŠÇł˙ý
/!”Ľ+,-.+,-. ś™ŞŤŚ@ńđ

Š)*-..-í1@™Ž‰ľą Ľ+,-. í1@
– . ś™-.Ś@ń ľżĄ.0/!”Ľ
ľż@ńđ ś ńđřÇł ™ ŞŤŚ@ń ł˙-

ś™Ž-.+&'(ś ń żĄ.... Ť+
@ńđŠ,-.+,-. ś™ŞŤŚ@ńđŠÇł˙ý
ś™ŽŠŞŤŚ@ńđřÇł˙ýţ

(............)

 

* P. S. jegyzete: a kézirat valójában nem így festett a szerzô monitorján, ám a […] okozta világméretű tragédia nyomán a szonett és a kézirat többi része menthetetlenül dekódolódott. Jelenleg a PÖP Milletricentenáriumi Imázsközpontjának titkos projektjei küzdenek a szonett és a naplóregény életéért.

 

A bolond posztmodern története


Élt egyszer egy stramm, macho posztmodern legény. Bátyjai már megnősültek, úgy gondolta hát, hogy ez a divat, ő sem maradhat le. Azt mondta az anyjának:
– Kedves édesanyám, elmegyek – tézis per sor – szerencsét próbálni, hátha akad egy nekem való szűz leányka paradigma, kivel megoszthatnám posztindusztriális életemet és hálózati kártyámat.
Fogta a legény a mobiltelefon-központját, és elindult, hetedhét ország felé. Ment, ment, ment. Egyszer csak, látja ám, hogy a patak partján mos egy gyönyörű hajadon. Első pillantásra belészeretett. Összeszedte magát, és megszólította a lányt:
– Édes lelkem-babám, nézd csak, milyen telefonközpontom van! Aztán mit mosol?
A lány csak elpirult, nem válaszolt. Kirángatta a véres lepedőt a vízből, megkapta a mángorlófát, aztán, hátra se nézve, szaladt hazáig. No de a legény is utána.
Látja hogy egy igen csinos erdőszéli parasztházikóban laknak. No – gondolta a legény – , parasztok ezek, de itt legalább nincs senki, aki megdugná a bébit, szűz ez még, mint a részeg kefekötő legkisebb lánya.
Bekopogtatott a házba, illedelmesen köszönt a nagybajuszú, mosolygós gazdának, meg a főkötős, pirospozsgás gazdasszonynak.
– Mi járatban erre, fiam? – kérdezte jóindulatúan a gazda.
– Én bizony, bátyám, feleségül kérem a te leányodat, akit első pillantásra megszerettem, ásó kapa, meg ilyesmi.
– Aztán ő szeret-e téged?
– Megszeret, az tuti. Nézze meg a mobiltelefon-központomat, itt vannak a mágneskártyáim, meg bróker is vagyok, és mosóporügynök, meg lakástakarék-üzletkötő.
Hijnye – gondolta az öregember –, megfogtuk az isten lábát!
Kiáltott a lányának:
– Boglárkám, édes lelkem-gyöngyvirágom, harmatos rózsabimbóm, szaladj már le a pincébe, s hozz föl bort, koccintunk a vendéggel.
Boglárkában, a komoly szemű, nyúlánk, barna hajú, egészséges, gyönyörű lányban megfagyott valami. Kőkemény arcizmokkal, merev combokkal indult le a pincébe. Leült a hordók tövébe. Látja, hogy ott áll egy teknő a falhoz támasztva, a konnektor alatt. Ezt gondolta:
– Ezek eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a macsótelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdődik minden elölről.
Amire idáig jutott, már zokogott elkeseredésében.
Közben várnak ám a borra nagyon fönt, mérgelődik is a gazda:
– Anyjuk, menj már le a pincébe, nézd meg, hogy mit mível ennyi ideig az a lány, tán elfolyatta a bort.
Lement a lány anyja, és látja, hogy igencsak rí a Boglárka.
– Édes lelkem, Boglárkám, hát mi lelt téged?
– Hát édesanyám, lejöttem a borért, ránéztem arra a teknőre, és az jutott az eszembe, hogy maguk eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdődik minden elölről.
Na, lett erre nagy sírás-rívás, anya és lánya egymásra borulva bömböltek.
Fent a gazda meg a vendég már nagyon türelmetlenek voltak, furcsállták, hogy csak nem jön az a bor. Végül a gazda megunta, és maga ment le a pincébe, hogy utánajárjon a dolognak.
Látja ám, hogy a fehérnépek nagyon rínak odalenn.
– Hát mi lelt benneteket, buta nők, hogy így rítok?
Mondja az asszony:
– Hát kedves uram, jövök le a pincébe, látom, hogy rí nagyon a lány. Kérdem tőle, hogy mi baja. Erre ő azt mondja, hogy meglátta azt a teknőt a falhoz támasztva, és arra gondolt, hogy eladjuk őtet ennek a tahónak, az majd megbassza, neki születik egy idióta gyereke, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbassza megint, aztán kezdődik minden elölről. Hát ezért sírunk mi olyan nagyon.
De a gazda szíve is majd megszakadt fájdalmában! Most már hárman sírtak, egymásra borulva.
A posztmodern közben már nem tudta mire vélni a háziak különös viselkedését. Végül úgy döntött, hogy lemegy a pincébe megnézni őket.
Látja ám, hogy az egész család bömböl egymásra borulva.
– Hát magukat meg mi lelte? Tán megbolondultak kendtek?
Mondja a gazda könnyezve:
– Nem bolondultunk mi meg fiam, de hallgasd csak meg, mire gondolt a lányom, mikor megpillantotta azt a teknőt: férjhez megy hozzád, majd születik egy gyereketek, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, aztán születik megint egy gyereketek, és kezdődik minden elölről.
Hát erre a posztmodern olyan hahotázásba kezdett, hogy még a könnye is potyogott.
– No, én ilyen bolondokat még nem láttam! Most elmegyek, és addig vissza nem jövök, amíg nem találok a világban valahol még három ilyen bolond embert. Ha találok, visszajövök, és elveszem ezt a lányt.
Ezzel otthagyta őket.
Ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy fa alatt ül egy ember, és ír valamit. Megszólította.
– Mit ír ilyen bőszen, komám?
– Én bizony költeményt írok.
– És minek ír maga költeményt?
– Mert költő vagyok.
– Hát miért lett maga költő?
– Hogy szegényen, ismeretlenül, rosszindulatúan, májzsugorban, szifiliszben és tüdőrákban halhassak meg.
Megörült ennek nagyon a posztmodern. Egy bolondot már fogtam, hátha lesz még kettő! – gondolta.
Fogta a bolondot, és ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy jön szembe egy lány, aki nincs kifestve, és nincs a hónalja meg a bikinivonala kellőképpen szőrtelenítve. Megszólította a lányt.
– Hát mért nem vagy kifestve, és miért nincs kellőképpen szőrtelenítve a hónaljad meg a bikinivonalad?
– Mert én azt a férfit keresem, aki úgy szeret, ahogy az isten megteremtett!
Megörült nagyon a posztmodern. Megvan a második is, hátha lesz még egy! – gondolta.
Vitte a második bolondot, és ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy öregember baltával hasogat egy interaktív, digitális multimédia-televíziókészüléket. Megszólította.
– Hát mit ártott magának ez a csodálatos interaktív, digitális multimédia-televíziókészülék?
– Én bizony a hátralévő életemben meg nem nézek egyetlen rohadék mosóporreklámot sem!
A posztmodern tombolt örömében, hogy megtalálta a harmadik bolondot is. Rohant vissza a bolondokkal a lányos házhoz.
– Gazduram, megtaláltam a három bolondot. Jöttem hát a lányért.
No, lett ott lakodalom, hetedhét-határon állt a bál, ott volt az egész tőzsde is, meg a bolondok.
Éjfélkor az ifjú pár elvonult.
A posztmodern megbaszta Boglárkát. Boglárkának született egy idióta gyereke. A gyerek lement a pincébe játszani. Meglátta a konnektort. Be akarta dugni a pécéjét. Föllépett a teknőre. A teknő megbillent. A gyerek hátraesett. Beverte a fejét a betonba. Az agya kiloccsant. A szemébe belefúródott a mobiltelefon-központjának az antennája. A gyerek meghalt.
Aztán kezdődik minden elölről.

 


Történet a leányról, akinek körtemuzsikája volt


Élt valaha, Mátyás király idejében, egy kefekötő. Volt ennek a kefekötőnek három leánya. A legnagyobb mint a Lúdvérc, olyan, a középső mint a Mirigy, de a legkisebb, az bizony rút volt, mint a kiskacsa.
Egyszer, aratás idején, a vége felé, nagy ünnepséget rendeztek a budai várban: ünnepelték az új kenyeret. Ott volt mindenki, aki számított, az urak, szerte az országból, már akit meghívott a király.
Folyt a bor, patakokban, mondták az urak a köszöntőt számolatlan a király egészségére. Egyszer csak Mátyás urunk, a bölcs és igazságos király megelégelte a részeges karattyolást, az asztalra csapott hatalmasan, és mondott egy nagyon bölcset:
– Nono, ne igyunk előre a medve bőrére!
Hajh, lett ott hirtelen álmélkodás, végigfutott az asztalok között az elismerés moraja, csak úgy csettintgettek meg sóhajtoztak az urak, röpködött az „azannya” meg a „huba”, a végére pedig mindenki fölállt, és tapsolt mint az ágyú, meg süttyögött és füttyentgetett. Aztán leült mindenki, és ivott, mint a szik.
No de fölállt ám ekkor Mátyás király, és olyat mondott, hogy menten abbahagyta mindenki a nyelést.
– Nono, lassan járj, tovább érsz!
Hej, nem látott még a világ olyan éktelen ünneplést, mint ami ott volt! Mint a szökőár, úgy zúdult a baró, a vivát, a tillóhaja! Ôrjöngött Magyarhon ekkora bölcsesség hallatán.
Ilyen felzaklatott állapotban ittak tovább a magyarok urai, mélyen, mint a bugaci konda.
Ámde Mátyás urunk hátrarúgta ekkor a széket, fölállt az asztalra, és öblös hangján elkurjantotta magát, hogy:
– Húzdrácigány „kicsiny falum ott születtem én...”!
Hát azt már elmondani sem lehet, hogy mi volt ott. Többen infarktust kaptak, mások gutaütést meg gyomorfekélyt, olyan nagy volt a fanatizmus. Az akasztói ispán még a nyelvét is lenyelte, akkora éljent kiáltott.
Másnap reggel Mátyás király álruhát öltött, és elment megnézni a kefekötő három lányát. Szegény deáknak öltözve járta az országot. Nagy nehezen megtalálta a kefekötő putriját.
A kefekötő a kemencepadkán ücsörgött, és kefét kötött, amikor betekintett a legény (Mátyás).
– Adjonisten gazduram, akad-e itt szállás meg egy falat a szegény deáknak?
– Bújj be fiam, de csak akkor, ha erősek az idegeid – mondta a derék kefekötő.
– Aztán mitől féljek én itt, jóember? – kérdezte mosolyogva Mátyás.
– Hát, ha meglátod az én legidősebb lányomat, aki olyan, mint a Lúdvérc, szörnyet ne halj nekem.
– Attól ne féljen, bátyám – mondta Mátyás és bebújt.
A kefekötő leültette Mátyást, majd odament a kemencéhez, és bekiáltott az ajtaján:
– Bújj ki lyányom, Örzse!
Előbújt a leány. No, hát Mátyás deák (aki a király volt), oly nagy mértékben beijedt a lány ábrázatától, hogy kis híján elvesztette a méltóságát.
Node, nagy király volt, lassan megnyugodott háborgó gyomra is. Ábrázata is mosolyra húzódott:
– Na, te derék kefekötő, láthatod, nem haltam szörnyet.
– De ha meglátod az én középső lányomat, aki olyan, mint a Mirigy!
– Nem félek én, ha maga a sárkánykirály bújik is a kemencédben!
A kefekötő csak sunyin vihogott, majd békiáltott a kemencébe:
– Bújj ki lyányom, Bözse!
Előbújt a leány. Hej, hát Mátyás deák (aki igazából király volt) bizony összehányta a kalibát, olyan nagyon rosszul lett a lány ábrázatától. Lassan lenyugodott háborgó gyomra, a jeges verítéket is letörölte homlokáról.
Elgyengülten hörögte:
– No, te gané kefekötő ember, most már aztán nem tudsz nekem mutatni semmit, ami elborzasztana.
– Nem-e? – kuncogott a szegény ember. – Bizony, én olyat tudnék neked mutatni, amitől még maga Mátyás király is szörnyethalna. De bizony azt más emberfiának meg nem mutatom.
– Nem-e? – mondta haragosan Mátyás deák (király).
Szó szót követett, ölre ment egymással a két ember. Végül a kefekötő úgy vágta ki Mátyás deákot (aki nem más volt, mint a király) a viskóból, mint halottat a penész.
Ment haza dúlva-fúlva Mátyás a palotába. Másnap futárt küldött egy regiment katonával a kefekötőhöz, hogy azon nyomban vigyen a király színe elé valami olyan borzasztót, amit más emberfia még nem látott, mert ha nem, hát karóba húzatja, utána kerékbe töreti, a végén meg kedvenc hollójával vájatja ki a máját.
Megörült ennek a kefekötő, és a regiment katonával átrakták a kemencét egy szekérre, majd meg is indultak Budának.
Fent a várban (a mai OSZK előtt) lepakolták a kemencét, egy vörös szőnyeget terítettek elé, és várták a királyt. Mátyás király (aki a deák volt nemrég) méltóságteljesen vonult le udvaroncai társaságában a lépcsőkön. Odaintette a kefekötőt.
– Kefekötő, úgy hallottam, van egy borzalmat, amit élő ember meg nem látott még soha. Ha kedves az életed, mutasd be itt, udvarunk előtt.
A kefekötő látja ám, hogy a király nem más, mint az a deák, akit úgy szájon vágott a minap. Megörült nagyon ennek, mert nagyon szegény volt ám a nép, éhezett, nyomorgott, szorongott, maga is ötven esztendeje kötötte a kefét, aztán húst még nem evett, ez a király meg olyan könyveket csináltatott magának, amelyek árából több falu népe élete végéig húst zabálhatott volna.
Odament a kemencéhez, aztán bekiáltott:
– Bújj ki lyányom, Mercédesz!
Előbújt a leány. Hajh, hát bizony ott a palotában még a disznóparaj is kiszáradt, nemhogy az emberek, olyan nagyon undorító volt az a lány.
Mátyás azonban résen volt, és lehunyta a szemét a döntő pillanatban, hadd hallja udvaroncai morajából, hogy tényleg olyan szörnyű-e az a Mercédesz, aztán ha ők túlélik, megnézi maga is.
Mikor hallotta, hogy mindenki meghal, az előre odakészített olajoskannából megöntözte Mercédeszt, majd meggyújtotta.
Mikor elégett, odarendelte a testőrséget, és bőségesen megjutalmazta a kefekötő embert.
Ilyen igazságos volt a mi Mátyás királyunk.
Fuss el véle.

 

„Kiskőrösi Brian”: [Három töredék]

[Ursus, te Pater]

Erdő mélyén téged imádlak
Oh, hatalmas Ursus
Város mélyén téged imádlak
Oh, hatalmas Ursus
[...]


[III. Coronat, Napunk]

[...]
Bocskai elrabolt, véres koronája
Nagymester csillagos, véres koronája
Szellemtestünk fénylő, véres koronája
Cigány kovács izzó, véres koronája
Censura Non Coronat [...]


[28 peccatum]

Fekete szárny – 28 peccatum
Fekete fej – 28 peccatum
Fekete betű – 28 peccatum
Fekete titok – 28 peccatum
[...]

 

(Vége a Harmadik Könyvnek.)

VISSZA A TARTALOMHOZ


© Tomkiss Tamás, 2002, 2003
© www.tomkiss.hu