www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Magyar Műhely, 104. szám, 1997. ősz


„Ízléstelenül és igazságtalanul”
Tomkiss Tamás beszélgetése a hatvanéves Kemenes Géfin Lászlóval az Arkánumról és más fontos dolgokról


Tomkiss Tamás: Hogyan született meg az Arkánum gondolata? Hogyan és miért találkozott a nevezetes négyes, András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László és Vitéz György?

Kemenes Géfin László: Az Arkánum tulajdonképpen egy másfajta irodalmi csoportosulásnak a későbbi képződménye. A 70-es évek végétől, kb. 78-tól kezdődőleg Vitézzel meg Horváth Elemérrel próbáltunk összehozni egy csoportot, talán először nem is mint folyóiratot, hanem közösen akartunk egyáltalán megbeszélni bizonyos problémákat, észrevenni, hogy mi az, ami minket összeköt, ami elválaszt, és ezért többször találkoztunk Horváth Elemérnél, New Yorkban, az ő erdőszéli házában, ahol, azt hiszem 1979-ben, meg is szövegeztünk egy úgynevezett Mahopactum nevű kiáltványt – Mahopacnak hívják azt a kis helységet, ahol Horváth Elemér háza volt –, és később, mivel Bakucz is viszonylag közel lakott oda, összeszerveztünk egy irodalmi estet. 79 tavaszán volt Montreálban, mind a négyen szerepeltünk, és eléggé jól sikerült. Akkor olvastuk fel először közösen saját dolgainkat, és valahogy egy fantasztikus kozmikus tér érzete keletkezett, ahogy egymás után olvastunk, egy ilyen vortex-szerű nagy összecsendülés érzete. Namost ebből Horváth Elemér később egy személyes összekülönbözés folytán kimaradt, viszont Bakucz Amerikában egy tanárkonferencián megismerkedett Sándorral, összejöttek, és tulajdonképpen akkor már azt a lendületet, ami kezdődött a Mahopactummal, vittük tovább. 1980-ban elkezdtünk komolyan beszélni arról, hogy folyóiratot kellene alapítani. Ennek az okai, előzményei benne vannak az Arkánumban, különféle interjúkban is. Nagyon fontos volt számunkra az, hogy olyan dolgokat közöljünk, közölhessünk, amiket mások nem közölnek le tőlünk; másrészt az, hogy elkülönüljünk, mert eleve elkülönültünk a Magyar Műhelytől mint egy olyan fórumtól, amely egyre inkább a szövegirodalmat és a vizuális irodalmat kezdte nyomni, ami nem rossz, de... Alkalmanként mi is, főleg Bakucz, próbálkoztunk ilyesfélékkel, de tulajdonképpen mi sohasem éreztük azt, hogy ez az egyetlen megváltó avantgárd módszer, mint ahogy ők. Akkor még közbejött az, hogy én 1980-ban Cs. Szabó László felkérésére szerkesztettem a Nyugati Magyar Költők Antológiáját, és hát mivel én abban nem akartam közölni sem Nagy Pált, sem Bujdosó Alpárt, mivel eredetileg ők nem voltak költők, csak Papp Tibor, ő pedig szolidaritásból nem volt hajlandó verset adni, egy törés támadt ismét; én levetettem a nevemet a Magyar Műhely munkaközösségének taglajstromából. Na mindegy, a lényeg, hogy mi éreztük, hogy egy másfajta avantgárd és másfajta, élesebb csoportosulás is lehetséges, és ennek akartunk fórumot biztosítani. Nagy Pali egy kicsit talán lekicsinylőleg úgy nyilatkozott, hogy mi lennénk a „tartalmi avantgárd”, holott ez szerintem nem fedi egészen helyesen azt a képet és azt a képzetet, ami minket tulajdonképpen jellemezne, mert különösen Bakucz, és bizonyos szempontból talán magam is úgy vélekedtünk, hogy nem lehet ilyen primitív módon elválasztani a formát és a tartalmat, akár vizuálisan, akár más szempontból eklatánssá tenni a formai és stiláris, vagy pedig képi részét annak a közlésmódnak, ami inkább a szemnek, és nem pedig másfajta érzékszerveknek szól. Namost mi ennek különféle módozatait különféle módon próbáltuk kifejezni, és egymás között is tisztázni; erre voltak jók mindig a mi összejöveteleink.

T. T.: Mielőtt folytatnánk, pár szó erejéig maradjunk az összejöveteleknél. Különböző nagyvárosokban, két országban éltek a szerkesztők. Hogyan tudtatok így dolgozni?

K. G. L.: Először úgy terveztük, hogy évente kétszer fogunk megjelenni, de sajnos, mivel saját zsebünkből fizettük az egészet, nagyon minimális külső hozzájárulással csak, ez nem sikerült. Ám az összejöveteleink gyakoribbak voltak, mindig másnál találkoztunk. Egyfajta szeánszok voltak ezek a hétvégék, amikor főztünk, ittunk, ettünk, sétáltunk, zenét hallgattunk, felolvasásokat csináltunk, az új dolgokat, olvasmányokat elhoztuk, bemutattuk, felolvastunk belőlük, és természetesen egymás dolgait is mindig megvizsgáltuk. Most nem azt mondom, hogy beható kritika kísérte minden egyes művünknek az egymás előtti bemutatását, de nagyon sok esetben volt olyan, hogy azt mondtuk: te, ezt most ne. Nincs más? És ezen a szinten sértődés igazából sohasem volt.
Tehát tisztáztunk magunk előtt is, egymás előtt is, és ennek következtében létrejött egy bizonyosfajta arculat, profil, amit nevezhetnénk arkánistának, arkánista szövegnek. És mi mindig tudtuk, hogy mi az a szöveg, amit kaptunk, meg amit magunk is próbáltunk beletenni egy-egy számba; mi az, ami tulajdonképpen megüti azt a valami egészen furcsa mértéket, hogy arkánista szöveg.
Még említhetnék egy fontos összetevőt, ami elhatárolt minket a Műhelytől, ami nem pusztán esztétikai, hanem éppen ellenkezőleg: politikai volt; az, hogy a Műhelyesek nem politizáltak, legalábbis nem látványosan, holott az az érzésem, hogy a vizualista szöveggel és más módon is politizál az ember. Mindig politizál, nem is kell Frederic ... politikai tudattalanjából átvenni azt a konceptust, hogy minden szöveg, ha akarod, ha nem, eleve valamilyen ideológiai-politikai alappal bír, valamiféle alapállásod neked is mindig van, akár elismered, akár nem. A nempolitizálás az már maga egyfajta politikai állásfoglalás, amit lehet tisztelni, de nem szükségszerűen kell azzal egyetérteni, és főleg művelni. Mi pedig, főleg az Arkánum recenzió-részében, nagyon odadörgöltünk néha, ráléptünk bizonyos tűkörmökre, ami hát visszhangot váltott ki, és még a puha diktatúra idején is érzékenységeket sértett. Már maga az a tény, hogy nem álltunk tátott szájjal és imára kulcsolt kezekkel nemzeti nagyjaink, főleg irodalmi nagyságaink előtt, hanem ahol kritizálni kellett – és kritizálnivaló mindig van, ha az ember kicsikét egy más szemszögből, máshonnan nézi azt a bizonyos dolgot – , ott mi megengedtünk magunknak sokszor olyan hangnemet, amit odahaza nem engedhettek meg. Ezért volt az, hogy például bizonyos konferenciákon, akár a Műhely, akár a Mikes Kelemen Kör rendezvényein, amikor vitte valamelyikünk az új Arkánumot, akkor a hazai írók először a lapnak a végére fordítottak, mert ott voltak a kis rövid, egyoldalas recenziók. Ez nemcsak irodalmi, hanem politikai szempontból is lényeges volt.

T. T.: Kinek készítettétek a lapot?

K. G. L.: Elsősorban magunknak. Elsősorban mi közöltünk benne dolgokat; mindegyik számban volt mindegyikünktől valami, nem szégyelltük azt, hogy saját magunkat tesszük bele, mert úgy éreztük, elérkeztünk arra a pontra, hogy mindegyikünknek van érdekes és lényeges mondandója. De maga a célközönség, ha felmerült ilyen egyáltalán, az mindig a magyarországi és a környező, elszakított területeken élő magyarság írói és entellektüeljei voltak, és nem pedig a nyugaton élők.

T. T.: Volt koncepciótok arra, hogy hogyan találjátok meg őket? Biztosak voltatok benne, hogy el is juttok a potenciális olvasókhoz?

K. G. L.: Nem voltunk biztosak. Volt néhány barátunk Nyugaton, Nyugat-Európában, akik egyfajta centrumai, mágnesei voltak a hazulról odaránduló íróknak, irodalmároknak, zenészeknek, művészeknek, és őnáluk volt megtalálható a lap, ingyen megkapták, és vitték haza, terjesztették. Láttunk olyan Arkánumot, amelyik – mert akkoriban még elütő volt ez az egyszerű fehér címlap, kicsit érdes, vastagabb papíron, semmi más rajta, csak az „Arkánum” és a szám – már egyáltalán nem hasonlított ahhoz a szép tiszta papírhoz, annyi kézen ment át.

T. T.: Mit akartatok ezzel az egyszerű borítóval kifejezni?

K. G. L.: Tulajdonképpen – szerintem – ez már maga is gesztusértékkel bírt, ez a rendkívül puritán, igénytelennek látszó külső, hogy talán annál inkább, annál nagyobb erővel érezhessék ki a belsőt, ami belül volt a szövegekben. Tehát mindenféle látványos vizuális, képzőművészeti formátum nélküli volt, belül is, de az anyag maga eléggé átütő volt ahhoz, hogy figyelmet keltsen, és számíthatott is figyelemre. Szóval szivárogtak visszafelé a hírek, és amikor később anyagot kértünk emberektől, akkor tudtuk, hogy kiktől kérjünk, kik azok, akik olyanfajta szövegeket írnának, amiket máshol nem tudnak közölni, és amikre odahaza felfigyelnének. Ez lényeges volt, hogy más módon, akár érzékenységeket sértve, figyelmen kívül hagyni asztaltársaságok, pártállások, csoportosulások kimondott vagy ki nem mondott alapszabályait. Ezért egy hazai irodalmár, ma már eléggé ismert és komoly pozíciót betöltő irodalomkritikus „ízléstelen és igazságtalan” folyóiratnak nevezte el az Arkánumot. Mi ennek örültünk.

T. T.: Említetted már a recenzió-rovatot. Egy interjúdban a hazai kritikát bíráltad, és említetted a kritizált mű írójához való személyes érzelmektől független, a jelenségekre koncentráló, tényszerű kritika hiányát és fontosságát. Az Arkánumban ezek szerint ezt próbáltátok megvalósítani. Hogyan tudtátok kiválasztani az óceán túlpartjáról az igazán fontos, a Magyarországon éppen aktuális műveket? Ilyen jó volt az információáramlás?

K. G. L.: Nézd, mivel mi úgy gondoltuk, és különösen én úgy gondoltam, hogy mi nem kanadai vagy amerikai magyar írók vagyunk, hanem olyan magyar írók, akik éppen külföldön élnek, de érdeklődésük és érdekeltségük elsősorban hazafelé irányul, mi nem szakadtunk el, és nem váltunk amerikaiakká. Jóllehet ott éltünk, és ott kerestük a kenyerünket különféle módon, és valamilyen szinten oda is, a nyugati mindennapi életbe is beletartoztunk, de szellemileg soha nem szakadtunk el Magyarországtól. És ezt ténylegesen is tápláltuk, tehát folyóiratoknak előfizetői voltunk, különösen énhozzám érkezett be minden hónapban egy nagy paksaméta. Oké, hogy egy hónappal később talán, de novemberben ott volt az októberi Új Írás, Kortárs, Tiszatáj, Jelenkor, Alföld, akkoriban még főleg ezek voltak a lapok, amiket olvastunk, meg az ÉS, és bizonyos késéssel persze a napilapok is. Tehát ami odahaza történt, arról a hírrovatokból és egyebekből is értesültünk, és természetesen kaptuk, és megvettük, amikor idehaza jártunk, a megjelent versesköteteket, regényeket, kritikai szövegeket. Mondom, egy kis eltolódással, de sokszor megesett az is, hogy mikor itthon voltam, és mondtam valakinek, hogy ezt és ezt olvastam, akkor azt mondta: „Hol?” Mondtam, az Új Írásban. „Te olvasod?” Én olvasom, mondtam. Talán egy kicsit kötelességből is olvastunk, hogy informáltak legyünk, máskülönben hogyan lehetne nemcsak kritikai, de egyéb észrevételt is tenni, ha nem vagyunk valamennyire is tisztában a dologgal. Tehát ez nekünk fontos volt, és nem csak kiragadtunk innen-onnan valamit, hanem úgy éreztük, hogy általában tisztában vagyunk a helyzettel. Szerintem – mint ahogy az előbbi példa is mutatja – a hazai írók nem is olvasták olyan figyelemmel – és ugyanakkor egy másfajta figyelemmel – azt, ami idehaza történik. Vagyis alapvető és pontos információk alapján szereztünk tudomást arról, hogy mi folyik az irodalmi életben, és mivelhogy nem tartoztunk tulajdonképpen sehová, nem voltunk semmiféle klubnak, asztaltársaságnak tagjai, ez rendkívül megkönnyítette a helyzetünket olyan értelemben, hogy – ahogyan Bajza József mondja – „mellékes tekintetek nélkül” tudtunk ténykedni, nem kellett arra figyelni, hogy ki, hogyan stb., hogy mi kinek az érzékenységét sértjük. Ugyanakkor – ezt Pound mondja valahol – nehéz dolog ebben a száműzetésben vagy emigrációban kritikusnak lenni, de az a dolgom, hogy ezzel a szabadsággal éljek. És szabad vagyok, ezzel a szabadsággal élni kell. Ez kutya kötelességünk. Ha nem élünk vele, akkor minek van? És ez az el nem kötelezettség tette lehetővé, hogy úgy nézzük a hazai irodalmi megnyilvánulásokat, és főleg a szövegeket, ahogyan belülről nem lehet. De ez egy furcsa szkizofrén „vision binoculea”, tehát az, hogy „egyszerre bent is és egyszerre kint is” – ezt különben Adorno határozta meg híres tanulmányában, „A kultúrkritika és társadalom”-ban, mint a kultúra kritikusának a funkcióit. Namost ez marha nehéz. Mi fizikailag kint voltunk, ugyanakkor érdeklődésünk, érdekeltségünk folytán bent is. Mert mi nem úgy néztük a magyar irodalmat és kultúrát, mint olyan valaki, aki perfekt megtanul magyarul, mondjuk egy német, hanem mi mindenestől mégiscsak oda tartoztunk. Mi nem emigrálni akartunk, mi nem azért mentünk ki, hogy vastagabb legyen a betétkönyvünk, minket 56 tragédiája lökött ki, és mi ha megmaradtunk magyar írónak, az nagyon kemény és állhatatos munka és azonosulás révén történt. Többünknél lehetett volna pontosan az ellenkezője; meg is esett, hogy a mi kortársaink közül nem írt többé valaki magyarul, megtanultak angolul vagy franciául; vagy felemás identitást vettek föl, mondhatnánk neveket, akik kiváló és ismert, elismert francia vagy angol műveket hoztak létre, de ugyanakkor mégis megmaradtak magyar írónak is. A mi esetünkben – különösen mivelhogy Sándor Andris meg én egyetemi tanárok voltunk (Vitéz pszichológus, Bakucz pedig mérnök, őnáluk nem volt ez ennyire eklatánsan megfogalmazva) – az történt, hogy irodalomkritikát, irodalomtudományi dolgokat írtunk azokon a nyelveken, amelyeken tanítottunk, de irodalmat, prózát, költészetet csak magyarul csináltunk. Ez nagyon érdekes, hogy egyikünket sem érdekelte az, hogy befusson mint angol, amerikai, kanadai stb. író. Ez mondjuk egy érdekes korjelenség, még nem analizáltam különösképpen, hogy miért nem? Miért nem érdekelt bennünket ez? Az én esetemben talán annyit mondhatnék, hogy féltettem azt a tudatot, mert tudtam, hogy milyen illékony és veszendő jószág az a magyar – nyelven keresztül megmaradt – tudat. Ha én azt még föllazítom meg fölhígítom a másikkal, akkor énszerintem óhatatlanul a magyar nyelvi és költői-írói azonosság egy kicsit kilazul, elgyengül, és én valahogy féltettem ettől. Most azt hiszem, ez a Sándornál meg a Vitéz esetében is különösképpen eklatáns. Bakucz más, ő nagyszerű, kiváló nyelvtehetség volt, és ő angolul is produkált, írt egy nagy regényt is, ami máig kiadatlan, kollázsregény, és írt egy nagyon érdekes francia vizuális szöveget, amit a Műhely és a Kortárs különszáma is közölt. Ô mondjuk egy kicsit jobban kísérletezett angolul is, de mindvégig megmaradt magyar írónak. Az az érdekes, hogy ez a fajta tudat- és hagyományőrzés, amit mi végeztünk ennyi idő alatt, az manapság nem számít semmiféle különleges tettnek; a nyugat magyar irodalom már nem túlságosan érdekli még az irodalom berkein belülieket sem, mert talán számot kellene vetni azzal, hogy itt egy nagyon érdekes dolog történt. Egy egyedülálló dolog a magyar irodalomban, mert elszórtan ki-kiment külföldre író, voltak, akik ideig-óráig nyugaton éltek, de utána mindig hazamentek. De egy olyan nagy kirajzás, mint ami történt 56-ban, hogy fiatalok is elmentek, akik Magyarországon kívül váltak íróvá, ilyen nem történt még. Tehát ez egy teljesen különleges irodalmi jelenség, mert előbb-utóbb ugyebár öregek leszünk, és nincs utánpótlás. Ez nem olyan, mint Erdély vagy Felvidék, ez egy teljesen időhöz kötött robbanás eredménye volt, és egy bizonyosfajta attitűdnek a kimunkálása, mert nem természetes dolog az, hogy valaki idegenben megmarad írónak. Valami megtartott bennünket. Ehhez nyilván 56 is hozzájárult, az az emlék, ami nagyon sokunkat emberré és magyarrá, és íróvá is tett. De ebbe most nem mennék bele, jóllehet mi, arkánisták esetében ez egy nagyon-nagyon fontos dolog maradt végig. De azt, hogy végül is mi adta meg a különös azonosságát ennek a generációnak, azt Czigány Lóránt próbálta többször is megfogalmazni, meg Karátson Endre és mások is, jóllehet nem lehet összemosni senkit, mert nagyon-nagyon különböző az egész társaság, mint ahogy minden író más, az egész modernizmus is, a múlt század végétől 45-ig, ahogy szokás datálni. Rendkívül különbözőek voltak az írói csoportosulások, tehát nincs az, hogy „modernizmus”, esetleg „modern” és „modernista” között lehet különbséget tenni, mondjuk Joyce-ot és Proustot lehet modernista prózaírónak nevezni, Thomas Mannt meg csak esetleg modernnek, mert XX. századi, de ő végig XIX. századi gyökerekből táplálkozott. Így lehet elkülöníteni különféle írói hozzáállásokat a nyugati magyar irodalom esetében is. Mondjuk egy Thinsz Géza teljesen más dolog, mint egy Papp Tibor, vagy egy Keszei István más valaki volt, mint egy András Sándor. Mindamellett az az érdekes mégis, és ez az, amit nehéz most már idehaza fölmérni és elfogadni, hogy itt is többféle forrásból táplálkoztunk. Vagyis amit még Béládi Miklós is elismert, hogy bizony azért vagyunk mi mások, mert anyanyelvi szinten olvastunk idegen nyelveken. Nekünk sohasem volt importcikk az, ami éppen földobott bennünket, hanem azt első kézből vettük. Ami ott és akkor éppen érdekes történt, az nekünk természetesen belement a gondolkodásunkba, műveinkbe stb., ami eleve mássá tette azt, hogy mi hogyan látjuk a dolgokat. Én nem azt mondom, hogy ezzel mi különbek vagyunk, vagy ez kötelező, de óhatatlanul más, és ezt el kell ismerni.

T. T.: Akartam is kérdezni, hogy mivel ti egyetemi tanárként, kutatóként hivatalból is naprakész információkat, tudást kaptatok a legkorszerűbb irodalomtudományból, filozófiából stb., és láttátok, hogy hogyan és mi működik a kortárs világirodalomban, ennek tudatában hogyan értékeltétek magyar kortársaitok munkáját illetve az Arkánumban bemutatott műveket? Korszerű volt, versenyképes volt az Arkánum?

K. G. L.: Én úgy érzem, hogy igen. És nem csak amiatt, hogy mi járatosabbak voltunk, és akkor olvastuk a még éppen hogy csak olvasott, és az irodalomtudorok által ismertté tett neveket vagy műveiket – Barthes, vagy Deleuze, vagy bárkit említhetünk – , ez is nagyon fontos, de mi tulajdonképpen nem voltunk annyira mereven teoretikus-pártiak, mint más kollégáink, tehát hogy a modern írónak elengedhetetlen az, hogy ismerje az elméletet is, ami akkor éppen divatban van. De mi ismertük, és ez főleg az Arkánum elméleti és kritikai szövegeiben észrevehető, hogy hivatkozunk rájuk, és teljesen megszokott dolog, hogy mi használjuk a fogalmaikat és elképzeléseiket stb. Ez önmagában persze nem a legfontosabb. A legfontosabb, ami szerintem elválasztott bennünket, a már említett öncenzúra hiánya. Ami most kezd csak, a rendszerváltás után jópár évvel ha nem is divatba jönni, de jönni, ám ugyanakkor most más dolgok lépnek fel, amik szűkítik, vagy meghatározzák, vagy valamilyen módon hatással vannak az alkotó gondolkodásmódjára, és nemcsak a piacra gondolok, nemcsak a haveri körre, bár egyre inkább klikkesedést vehetünk észre; olyanfokú háborúzásokat, ellenségeskedéseket és megnemértéseket, ami számunkra kissé idejétmúltnak tűnik. De ezt egyrészt nem tartom egészségtelennek. Igenis hogy csoportosuljanak, igenis hogy legyenek élesen elválasztható körvonalai bizonyos írói csoportosulásoknak, de az intolerancia, a másik lebecsülése, és egy általános, minden érdemes próbálkozást észrevevő kritikának a hiánya az, ami tulajdonképpen zavar, tehát a haverjáról ír mindenki, az ellenségét pedig lebassza. Szóval énszerintem egyelőre még itt tartunk. Hogy ebből lesz-e valami más, azt nagyon nehéz megmondani, és én nem vagyok jós.

T. T.: Valamelyik lapszámotok bevezetőjében az avantgárdról és a posztkatasztrofizmusról írtatok, és itt egyfajta kirohanás érezhető a „posztmodern” szövegirodalom ellen, az avantgárdizmus mellett. Élő probléma ez? Külön lehet még egyáltalán választani ilyen fogalmakat az irodalomban, hogy „posztmodern” vagy „neoavantgárd”?

K. G. L.: Nézd, ezek olyan terminusok, amiket én nem próbálnék különválasztani. Tudom, hogy hogyan lehetne mondjuk a megírt irodalmi szövegek alapján megállapítani, hogy az egyik ez, vagy az. Sokan, így azt hiszem Kulcsár Szabó is, nyilvánvalóan nyugati nyomokon lépdelve, tapogatózva, az egységes szubjektumnak a megkérdőjelezésével, felbomlásával látják jelezni azt, hogy itt már egy másfajta szövegiség lép életbe. Namost ez itt önmagában még nem határolja el a modernt és a posztmodernt, hiszen a fragmentáció, az atomizált szöveg tulajdonképpen a századeleji modernistáknál lett igazából észrevehető, ők csinálták ezeket az első szövegeket, ők voltak azok, akik irodalmi utalásokból, idézetekből építkeztek, tehát amikor most egyes magyar prózaírók kapcsán idézetvilágról beszélünk, az nem mai, az elég régi dolog, azt meg lehet találni olyan klasszikus művekben, mint Eliot Wastelandjében. Ezt láthatjuk, tehát mindazok a fajta mozaikból, kollázsokból építkező szövegek, amikről szó van, semmiképpen nem posztmodernek. Sőt, lehet mondani, hogy a narrativitásnak az újrakezdése, ami talán olyan esetekben, mint Thomas Pinchen, vagy más amerikai, francia, de német íróknál is, inkább jellemezhetné a posztmodern szövegiséget, mint a szétdaraboltság. Tehát egyfajta reakció ez azokra a radikális módszerekre, amelyekkel a modernisták próbáltak reagálni az őket megelőző korra, a viktóriánus korra, és főleg a romantikusoknak az egységes, szubsztanciális énbe vetett hitükre és elképzelésükre, tehát azt akarták tulajdonképpen divatos szóval mondva – de szó szerinti értelemben – dekonstruálni. Sok esetben lehetne inkább arról beszélni, és mi is inkább azt vallottuk egy darabig, hogy későmodern. Mint ahogy beszélünk posztimpresszionizmusról, ami nem azonos azzal, ahogy szó szerint értelmezendő, de valamilyen módon mégis összefügg vele. Ismert, hogy Lyotard a posztmodernt úgy értelmezte, hogy egy bizonyosfajta egészséges kétely az ún. nagy alaptörténetek iránt. Alaptörténetek alatt olyanfajta történeteket értett, amelyek mondjuk egy nagy filozófiai vagy vallási, vagy egyéb rendszert legitimizál. Tehát beszélhetünk a világszellem fejlődéséről, beszélhetünk a proletariátus győzelem felé masírozásáról, beszélhetünk az apokalipszis eljöveteléről; ezek mind oly dolgok, amelyekre egyéb hitek, hiedelmek, vélemények épülnek. Namost az van, hogy ez a kor nem ül fel, vagy legalábbis sokunk nem ül fel – ha gondolkodó elme vagy – többé semmiféle ilyen hatalmas nagy történetnek, mert tudjuk, hogy ezek mind emberi kitalációk. Vagy említhetnénk Nietzsche elfelejtett metafóráit. És tulajdonképpen ezeknek a nagy igazságoknak a retorikai, emberi kimondáson alapuló léte az, amit el kell ismerni. És abban a pillanatban, amikor ezt elismered, akkor már eleve kétellyel élsz annak örök igazságként való szerepeltetése iránt. Számomra különben nagyon fontos ebből a szempontból az irodalomkritika területén a flamand-amerikai irodalomtudós Paul de Man munkássága. Az időbeliség retorikája című tanulmányában pontosan erről az allegóriáról és az iróniáról említette meg, hogy rendkívül nehéz egy olyan beszédhelyzetbe helyezkedni, ami mindig már megosztott, tehát észreveszed azt, hogy te egy bizonyos naiv módon közeledsz valami felé, egy nagy igazság felé, de azért tudod, hogy amikor kimondod, naiv voltál, és ez egy feloldhatatlan ironikus, szinte szédülést okozó kettősséget, egy örökösen oszcilláló kettősséget eredményez. Most persze, hogy ezzel nagyon nehéz megbirkózni naponta, és olyan szövegekben valamilyen módon számot adni erről a fajta megosztottságról, erről a fajta hitetlenségről, hogy te nem vagy hajlandó még egyszer belépni ugyanabba a sorba, amelyik menetelni fog, amelyre különben a XX. század nagy írói mind példát statuáltak, tehát vagy a jobboldal, vagy a baloldal mellett el voltak kötelezve. Mi már magát azt, hogy van történelem, úgy fogjuk fel, hogy vissza tudunk nézni valamire, ami még nem múlt el, de mi már nem fogjuk ugyanúgy csinálni a dolgokat, tehát nem fogjuk mitizálni sem önmagunkat, sem mondjuk elődeinket. Ezt tavalyi, csobánkai előadásomban, amit az 56-os írók szerepléséről írtam, kifejtettem. Ez tulajdonképpen egy példája annak, hogy másképpen értendő az író szerepe abban a korban, amikor már nem lehet váteszkedni, amikor nem lehet a váteszségnek már a pózát sem fölvenni magunkra, és ez az, amit Magyarországon még az írók nem vesznek észre. Mert nagyon vonzó az a szerep, amit különben nálunk a XVI. századi prédikátor- és vándorköltők alakítottak ki. Időról-időre minden költő szinte gondolkodás nélkül bemegy a Magyar Irodalmi Kelléktárba, előveszi, és magára magára húzza. A Kölcsey, a Vörösmarty, sőt némely esetben még Petőfi is. És ez szerintem egy nagyon veszélyes dolog, és nem szabad úgy kezelni őket, mint érinthetetlen szentjeinket, akiket csak tisztelni kell, bármit csináltak. Most hallottam a rádióban, egyik nagy és ismert kutatónk mondta, hogy „Ady mindig az igazat mondta.” Hát talán nem mondta mindig az igazat, és különben is, mit jelent az, hogy Ady mindig az igazat mondta? Szóval az, hogy tulajdonképpen a szövegiség van csak, és hogy emberek csinálják a szövegeket, mindig valamiféle érdekeltség alapján, önérdekeltség vagy csoportérdek miatt, de sohasem függetlenül, sohasem valami isteni szikra az, ami megszólal, vagy a Múzsa az, ami diktálja. Én hiszek például a Múzsában, hogy az valamit diktál, de az egy más lapra tartozik. Szóval az automatikus írást is meg kell kérdőjelezni valamilyen szinten, ez elkerülhetetlen, ami nem azt jelenti, hogy öncenzúra van, hanem magát az írást kell úgy nézni, hogy az nem szószólás, nem a törzset összetartó szószólónak az írása, hanem már mindig szövegiség, már mindig emberi, és csak kontextualitásában érdemes és érdekes valami. Vagyis nem privilegizál, nem Himnusznak és Szózatnak kijelenti. Hogy az egy népnek kell? Én nem tudom, hogy éppenséggel ez kellett-e a XIX. század azon bizonyos kritikus periódusaiban, hogyha megnézzük történelmileg. És éppen ez az, hogy mi az Arkánumban próbáltuk mindig történelmileg nézni a dolgokat, történelmi összefonottságukban, összetettségükben. Mondjuk én nem vagyok biztos abban, hogy 1825-ben vagy 1830-ban a nemzethalálról kellett regélni, pontosan akkor, amikor hát még a kort is úgy nevezzük, hogy a reformkor, amikor a magyarság tényleg kezdte megtalálni önmagát, és megint Európa felé próbált integrálódni, és olyan szinten gondolkodni, élni. Ez egy másik nagyon fontos összetevője nálunk a politikusságnak, hogy a magyar történelemnek a visszásságai, tragédiái nagyon fontos elemek voltak. És mi próbáltunk szakítani az ún. törzsi mentalitással, a trivializmussal, ami összemos ellentéteket, ami nem veszi észre azt, hogy nem mitikus ködbe vesző képzeteket kell újra fölmelegítve, „népben-nemzetben” gondolkodni, hanem kritikusan, és elkülönítve, és összehasonlítva. Szerintem ez mindig nagyon nehéz volt. Ugyanakkor nem hiszem el, hogy ez tipikusan nemzeti sajátosság. Hogyha olvassuk, és illenék olvasni a magyar költők műveit, akkor énszerintem elkerülhetetlen, hogy észre ne vegyük azt, hogy bizonyos retorikai sémákat, és mondhatnám így: öltözékeket, retorikai öltönyöket vettek magukra, holott más is volt. Voltak mások is. Nagyon érdekes, hogy például a Reviczky és Arany-vitában, a Kozmopolita költészetről, szerintem az idő nem Arany Jánost, hanem Reviczkyt igazolta. És mi ehhez tartottuk magunkat nagyon sok szempontból. De nagyon fontos egyrészt észrevenni azt, hogy itt nem öröktől fogva a nemzeti, a néplélekből való dolgok azok, amik csak úgy kipattantak a költők fejéből, és másrészt nem pedig a nagyon szoros és óvatos tájékozódás a helyi történelmi és politikai viszonyok iránt, hanem egyszerűen retorikai sémák felvétele és újraismétlése volt az, ami meghatározta mit tudom én a Zalán futásának az egész etiológiáját. „Régi dicsőségünk. hol késel az éji homályban?” Mi az, hogy hol késel? Hát voltál, ha voltál, de az nem olyan egy ontológiai állandó, hogy ha elsöpörjük a sok gizgazt, amit a történelem ráhagyott, akkor a régi dicsőség ott van, késik, mint a vonat, de majd megjön! És nekünk arra kell várni... „Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző fénnyel jársz egyedűl” Hát ez egy reménytelen dolog. Pláne akkor, mikor abban az évben ajánlja fel Széchenyi egyévi jövedelmét, hogy Magyar Tudományos Akadémiát alapítsunk. Szóval ezek olyan fájó dolgok, amikről általában nem beszélünk, hanem elfogadjuk, hogy „Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel, nyújts feléje...” Igen, igen, de az, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”? Álljunk meg egy percre! Talán nem így kéne nézni, hogy megbűnhődte. Mit bűnhődött meg? Hogyha megnézzük például a XVI. századi prédikátorköltőket, akkor az egész tulajdonképpen újraismétlése a biblikus, illetve a zsidó-magyar analógiának, hogy Isten ugye bűneinkért büntet. Ha végignézed, majdnem minden magyar költő azt mondja, hogy bűneink miatt van rajtunk Isten sújtó keze. Hogy más is van, hogy itt történelmi ok és okozati dolgok helyett hihetetlen véletlenek történtek velünk, hogy nem jól állt bizonyos pillanatban valakinek a szénája, vagy hogy Thököly Imre túl gyorsan ugrott ki az ágyból vagy sem stb. Csak egy bizonyos fantasztikus teleológia van, tehát egy cél felé törekvés, és ez határozza meg, hogy mik vagyunk. Az egész kisebbrendűségnek, az egész kisnép-tudatnak az elvetése is tulajdonképpen hozzátartozott az Arkánum politikai profiljához. És ez szerintem még ma is nagyon aktuális.

T. T.: Gondolom, hogy az ilyenfajta váteszség levetkőzéséről vallott nézeteiteket igazolandó közöltétek például József Attila szamizdatban terjedő Szabad ötletek jegyzéke című szövegét. Ez egyébként milyen visszhangot váltott ki annak idején?

K. G. L.: Volt visszhang, és többnyire negatív, mondjuk nem bizonyos fiatal írótársaink részéről, bár mielőtt visszatérek József Attilára, hadd mondjam azt meg, hogy a mi korosztályunk, tehát azok, akik úgy nagyjából velünk egyidősek voltak, azok nem nagyon érdeklődtek az Arkánum iránt, és mi sem nagyon érdeklődtünk irántuk. Valahogyan mindig fiatalabbak kezdtek kapcsolatot keresni velünk, és a későbbi íróbarátaink is nálunk 10-15 évvel fiatalabb írók közül kerültek ki. Ez számunkra valamilyen szempontból teljesen természetes dolog volt, mert azok, akik velünk egyidősek voltak vagy irigységgel, vagy értetlenséggel, vagy közönnyel fordultak felénk. Vannak olyan kritikusok, kicsit nálunk idősebbek talán, vagy velünk egyidősek, akik el sem ismerik azt, hogy a nyugati magyar irodalomnak egyáltalán létjogosultsága van. Vannak, akik azt sem ismerik el, hogy a környező országokban élő magyar irodalomnak létjogosultsága van, merthogy az a román, a szerb stb. irodalomnak a része, ami szerintem abszolút baromság. Ez nem azt jelenti, hogy van egy ún. egyetemes magyar irodalom, mert mindegyik részét másságában, újszerűségében kell vizsgálni, és a környező irodalmi állapotokhoz való viszonyultságában kell vizsgálni. De nem úgy, hogy a kisebbségi irodalom mindig valamiféle negatívum a hazaival szemben. Ezt különben egyik irodalomtudósunk is hasonlóképpen fogalmazta meg, hogy ez ellen próbáltak küzdeni. Miért? Miért nem lehet plusznak felfogni azt, hogy egy Tolnai Ottó, aki tökéletesen tud szerbül, akinek szerb költő és író barátai voltak, aki majdnem olyan otthon van a szerb irodalomban is, mint a magyarban, miért nem lehet? De ezt lehetne mondani Lászlóffy Aladárról, Cselényiről stb. Miért nem lehet ezt nagyon komoly pozitívumként felfogni?
Visszatérve a kérdéshez, tehát kortársaink főleg negatívumként értékelték, mint egy bizonyos fajta blaszfémia, vagyis nagyon komoly megsértése egy köztiszteletben, sőt, szinte már piedesztálra helyezett magyar szentnek. Mert a magyar irodalomnak a nagyjai ugye majdnem egy kicsit törzsi totemállatok és szentek. Ezt mi nem fogadtuk el sohasem. Minket különösképpen az érdekelt, hogy József Attilának azok a szövegei például mennyire térnek el az ő nyilvánosan publikált verseitől, azoknak ethoszától, hozzáállásától, különösen azért, mert van egy kitétel a Szabad ötletekben, J. A. vetette papírra, hogy „az, amit én a verseimben mondtam, az nem én vagyok. Az, amit most írok, az vagyok én.” Persze ez sem egészen helyes, mert nincs teljes én, minden én bizonyos fokig csak rész-én, töredékes én, és a Szabad ötletek jegyzékével is így vagyunk. Nem hiszem, hogy az a szöveg bármit is ronthat József Attila költői hitelén. Esetleg bepillantást nyerhetünk egy költői pszichébe, de azon túl sokkal érdekesebb, hogy hogyan viszonyul a teljesen szabad író a mondandójához, formailag is, és ebben mi fölfedeztünk sok rokonságot olyan írókkal, akik teljesen elengedetten, az öncenzúra teljes fölfüggesztésével, ahogy néha mi is próbáltunk írni, írtak. És ebben J. A. semmi olyan dolgot nem közölt magáról, amit sok esetben egy Breton vagy más nyugati író meg ne csinált volna, amikor teljesen elengedte magát, és azt írta, ami az eszébe jutott. Ez volt a másik mottónk: azt írom le, ami az eszembe jut. Anélkül, hogy megkérdezném: ezt most éppenséggel szabad, vagy nem szabad? Ezt különben észre lehet venni egyre inkább, megintcsak fiatalabb írók körében. Szerintem aki ma 50-nél vagy 45-nél idősebb, az menthetetlen. Az egy másik periódushoz tartozik, egy újfajta magyar írói tudat, egy újfajta magyar szöveget létrehozó képzelet csak azoknál van, akik valahol a nyolcvanas évek közepe után értek íróvá, és természetesen a későbbieknél, ahol már ez a fajta törzsi tisztelettudás nem kötelező. A korábbiak nyakában ez még úgy lóg, hogy lehúzza őket a... Az a fajta kísérletezés, az a fajta mellékes tekintetek nélküli kritikai és írásmód, amit a cenzúra nélküli írásmód tud létrehozni, az valóban elképzelhetetlen az idősebbek esetében.

T. T.: Nem állt fönn az a veszély, hogy azok a fiatal szerzők, akik nálatok publikáltak, nem mindig teljesen őszintén produkálták az ilyen fajta szövegeket?

K. G. L.: Mi ezt sohasem firtattuk. Mi abban a hiszemben vagyunk, hogy az író az utolsó tisztességes csináló, ahogy az görögül van...

T. T.: Ezt úgy értettem, hogy az Arkánumban végül is sikk volt megjelenni, és egyes írók rájátszhattak a „durvaságra” a megjelenés érdekében...

K. G. L.: De az Arkánumban nem csak ún. durva szövegek jelentek meg, hanem nagyon finom szövegek is, és végülis azok is arkánista szövegnek számítanak, de ha valaki ilyen célzatossággal írt meg egy szöveget, hogy azért írok én most bizonyos durvaságokat, mivelhogy azt az Arkánumban tudom publikálni, akkor azt úgy is nézhetjük, hogy valamilyen igénye azért mégiscsak volt arra, hogy ilyen szöveget létrehozzon, akár így, akár úgy. Tehát én sem az indítékot, sem a célt nem nézem, hanem magát az írást. Én csak a szöveget nézem, és azt, hogy az a többi szöveg társaságában hogyan létezik.

T. T.: Véglegesnek tekinthető, hogy az Arkánum eddigi 12 száma után nem lesz 13.?

K. G. L.: Elvileg már az is végleges volt, hogy nem lesz 12. szám sem. Annak, hogy mi nem csináljuk újabban az Arkánumot, különféle okai vannak, és az egyik az Bakucz hiánya. Ô minden nap hiányzik közülünk. Ônélküle, esetleg valami más lapot létrehozni lehetséges lenne, de az Arkánum, ahogy volt, igazán csak ővele volt, még akkor is, amikor én kiléptem, személyes összeveszés miatt, az Arkánum nélkülem ment tovább, de tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis összbarátkozunk újra. De Bakucz volt, ha nem is a tulajdonképpeni mag és centrum, hisz valójában decentralizált dolog volt az Arkánum, mindegyikünk szinte pótolhatatlan valamit tett hozzá, de most érezzük csak, ennyi évvel a halála után, hogy egy darabig talán még futotta, még megvolt egy kis – vagy jó – lendület, de úgy érezzük most, legalábbis Sándor és én, hogy valami mást kellene csinálni. Ugyanakkor, ahogy az előbb is említettem, az ilyenfajta publikációnak, amely ennyire élesen „ízléstelen és igazságtalan”, arra még ma is szükség van. Másképpen, nyilván, mert a viszonyok megváltoztak. Magyarország politikai felszabadulása, és bizonyos értelemben a fiatalabbak, tehát a 45 évesnél fiatalabbak esztétikai és formai felszabadulása mitőlünk is másfajta irodalmi produktumot kíván. Hogy ebből lesz-e valami, arról most beszélgettünk nagyon komolyan. Mindenesetre egy dolgot elárulhatok: gondolkodunk egy Arkánum Antológián, tehát a 12 számból össze akarunk hozni egy 200 oldalas kötetet, amibe a szerintünk legérdekesebb Arkánum-szövegeket komponálnánk bele.
Az Arkánum megalakulását egy bizonyos időpontban, egy bizonyos történelmi helyzetben, egy bizonyos korban lévő, egy bizonyos helyen élő, valóságos emberek hozták létre. Annak megvoltak a politikai, ideológiai, és főleg művészeti és irodalmi okai. Most mások a viszonyok. Azzal a szabadsággal és lendülettel talán már nem rendelkezünk, mint régen. És nem mintha Sándor vagy én megöregedtünk volna annyira, hogy ne tudnánk még egyszer valamit csinálni, de nem azt. Most valami mást kell kitalálni, és most ezen gondolkodunk.


Budapest, 1997. október 2.


(Jelen internetes utánközlés – egyelőre – kisebb eltéréseket mutathat a folyóiratban megjelent változathoz képest, hiszen a szöveg alapját a szerkesztetlen kéziratfájl adta – TT, 2003.)


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu

atom@tomkiss.hu