MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, 1996, RÉGI FOLYAM, 14. szám.

„Erőversek”

Orbán János Dénes: Hümériáda
Erdély Híradó, Kolozsvár, 1995.

A frissen Sziveri-díjazott Előretolt Helyőrség c. fiatal, kolozsvári háromhetilap legénysége (és leánysága) valami nagy durranásra készül. A betörést a magyar irodalmi életbe már megkezdték, erről tanúskodik számos publikációjuk (pl. Kortárs), és az Életünk áprilisi számában bemutatott mellékletük másik lapjukkal, a Serény Múmiával (ez a kolozsvári Helikon mellékleteként jelenik meg). Az sem elhanyagolható tény, hogy tavaly egyszerre négy helyőrséges fiatal első kötete is megjelent, az Előretolt Helyőrség Könyvek c. sorozatban.
Ide tartozik Orbán János Dénes főszerkesztő könyve is.
A fülszöveg ajánló sorai és maguk a versek is arról árulkodnak, hogy nem mindennapi önbizalommal és optimizmussal, valamint kiválasztottság-érzettel vágtak neki ezek a fiatalok a nagy harcnak, a magyar irodalmi Jerikó meghódításának. Ez önmagában nagyon dicséretes, és az is igaz, hogy a nemzedék (az erdélyi új nemzedék) kürtkórusa is összehangoltan működik. Nem győzik egymást magasztalni. Csakhogy, bármennyire is előnyösebb helyzetben vannak ma Magyarországon a határon túli kezdeményezések, mint az itthoniak (lásd az Erdély- és Vajdaság-dömpinget a hazai lapokban), azért egy fúvóskvartett (esetleg szextett) még kevés lehet egy falbontáshoz. Itt nagyzenekarra van szükség.
Az alapok tehát megvannak. Különösen Orbán szólama emelkedik ki hangerőben a többiek közül.
A Rejtő-fanatizmus oltárán új eposz van születőben: Troppauer Hümér, a meg nem értett költőtitán végre méltó helyre kerül Orbán álarca mögött a Hümériádában. A gesztus, miszerint Balassi, Kölcsey, Petőfi, Ady vagy Kukorelly helyett Rejtő Jenő egyik hőse kerül egy új nemzedék figyelmének középpontjába, sokat sejtető, és nagyon szimpatikus vonás.
Orbán nem ismer irodalmi határokat, demarkációs vonalakat. Számára a lélek egy minden jogokkal felvértezett csavargó, akinek kötelessége mindent látnia, és mindent a saját nyelvére fordítania. Vesszen a posztmodern varacskos disznó saját trágyájába. A költészet az költészet, nem pedig orális üleptisztogatás.
Összmagyar költészetben, irodalomban gondolkodik Orbán; az ötágú síp felett már eljárt az idő. Mindegy, hogy a költő Brassóban vagy Budapesten él, a nyersanyag egy és ugyanaz: a nyelv.
„A szegény kis panasz gyermekei” MÁS után sóvárognak: „Herceg, hátha az Ige is eljő”. Az ige, a verbum, a cselekvés ideje. A költészet vaskarikáját ezentúl vasból kell készíteni, de az is lehet, hogy karika helyett inkább kardot vagy lándzsát kell kovácsolni.
A költő szinte minden versében erős szatírával fegyverezi le a magyar nemzetmártír költői váteszszerepét, és az új idők új szelére rezdülő, valóban élő, valóban termékeny „virág”-költőt, a szépség, a harmónia külső veszélyektől, jégtől, szárazságtól, kártevőktől fenyegetett, de jól megtrágyázott és bepermetezett, megacélosodott szimbólumát helyezi új magaslatokra.
Orbán ért a vesíráshoz, eléggé tehetséges és merész is hozzá. Hogy mennyire lesz képes megfelelni saját elvárásainak, hogy mennyire következetes, az majd kiderül.
A kezdet mindenképpen ígéretes.

aTom