www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 4. szám, 2001/3 (ősz)


Tomkiss Tamás

Új-Zéland
(részlet)


Az öreg polgárral a torockói hegyoldalban találkoztam először. Egy összetekert Jevgenyij Vasziljevics Bazarov-posztert fogtam az egyik kezemben, míg a másikkal egy sziklaperembe kapaszkodtam kétségbeesetten. Az öreg polgárnak csúnya, szakállas, büdös feje volt, egy Kárpáci lógott ki lósárga fogai közül, és éppen lefelé ereszkedett a Székelykőről. Azt mondta:
– Minden magyar rohadt geci, baszd meg.
– És mi lesz a félmagyarokkal? – kérdeztem döbbenetemben.

* * *

Miután megmentett a zuhanástól, a környező erdőben sétáltunk, élénk beszélgetésbe merülten. Megtudtam, hogy a polgár ötvennégy éves, volt egyetemista, újságíró, erkölcstantanár, webdizájner és levéltáros, jelenleg egy évre elegendően meggazdagodott örökös, aki Erdély különböző hegyeit és némbereit tanulmányozza, és hogy a magyarokon kívül a tótokat, a rácokat, a bunyevácokat, az oláhokat, a ruszinokat, az örményeket, a cigányokat, a szászokat, a svábokat, a jászokat, a zsidókat, a kunokat, a matyókat, a palócokat, a csángókat és a székelyeket utálja még. Pestről való elutazásának körülményeiről azonban csak egy gyanús félmondattal szolgált, miszerint „a kurva anyjukat ezeknek". Gyorsan egyetértettünk egynémely szétfrusztrált pszichológus kártékonyságában, aminek köszönhető az, hogy „ilyen nagyon embertelenül negatív lett a magyarok esztétikai lehetősége". Az öreg ősi magyar nemesi család leszármazottjának vallotta magát, és állítólag az Apor-bálban, húsz évvel azelőtt lett a gyűlölet prófétája. Olvasottsága, a művészetekben való jártassága elismerésre késztetett, például vesszőparipámról, Bojana Basztity költészetéről fél mondatban bebizonyította, hogy „hagymázas onánia". Így vitatkoztunk órákig, aztán egyszer csak beborult az ég, szakadni kezdett az eső, és nagyon rosszul lettem mentálisan. Hosszan hallgatni kezdtem, majd – mintegy direkt hatásosan – megzavartam elmélkedésünket egy jól sikerült mondattal:
– Én a halálba indulni jöttem.
A polgár álla leesett egy hosszú pillanatra. Aztán hatalmasan röhögni kezdett, és a seggét csapkodta földes tenyereivel.
– Hát te hülye vagy, hülye vagy, kurvára hülye vagy! – kacagta.
Ezért utálom az öreg polgárt.

<<<

Miközben szedem össze a bátorságot, hogy megírjam a történetet, melyre a fiú szolgáltatja a végső alapot, aki meg akarta ölni magát, meg a második üveg villányi kékfrankos, ami itt ágaskodik a szőnyegen, félek attól, hogy megszáll démonom, a démon, amelynek százszor is átdöftem már a szívét ezüst karókkal, de mindig újra feltámad és megszáll, hiszen a démonoknak nincs szívük. Különösen az én démonomnak.

>>>

A későbbi kocsmai események lezajlásának körülményeit nagyban meghatározta elbeszélésem az én nagy bánatomról, mely adott pillanatban éppen Torockóra hajtott bolygó zsidóként vagy hollandiként. Az öreg polgár a kocsmáros katasztrofális borát vedelte valami törköllyel, mely, mint mondta, csodás elixír a mi nagy hegyoldali megismerkedésünk és erdei megázásunk után, én pedig sör mellett búsongtam.
– Az én történetem – mondtam – a siker és a kudarc erőszakos közösülése.
Ez a kijelentésem nagyon nem tetszett az asztalunk másik végén ülő európai turistáknak, mert átültek a szomszédos lócákhoz. Ügyet sem vetve rájuk megkértem az öreget, hogy hallgasson, ne szakítson meg, ne kérdezzen semmit, bármennyire nehezére esne is ez, és elmeséltem Natasa történetét, a mi nagy, gyűlölködő egyesülésünket és szétválásunkat, no meg a királyhelmeci katarzist, amely az én és társaim életét, vagyis Botondét, Tomiét, Vendelét, Benőét és Suicidét oly gyökeresen felkavarta és megváltoztatta, azaz tönkretette.

* * *

(A királyhelmeci történet)

A királyhelmeci történet, amit elmeséltem, tulajdonképpen Szőlőskén kezdődött. A szőlőskei borospincék ma az Európai Unióban találhatóak, a magyar határtól néhány kilométerre, északi irányban, de nem a villányi kékfrankosról nevezetesek, hanem a tokaji szamorodniról. Hattagú kompániánk, amely már többé-kevésbé egy éve együtt volt akkor, és a gyorsítószerek alkalmazásának legtökéletesebb módszereiben végzett egyre gyakrabban kutatásokat az egyetemi nihil feltöltése végett, egy hatalmas, Arthur királyéra emlékeztető tölgyfaasztal körül ült, s persze a kurrens múzsák is, akik már régen kidőltek, megbabonázva hortyogtak a szlovák borkombinát mesekönyveket idéző katakombáiban. A fiút néztük, aki meg akarta ölni magát. Az asztal közepén kiképezett mélyedésben állt, és ajkaihoz emelte a Szent Grált. Mi részeges és trágár, amolyan szokványos magyar nótákat üvöltöttünk, miközben Tibi bácsi, a helmeci cigány, átszellemülten pacsirtázott hegedűjén.
Kimentem hányni, meg bagózni. Botond is jött.
Útközben megkapaszkodtunk az extázisba feszülő Bacchus-szoborban, és mély levegőket szívtunk.
– Jó lesz ez, jól van, nyugi, jó lesz ez, mindjárt kint vagyunk – sóhajtozta nagyokat nyelve és fújtatva Botond, és jeges verítékben úszó homlokát törölgette sapkájával.
– Igen, jól van, jól van ez, mindjárt, ja – válaszoltam neki illemből.
Ekkor vettük észre, hogy a hosszú folyosó mentén kétoldalt végigfutó hordósor tetején hordónként egy-egy pitbull terrier hever szfinxpózba merevedve, és nyugodtan, de éberen bámulnak a pofánkba.
– Iszkite! – kiáltotta Botond, mire a kutyák elkotródtak.
Fölkapaszkodtunk végre a lépcsőn. A friss levegőn rágyújtottunk. A cigarettafüst légkalapácsként zuhant tüdőm alsóbb bugyraiba.
– Menjünk át Helmecre, és beszéljünk a Mihállyal – mondta nagy sokára Botond.
– Minek mennénk Helmecre, ott áll a kocsi mellett.
Mihály tényleg ott volt, Suicid Yugója mellett, egy vadászpuskával a kezében, mellén töltényhevederek, övén sorvasztógránátok; lábai előtt egy falka pitbull kushadt. Úgy nézett ki a figura, mintha a Worms 2-ből, a hajdani klasszikus komputerjátékból lépett volna elő.
Utólag visszagondolva, rendkívül alattomosan cselekedtünk. Megálltunk az arca előtt, és figyelmeztetés nélkül megrúgtuk a gránátjait, egyszerre mind a ketten. Összeroskadt, és sokáig tapostuk még a hóban.
Átkutattuk a kocsiját, ami kissé távolabb állt. Egy hordozható számítógépet találtunk benne, ami egy mobil-zsebirodaházzal volt összekötve, és a kamerája éppen Botond seggére mutatott. A képernyőről egy hatalmas fekete kamera objektívjének a totálképe bámult a pofámba.
Különös volt ez a nézés, olyan mélyre hatoló, megalázó-fajta, bizsergett tőle a velő a singcsontomban is.
Odadobtuk a gépet a pitbulloknak. Pillanatok alatt tonnás satuk zárták magukba a képet.
Visszamentünk a műhelybe. A kerek asztalon a fiú, aki meg akarta ölni magát, éppen énekelni kezdett, gitárral kísérve, egy balladát. Így szólt:

kisdiák a földre lépett
és valami fönt maradt
amit régen elmeséltek
torz talány felé haladt
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

mikor felnőtt réges-régen
megfogadott valamit
nem tudhatta hogy a gépen
nem foghat már semmi hit
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

megkeresték a küldöttek
tettek egy ajánlatot
ő nyugodtan visszalökte
lelke így lett hányatott
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

a nagy páter szeme elől
azt hitte hogy eltűnik
buzgón beszélt titkot melyről
bárki is tud megszűnik
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

buzgón tűzzel szenvedéllyel
törte a hálózatot
s amit talált istenével
pusztulásnak áldozott
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

egyszer aztán észrevette
már régóta figyelik
elhagyta ki őt szerette
nem várt a végső jelig
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

pokollá vált minden perce
nem volt mit csak ő tudott
ha árnyékát látta persze
nap elől is elfutott
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

kisdiák a hegyre nézett
megtört szeme most ragyog
fölment lassan szólt a végzet:
kézben egy kötél vagyok
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét

fenn a hegyen senki sincs már
a fán egy kötél forog
súlyosabban a világnál
csak egy árnyék nyikorog
rajta a lélek
ó uram isten
lábait a szél csavarja szerteszét
 

A kitoloncolás másnapján Magyarországra mentünk, Tápiószőlős mellé, egy tanyára, disznót ölni. Vérbeli rebellisfészek volt ez az eldugott birtok. Az ilyen félreeső helyek még mentesültek a kötelező hálózatba jelentkezéstől.

* * *

– Hol van itt Királyhelmec, Natasa, meg egyáltalán mit szórakozol itt, baszd meg, kitoloncolás meg disznóvágás, meg vagy húzatva? Ki a fasz az a Mihály? – szakította félbe elbeszélésemet

<<<

mely persze ott, akkor, a torockói kocsmában talán még kuszábbnak és hiányossága miatt logikátlanabbnak tűnhetett az élőszó és az élőbb indulatok miatt, mint most utólag, amikor felidézve az eseményeket, a későbbi szörnyűségeket is tudva már, egy bűzös szobában, de azért mégis nyugodt körülmények között, megroskadva és megfáradva leírom az egészet

>>>

haragosan a polgár.
– Hidd el, csak azt mondom, amit elmondhatok, ne türelmetlenkedj, inkább figyelj jobban, mert szeretném, ha megértenél – mondtam titokzatosan, de telve bizalommal meg agresszióval, és folytattam a történetet:

* * *

(A királyhelmeci történet – folytatás)

Miközben a hurkákat töltöttem, eszembe jutott az a disznóvágás, amely pontosan egy évvel azelőtt, ugyanitt zajlott. Akkoriban már igen gyakran készítettem magammal interjúkat. Tomi is hasonló tünetekről panaszkodott. Képzeletünk csúcsra volt pörgetve, a külső történések egyre inkább elvesztették hitelességüket. A hentes, aki pszichológiát hallgatott ifjabb korában, skizofréniát vagy AIDS-et sejtett bajunkban.
Egy-egy ilyen fantáziált öninterjú akár napokig is eltarthatott. Én általában meghitt, mikronéziai otthonomban fogadtam a kiválasztott, arctalan újságírót, aki furcsa módon mindig a gondolataimban olvasott, és rendkívül jól tudott rávezetni a lényegi problémákra. Ilyeneket kérdezett: „Mi igaz abból a Kelet-Európában elterjedt népi mítoszból, hogy évekkel ezelőtt megtaláltad a Szent Grált?"
A disznóval hamar végeztünk akkor. A böllér egy nagyfeszültségű fejhallgatót tett Berci füleire, amitől az állat azonnal beájult, így gyerekjáték volt pontosan az artériába baszni a vékony pengéjű kést. A pörkölés hagyományos, gázpalackos módszerrel történt. Miközben a leégetett szőrt és hámot vakargattuk, beszélgettünk.
– Az emigráció gondolata már gyerekkoromban sem hagyott nyugodni. Még a matekdolgozatok közben is ezen járt az eszem – mondta Tomi, a barátom, és egy nagyon undorítót köpött a hóra. – Mégis, még várni kell, asszem.
– Faszság – felelte a fiú, aki meg akarta ölni magát, zsebre dugott kézzel, dideregve. – Kurva hideg van.

Most is jelentős hideg volt, és most is ugyanaz a hentes végezte ki és bontotta elemeire a disznót, akit azonban Juliskának hívtak.
– Tudjátok – szólt a hentes darabolás közben –, a múltkor Nyársapát mellett öltem, és marha nagy társaság jött össze. Ha ilyen helyre megyek, ahol a disznóvágás családi ünnepnek számít, eleve rosszat sejtek, és rosszindulatú leszek. Általában már délelőtt tíz órára minden férfi tökéletesen részeggé és használhatatlanná válik, és ilyenkor aztán előjönnek a látens frusztrációk. Megy a kurvaanyázás, volt úgy, hogy a bicska is előkerült. Szóval, Nyársapáton volt egy öreg fószer, amolyan múlt századból ittmaradt, régi svádájú, bajuszos, kalapos, nagy magyar paraszt. Ő mondta, elnézve a tántorgó férfiakat – házi szilvát ittak –, hogy amíg ilyen embereket látunk, addig biztos, hogy nincs itt a világvége. Persze nagyon be volt baszva ő is.
– Ebben lehet valami – mondtam, miközben könyékig benyúltam a töltő tizennégy centiméter átmérőjű hüvelyébe. – Én is valahogy így gondoltam régebben, Pesten, ahol minden áldott nap, amikor lementem a kerületi Tabdi kocsmába – olyan régi típusú, húgyszagú késdobáló –, és végignéztem a törzsközösséggé nemesedett törzsközönségen, hogy nincs veszve semmi. Amíg ez megmarad. Azóta persze már nem gondolkodom, és a kocsma is bezárt.
A hentes nagyon gyorsan földarabolta a disznót. Teljesen absztinens volt, így csak mi ittunk, a vendégek, meg a háziak.
Tíz óra felé kitört a balhé. Az egyik rokon, aki furcsa, merev pózban a zsírt sütötte ki, nem bírta tovább idegileg a feszültséget.
– A kurva anyád – mondta vérben forgó szemekkel, és fölemelte a méteres fakanalat.
Botond, aki az öccse volt, és merev részeg, az anyját ért inzultus hatására elővette a bicskát. Nem cselekedett másképp Vendel sem.
Innentől nagyon gyorsan zajlottak az események, úgyhogy inkább elmondom a másnapi álmomat, ami nagyon megmaradt bennem.
Egy riporter faggatott meghitt, tágas, pálmákkal teli szalonomban. A plafonon az a ventillátor forgott fölöttünk, ami elbírt egy nyolcvankilós embert is. „Riporter: Mennyire fontos most, az állapotban, a kitörési libidó?
Én: Semennyire. Én például önként választottam az állati létezés szépséges állapotát. Az ember megteremtette egykor a hálózatot, és ezzel átadta az evolúciós láncban betöltött vezető szerepét a mesterséges intelligenciának. Háló és ember olyan viszonyban áll egymással, mint régen az ember és a disznó. Bár az ember uralkodott a disznó felett, mégsem lehetett meg nélküle, így bizonyos kedvezményeket adott neki: ólat épített a számára, kiirtotta a legyeket körüle, moslékot és vibrátorszopó automatát szolgált fel kielégítésére. A hálózat sem nélkülözheti az alatta levőt, az embert. Legalábbis egy szintig. Mert míg az ember a hálózatra bízza hamarost vegetációjának mérnöki vezérlését, addig a hálózat is megteremti előbb-utóbb a kockázatmentes kiszolgáló szintjét: az evolúció következő nyertes állomását. Tehát lefőzi az embert, és máris lépéseket tesz saját kiszolgáltatottsága felé egy nála is rohadékabb valamitől. Így kerül az ember egyre alacsonyabb, egyre butább állapotba, és mindez nagyon kellemes, ha jobban belegondolunk. Én persze könnyen dumálok, hiszen sok más emigránshoz hasonlóan kockázatok nélkül emészthetem önmagamat és a tudást.
Riporter: Mi hát a tudás?"
Mielőtt válaszolhattam volna a kérdésre, Tomi brutálisan megrázta a vállamat, és azt mondta:
– Menjünk, hajnal van. Megmutatom neked azt a helyet, ahol mindenki meg akarja ölni magát.
A hely tizenhárom és fél kilométerre volt a tanyától, Cegléd mellett. A hajdani nagy legelőn, amit Csordának neveztek.
Nagyon nehezen haladtunk az egykor hatalmas pusztán, bakancsunk minduntalan beleakadt a vastag hóra fagyott ónosesőkéregbe. Menet közben azon törtem a fejem, hogy miért válaszolhattam ilyen zavaros hülyeséggel a riporter nem kevésbé hitvány kérdésére. Az interjúknál mindig ilyen kibaszottul mesterkélt, nehézkes, frusztrált faszfej vagyok, pedig hányszor okított Salamon! – gondoltam.
Tomi az Extreme Depression nevű banda egyik számát énekelgette magának:

Akaszd fel magad
Akaszd fel magad
Ha senki sincs, ki felakasszon
Akaszd fel magad

Végre megálltunk. Egy gát elé értünk, ahol néhány halott fán, egy üres patakmedren és egy kis darab nádason kívül semmi sem volt.
– Mindig ide jöttem régebben, ha menekülnöm kellett.
– Itt sem látok sokkal több indokot az öngyilkosságra, mint mondjuk Királyhelmecen, vagy az Írószövetség klubjában – mondtam bizonytalanul.

A megrázó és felkavaró események után önkéntes száműzetésbe vonultam Budapest hetedik kerületében. Leszállva a vonatról egyenesen Kovátsné lakására mentem. Nem volt szerencsém, Kováts is otthon volt, így a vécében könnyítettem magamon kétségbeesésemben. Mivel nem volt kedvem még jéghideg albérletembe vonulni, leóvakodtam a Wesselényi utcai Ürgelyuk kocsmába, és száraz fehér nagyfröccsöket ittam. Frusztrált állapotomhoz méltó gondolatok kavarogtak a fejemben. Arra jutottam, hogy rendezni kell az életemet. Elég volt a szerelemből, ezt meg kell mondanom Szilviának is. Polgár akarok lenni, ezért rendesen dolgozni fogok, egy olyan helyen, ahol nincsenek számítógépek. Leteszem elmaradt vizsgáimat az egyetemen, és nyáron emigrálok. Megszakítom a kapcsolatot Tomival, Benővel, Botonddal, de különösen Vendellel és a Suiciddal, aki meg akarta ölni magát. Továbbá Natasával, Kovátsnéval, Sárával, mindenekelőtt persze Lénával. Szubtrópusi barátaimat kihasználva szebb tájakra települök, és elmélkedéssel, meditálással, zeneszerzéssel, a fiatalkori szexuális életemről készült videofelvételek szerkesztgetésével múlatom ezt a maradék néhány évet. Negyvenegy és fél éves koromban pedig beállok térdig vagy tökig a tengerbe, és egy dum-dum golyót eresztek nyitott szájamon keresztül a hipotalamuszomba.
Az a sokk, ami a szőlőskei pincében ért bennünket, az nem illő. Ebbe, jól tudtam, bele kell halni. Aztán tovább minden előre, vagy hátra.
A jeges lakásban a konvektor beindítása után bekapcsoltam a telefont, a gépet, és elintéztem a levelezésemet. Friss és acélos elhatározásomhoz tartva magam elküldtem ismerőseimet az anyjukba, majd Thomas Mann sátáni művének kabbalisztikus elemzését folytattam hajnali háromig.
Az ágyban sokáig fantáziáltam Léna combjairól és környékükről.
Reggel Natasa riasztott telefonon. Azt mondta, hogy azonnal menjek ki hozzá Óbudára, mert valami nagy baj fog történni, úgy érzi. Annyira fájt a fejem, a gyomrom, a tüdőm, a torkom, a szám és a szemem, hogy nem volt erőm nemet mondani parancsára, így indulhattam a mínusz tíz fokban, keresztül a rohadtul kiábrándító, nyáron korrekt, de télen gyűlöletes városon. Útközben új telefonszámot kértem a mobilomhoz.
Natasa rendkívül jó ízléssel berendezett kölcsönlakásában valamennyire lenyugodtam. Három kapuccsinót kértem rummal, és kisvártatva már Natalja kielégítésének csöppet sem egyszerű munkálataival voltam elfoglalva.
Natalja, az anyai ágon orosz leány huszonhárom évéhez képest még egész jól tartotta magát. Kiterjedt szerelmi életének ellenére cseppet sem volt lestrapáltnak mondható, a bőre, telt melleinek keménysége, pompás alakja hamvas szüzekére emlékeztető szórakozásokat tudott nyújtani, természetesen a higgadt profizmussal és az oroszos temperamentummal megspékelve. Cseppet sem voltunk szerelmesek egymásba, talán éppen ezért érzem most

<<<

miközben írom le a rövid életet

>>>

úgy, hogy ő volt az egyetlen nő, akit igazán szerettem.
Mialatt üldögéltünk a hatalmas fürdőkádban, Natasa közölte velem, hogy depreszsziós, és hogy ezt nekem köszönheti, meg Tominak is, és hogy magyarázzam el neki, hogy mi a szar történik mostanában ezzel a kurva társasággal.
Erre elmondtam neki,

<<<

hogy ez a törzs már nem, és

>>>

hogy csupán balszerencsés és istentelen véletlenek sorának köszönhető, hogy ez a néhány szétfrusztrált barom, akik e „társaság" „tagjainak" mondhatók, s akik közé magam is tartozónak vagyok, illetve voltam mondható, egyáltalán találkozott egymással, és hogy a szabadenergia törvényeinek kiszolgáltatva közös munkába kezdett, nem mérlegelve egyáltalán az effajta őrültségek beláthatatlan és végzetes következményeinek lehetőségét. És hogy érthetőbbé váljon mondandóm, mely alapvető elemeit tekintve a mai napig is kimondhatatlannak ítéltetett, egy szimbolikus példázattal, vagyis egy népmesének az ismertetésével folytattam beszédemet, mely mesét a torockói Transsylvania szálló hetedik emeletén, a bowling bárban hallottam egy szásztól, aki azonban magyar anyanyelvűnek született.

<<<

A mesét a mai napig szóról szóra tudom. Íme:

>>>

A bolond posztmodern története  

Élt egyszer egy stramm, macho posztmodern legény. Bátyjai már megnősültek, úgy gondolta hát, hogy ez a divat, ő sem maradhat le. Azt mondta az anyjának:
– Kedves édesanyám, elmegyek – tézis per sor – szerencsét próbálni, hátha akad egy nekem való szűz leányka paradigma, kivel megoszthatnám posztindusztriális életemet és hálózati kártyámat.
Fogta a legény a mobiltelefon-központját, és elindult, hetedhét ország felé. Ment, ment, ment. Egyszer csak, látja ám, hogy a patak partján mos egy gyönyörű hajadon. Első pillantásra belészeretett. Összeszedte magát, és megszólította a lányt:
– Édes lelkem-babám, nézd csak, milyen telefonközpontom van! Aztán mit mosol?
A lány csak elpirult, nem válaszolt. Kirángatta a véres lepedőt a vízből, megkapta a mángorlófát, aztán, hátra se nézve, szaladt hazáig. No de a legény is utána.
Látja hogy egy igen csinos erdőszéli parasztházikóban laknak. No – gondolta a legény –, parasztok ezek, de itt legalább nincs senki, aki megdugná a bébit, szűz ez még, mint a részeg kefekötő legkisebb lánya.
Bekopogtatott a házba, illedelmesen köszönt a nagybajuszú, mosolygós gazdának, meg a főkötős, pirospozsgás gazdasszonynak.
– Mi járatban erre, fiam? – kérdezte jóindulatúan a gazda.
– Én bizony, bátyám, feleségül kérem a te leányodat, akit első pillantásra megszerettem, ásó kapa, meg ilyesmi.
– Aztán ő szeret-e téged?
– Megszeret, az tuti. Nézze meg a mobiltelefon-központomat, itt vannak a mágneskártyáim, meg bróker is vagyok, és mosóporügynök, meg lakástakarék-üzletkötő.
Hijnye – gondolta az öregember –, megfogtuk az isten lábát!
Kiáltott a lányának:
– Boglárkám, édes lelkem-gyöngyvirágom, harmatos rózsabimbóm, szaladj már le a pincébe, s hozz föl bort, koccintunk a vendéggel.
Boglárkában, a komoly szemű, nyúlánk, barna hajú, egészséges, gyönyörű lányban megfagyott valami. Kőkemény arcizmokkal, merev combokkal indult le a pincébe. Leült a hordók tövébe. Látja, hogy ott áll egy teknő a falhoz támasztva, a konnektor alatt. Ezt gondolta:
– Ezek eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a macsótelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdődik minden elölről.
Amire idáig jutott, már zokogott elkeseredésében.
Közben várnak ám a borra nagyon fönt, mérgelődik is a gazda:
– Anyjuk, menj már le a pincébe, nézd meg, hogy mit mível ennyi ideig az a lány, tán elfolyatta a bort.
Lement a lány anyja, és látja, hogy igencsak rí a Boglárka.
– Édes lelkem, Boglárkám, hát mi lelt téged?
– Hát édesanyám, lejöttem a borért, ránéztem arra a teknőre, és az jutott az eszembe, hogy maguk eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdődik minden elölről.
Na, lett erre nagy sírás-rívás, anya és lánya egymásra borulva bömböltek.
Fent a gazda meg a vendég már nagyon türelmetlenek voltak, furcsállták, hogy csak nem jön az a bor. Végül a gazda megunta, és maga ment le a pincébe, hogy utánajárjon a dolognak.
Látja ám, hogy a fehérnépek nagyon rínak odalenn.
– Hát mi lelt benneteket, buta nők, hogy így rítok?
Mondja az asszony:
– Hát kedves uram, jövök le a pincébe, látom, hogy rí nagyon a lány. Kérdem tőle, hogy mi baja. Erre ő azt mondja, hogy meglátta azt a teknőt a falhoz támasztva, és arra gondolt, hogy eladjuk őtet ennek a tahónak, az majd megbassza, neki születik egy idióta gyereke, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbassza megint, aztán kezdődik minden elölről. Hát ezért sírunk mi olyan nagyon.
De a gazda szíve is majd megszakadt fájdalmában! Most már hárman sírtak, egymásra borulva.
A posztmodern közben már nem tudta mire vélni a háziak különös viselkedését. Végül úgy döntött, hogy lemegy a pincébe megnézni őket.
Látja ám, hogy az egész család bömböl egymásra borulva.
– Hát magukat meg mi lelte? Tán megbolondultak kendtek?
Mondja a gazda könnyezve:
– Nem bolondultunk mi meg fiam, de hallgasd csak meg, mire gondolt a lányom, mikor megpillantotta azt a teknőt: férjhez megy hozzád, majd születik egy gyereketek, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknőre, a teknő megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, aztán születik megint egy gyereketek, és kezdődik minden elölről.
Hát erre a posztmodern olyan hahotázásba kezdett, hogy még a könnye is potyogott.
– No, én ilyen bolondokat még nem láttam! Most elmegyek, és addig vissza nem jövök, amíg nem találok a világban valahol még három ilyen bolond embert. Ha találok, visszajövök, és elveszem ezt a lányt.
Ezzel otthagyta őket.
Ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy fa alatt ül egy ember, és ír valamit. Megszólította.
– Mit ír ilyen bőszen, komám?
– Én bizony költeményt írok.
– És minek ír maga költeményt?
– Mert költő vagyok.
– Hát miért lett maga költő?
– Hogy szegényen, rosszindulatúan, ismeretlenül, májzsugorban, szifiliszben és tüdőrákban halhassak meg.
Megörült ennek nagyon a posztmodern. Egy bolondot már fogtam, hátha lesz még kettő! – gondolta.
Fogta a bolondot, és ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy jön szembe egy lány, aki nincs kifestve, és nincs a hónalja meg a bikinivonala kellőképpen szőrtelenítve. Megszólította a lányt.
– Hát mért nem vagy kifestve, és miért nincs  kellőképpen szőrtelenítve a hónaljad meg a bikinivonalad?
– Mert én azt a férfit keresem, aki úgy szeret, ahogy az isten megteremtett!
Megörült nagyon a posztmodern. Megvan a második is, hátha lesz még egy! – gondolta.
Vitte a második bolondot, és ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy öregember baltával hasogat egy interaktív, digitális multimédia-televízió-készüléket. Megszólította.
– Hát mit ártott magának ez a csodálatos interaktív, digitális multimédia-televízió-készülék?
– Én bizony a hátralévő életemben meg nem nézek egyetlen rohadék mosóporreklámot sem!
A posztmodern tombolt örömében, hogy megtalálta a harmadik bolondot is. Rohant vissza a bolondokkal a lányos házhoz.
– Gazduram, megtaláltam a három bolondot. Jöttem hát a lányért.
No, lett ott lakodalom, hetedhét-határon állt a bál, ott volt az egész tőzsde is, meg a bolondok.
Éjfélkor az ifjú pár elvonult.
A posztmodern megbaszta Boglárkát. Boglárkának született egy idióta gyereke. A gyerek lement a pincébe játszani. Meglátta a konnektort. Be akarta dugni a pécéjét. Föllépett a teknőre. A teknő megbillent. A gyerek hátraesett. Beverte a fejét a betonba. Az agya kilocscsant. A szemébe belefúródott a mobiltelefon-központjának az antennája. A gyerek meghalt.
Aztán kezdődik minden elölről.

Natalja teljesen elsápadt a történet végére.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy olvasáslélektani szempontból kellene megértenem így, egyszeri audiális körülmények között egy rossz műmesét?
Mondanom sem kell, olyannyira összeszólalkoztunk, hogy a rendőrök távolítottak el egyszer s mindenkorra Natalja közeléből.

* * *

– Na most álljál le, mert ütök! – mondta felháborodva az öreg polgár.
Szemmel láthatólag nagyon ki volt. A pálinka meg a rossz lőré is megviselte, meg elbeszélésem hosszúsága is, de legfőképpen az értetlenség indulata tükröződött igen ronda, véres szemeiből.
– Most szépen abbahagyod a kurva történeteidet, és elmondod, hogy mi a lófaszt akarsz ezzel az egész zagyvasággal – kiabálta fröcsögő szájjal. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert mindenki bennünket nézett az elcsöndesült kocsmában, én pedig sohasem szerettem a feltűnést, különösen nem, ha azt egy részeg, mocskos szájú öreg polgár miatt kell elszenvednem. – Most én fogok kérdezni, és te tőmondatokban válaszolsz! – parancsolta a polgár.
– Oké – mondtam halkan és beletörődőn, csak hogy mielőbb szabaduljak a torockóiak és turisták gyilkos pillantásaitól.
– Jól van – eresztette lentebb kissé undok hangját az öreg –, akkor mondd el, hogy konkrétan mit keresel Torockón.
– Kérlek – válaszoltam öntudatosan. – Úgy történt, és most rövidre fogom, hogy ki voltunk akadva a szőlőskei és helmeci események miatt, amiket nem mondok el, mi, említett csávók. Teljesen begolyózva éreztük magunkat a ránk nehezedő nyomás miatt. Többen az öngyilkosságot fontolgatták, ám az utolsó pillanatban, egy mezőgazdasági összejövetel során, kitaláltuk a nagy eszmét, amivel átmenetileg megmenekülhetünk. – Nagyot húztam a sokadik sörből. Ebben a pillanatban szállt meg életem folyamán másodszor a démonom. Elakadt a lélegzetem, torkom kaparni kezdett, a könnyem patakzott, kezem remegett. Éreztem, ahogy az ég láthatatlan gerendái megrepednek valahol a magasban, a földre roskadnak, és elindul a víz. Tudtam, hogy a víz a következő pillanatban rám fogja lökni a kocsma fölötti házat, láttam a megroggyanó födémet, a hihetetlen erővel előtörő sugarakat. Láttam, ahogy félőrültként kirontok a törmeléken keresztül a főtérre, ahol már bokáig nőtt a kegyetlen víz. Egy fekete macskakölyök kapaszkodott a combomon a nadrágomba. A vállamra emeltem, és felnéztem a Székelykőre.
A monumentális hegy hirtelen megmozdult, és elindult a falu felé. Tudtam, a világnak befellegzett, ebből a völgyből élőlény nem menekül. Láttam a Kárpátokat víz alá bukni a távolban, láttam a Fruska Gorát, a Nagy-Piliskét, a Lomnicot megfulladni.
Vadállati szorítást éreztem a vállamon. Fölnéztem. Egy démon fejét láttam magam előtt.
– Rosszul vagy, baszd meg? – rázott agresszíven az öreg polgár.
– Semmi, csak tűnő álom – mondtam fátyolos hangon, és folytattam. – Azt találtuk ki, hogy verseny lesz. Egy állat, gyilkos, ám mégis intellektuális verseny lesz egymás között és egymás ellen. Egy évig tart a vetélkedés, külön, de szabad pályákon, azaz átmeneti szövetségek kötését is engedélyezve, elkezdjük járni az egykori Kelet-Közép-Európa – nevezheted akár MonarchiaExnek is – misztikus helyeit, és összegyűjtjük a történeteket. Amiket rosszul tudnak. Amiknek az igazi lényege ránk vonatkozhat. Aztán a végén elmegyünk a zentai halászcsárdába, és elmondjuk egymásnak ezeket a történeteket, és akkor a vesztes, aki a legrosszabb történetet hozza, ő lesz az áldozat, akinek viselnie kell az átkunkat, ráadásul fizet fejenként nyolc üveg Jelent, a többiek pedig megszabadulnak.
– Hát ez nagyon szar – mondta pillanatnyi hallgatás után gúnyosan a polgár. – Esküszöm, hogy ilyen szart még nem hallottam soha. Baszd meg, ilyen szentimentális szart még Petőfi is leköpött volna. Baszd meg, tiszta dedós a szinted, meg a köcsög haverjaidé is.
Oly mértékben indulatos lettem a felháborodástól, hogy hanyatt löktem az öreget a lócáról, aki istenesen odabaszta fejét a földhöz. De nem vártam ám meg, hogy magához térjen, hanem ráborítottam az asztalt, és fizetés nélkül távoztam a helyiségből. A kocsmáros azonban résen volt és utánam ugrott. Rövid dulakodás után kegyetlenül megruházva, sajgó tagokkal és mérgezett gondolatokkal a falu főterének tehénitatójában fogadtam örök vérbosszút a világ barmai ellen, aztán kivánszorogtam a porba, és elaludtam a csillagos ég alatt.


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU