www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)


Szertelenül és elbizonytalanodva

Száraz Miklós György: Az Ezüst Macska
Dunakanyar 2000, Budapest, 1997.


Az oknyomozó újságíró mesélni kezd. Cirkalmas, filozofálgató, mitikus, anekdotikus történeteket, melyeknek nincs sok köze az ún. valósághoz, ám mégis egy nagyon megfogható valóságot közvetítenek.
Száraz Miklós György első regénye egy nagyon fontos, már régóta esedékes lépés a kortárs prózában. Érett „a regény”, mely az eddig elbeszélésekben, egymástól elszigetelten próbálkozó, az új-történetmesélő-próza fiatal képviselői által jelentkező irányzatot „legitimálja”. Spontán kifejeződése ez a regény annak az elbeszélőtechnikai, anti-szövegirodalmi, új-metafizikus prózahullámnak, amely elsősorban az erdélyi György Attila, a magyarországi H. N., és, kevésbé tudatosan, Cserna-Szabó András novelláiban jelentkezett az utóbbi néhány évben.
Az Ezüst Macska persze jóval bonyolultabb, egyszerre több hagyományból táplálkozó és több irányba nyitott mű az említett fiatal írók eddigi produktumainál, ami elsősorban Száraz életkorából (~15 évvel idősebb nevezetteknél), tapasztalataiból, mintáiból, egyáltalán generációs meghatározottságából erednek, utóbbi determináció természetesen inkább az új-történetmesélők felé húz filozófiája alapján. Hogy milyen mértékű (szinte archetipikus) mégis az öntudatlan rokonlelkűség ezen íróknál, azt lentebb konkrét példákkal illusztrálom.
Az Ezüst Macska szerkezetét, meghatározó nyelvezetét tekintve az amerikai, az orosz, a szerb, a lengyel posztmodern, ugyanakkor a latin-amerikai regényre emlékeztet, mely ezzel együtt magyar viszonylatban mégis korszerűnek, sőt újítónak mondható, hiszen gyökeresen szakít a „Péterek”-féle kanonikus, mára teljesen unalomba fulladt és érdekességét veszített, önmagával meghasonlottá vált szövegeléssel. Igen határozottan bizonyítja létével azt, hogy a magyar próza továbblépésre kész, is ki is jelöli a biztos – ezúttal már felszabadult, tartalomorientált – irányt. Hangsúlyozni kell: mindezt öntudatlanul teszi, mintegy az állítólagos kollektív tudattalant átlényegítve.
A csoda, a fantasztikum, a mítosz mozgatják a művet. A materiális, önmagától szenvedő zárt tér játékait eleveníti meg Száraz. Selmecbánya, a felvidéki, csodálatos szépségű, de mindentől elszigetelt, önmagába roskadt történelmi bányavároska szubjektív története bontakozik ki a műben – bár a város neve egyetlen helyen sincs leírva, mégis, rafinált utalásokból kiderül, miről van szó. A települések kialakulásuk pillanatában determinálják saját és lakóik sorsát, elég például a mesterségesen, fantaszták által létrehozott Brasiliára, a brazil fővárosra gondolni, ahol a geotermikus és magnetikus sugárzások kereszteződésében, az ősi kultúrák, a mágikus indián varázslatok kultikus vidékén a modern, precíz szimmetriával és geometrikus technokratizmussal felépült város frusztrált, depressziós lakói az okkultizmus, a fekete mágia világába menekülnek, és saját mitológiájuk építésével keresnek gyökereket, kapaszkodókat a nyomorban. Svetislav Basara szerb író is foglalkozik ezzel a problémával (De Bello Civili): „Minden ház rossz helyen épült. Elegendő volt az első emberi települést rossz helyen létrehozni, és ezt a circulus vitiosust azóta sem lehet megszakítani. A föld alatti vizek és tellúrikus sugárzások titokzatos hatása oda vezetett, hogy a homo sapiens egyedei csúcsintelligenciával bíró homokférgekké váljanak. Ahogy Arisztotelész mondja: egy kis tévedés az elején a végére nagy tévedéssé válik.”
Az Ezüst Macska egyik szereplője, Kászonyi Kenyeres András, az őt „faggató” „oknyomozónak” fejti ki a regénybéli város kapcsán a könyv utolsó oldalán: „egyetlen dolog bizonyos, hogy ez is csak úgy kezdődött, mint minden. Először csak a tűz, a lávaömlés gomolygó füstjében pislákoló nap. Aztán a mérhetetlen vizek, majd a hegyek. És ha hegyek, akkor völgyek is. (…) Folyók, füvek, cserjék és fák. (…) Aztán, talán épp egy gyönyörű szarvas nyomában, előkeveredett valahonnan az ember. Hogy futó vendég lesz-e? Ki tudhatja? Aztán jöttek mások, megint mások és újra mások, míg végül kinőtt a földből az első kunyhó. Aztán az első utca. A névtelen, poros ösvény, aminek két oldalán az első bányászviskók emelkedtek. Aztán a többi utca, a város. Ó, igen, a gyönyörű város!” A településen valamilyen megfogalmazhatatlan ősi átok ül. Az aranybányák a történelem folyamán mindig vonzották a kalandorokat, alkímistákat, s a telérek kiaknázása után is jönnek ide a különös figurák, kik hol a mélyben megbúvó feltáratlan aranyat, hol elődeik eldugott kincset, hol az aranycsináláshoz szükséges anyagokat, hol pedig a feltételezések szerint errefelé elrejtett Szent Grált és frigyládát keresik, míg meg nem halnak.
A halál különös jelentőséggel bír a regényben. Hétköznapi elmúlás helyett a legndák általában lyukakban való élve elrothadásról, bestiális, perverz rémtettekről, nagyformátumú öngyilkosságokról, és természetesen válogatott fegyvernemek által történő kiszenvedésekről regélnek. A pletykák, a misztikus köd szülte öngerjesztő mítoszteremtés a szenvedésre épül; a város lakói a kocsmában azon versengenek, hogy ki tud borzalmasabbat és elképzelhetetlenebbet hazudni elődeikről. A disznók által felfalt gyerek, a véres csaták, az isteni ítéletként pusztító vihar, az évszázados házakban bolyongó kísértetek, az eltűnt világokat idéző különös emlékek mind egy félelmekkel teli, megzavarodott közösség önmagával való vívódásának illusztrációi. Már a mű elején kiderül, hogy a makondói vérfertőzéshez kísértetiesen hasonlóan itt az őrület jutott az embernek osztályrészül. Mindenki bolond itt, mindenkit üldöznek az örökül kapott emlékek. Időnként a tárgyak önálló életre kelnek a megzavart képzeletekben, az évek óta álló órák elindulnak, máskor az állatok beszélnek. Az állatoknak is fontos szerepe van: fokozatosan vették birtokukba a várost, s szinte senki sem csodálkozik ezen a csaknem egyenrangú együttélésen (pl. az embert sakkban tartó kutyák, vagy a házőrző vaddisznó). Nagyon sokszor bukkan fel a hangya, a macska, a menyét, a disznó, a patkány, a béka, a kutya, a kakas motívuma, ezeknek a szimbólumoknak archetipikus elemzése hosszas tanulmányt igényelhetne.
Ezzel szinkronban az emberek elkorcsosulnak, mintegy állati mintákhoz idomulnak. A Gumikutya-ikrek már mesei lényekké váltak, az erdőben varázsló–kuruzsló koboldok vagy goblinok mintájára főzik Erzsók asszonnyal, a város boszorkány-javasasszony időtlen figurájával együtt a „gumibogyószörpöt” (hogy populárisan illusztráljuk a funkciókat).
Az indoeurópai (latinos-görögös-germános, pl. Jacobus Troll, Gladiólusz, Teufel Konrád, Akhilleusz, Odüsszeusz doktor stb.) és a  mikszáthosan–krúdysan magyar (pl. Haramia Gáspár, Keresztély Béni, Vecsernyés Brúnó, Bernáthegyi Salamon) nevükkel a szereplők időtlenítik és elvonatkoztatják a konkrét tértől a várost. Ez harmonizál Száraz Miklós György kifinomult, intellektuális, álomvilági, szelíd „irredentizmusával”, amelynek akkor bukkanhatunk nyomára, amikor a regénybeli „főidőket” (a 48-as szabadságharc illetve a monarchia ideje), a szereplők eredettörténetét, az idealizált, hősies, ám mindig a rövidebbet húzó magyarság-tudatot, a műben említés szintjén felbukkanó többi helyszínt és utalást összevetjük a fentebb idézett Kászonyi-monológ másik részletével, mely instrukció egyben a regény megírásához a „riporterternek”: „Mert ha most megkérdezné tőlem, hogy valójában hol is vagyunk, mit felelhetnék rá? Mondhatnám-e, hogy ebben és ebben az országban, ebben és ebben a megyében, városban? Mondhatnék-e többet, mint hogy ezek közt a falak között? Nemde, igazából nagyon keveset állíthatunk? Ami bizonyosnak látszik, az a felkelő és lenyugvó nap. Korántsem feltétlenül igaz. Hol igaz, hol meg nem igaz. Tér és idő függvénye az egész.”
A regény időszerkezete bonyolult. A középkortól villannak be epizódok, a végtelenül hömpölygő mesefolyamok között. A jelen (feltehetőleg a 20. század első harmada) többször átvált egy-két generációval korábbi időpontokra, de mindig „konkrét dátumok” szintjén. Megoldásait (és történelmi elbeszélőtechnikáját) tekintve többször kísértetiesen emlékeztet a Grendel Lajos által az Éleslövészetben alkalmazott megoldásokra. A kurrens időkhöz remekül rendel stilisztikai eszközöket is Száraz.
A fentebb említett új-történetmesélőkre jellemző üntudatlan oszcillációs mozgás feltűnő a felhasznált motívumrendszerekben. Az emberiség nagy mítoszainak konkrét áttranszformálódása a helyi közösségek szintjére olyannyira direktnek tűnhet, hogy a gyanútlan olvasóban felvtődhet a kérdés: ki lop kitől? Ugyanis míg Száraznál például megmagyarázhatatlan virágporözön majd hórengeteg temeti maga alá a várost, addig György Attila A boszorkányok feltámadása című kötetében méz- és virágeső hull az égből, H. N. novelláiban pedig többször a víz-, a könny- (ondó-) és a kőözön apokaliptikus képe jelenik meg. (Persze megvizsgálva említett művek első publikációinak a dátumát, kiderül: ezek a művek szinte egyszerre jelentek meg, ráadásul térben igen elszigetelve egymástól. ?)
A mű narrátora feltűnően háttérbe szorítja magát. Ha a város varázsának hatása alá kerül is, ha ki is tudott nyomozni „mindent ”, azért idegen marad ebben a világban. Még a regény szerkezetének kialakítására sem vállalkozik önállóan, Kászonyi adja neki a biztos tippet: „Kezdje úgy, hogy – Jacobus Troll szerette a hangyákat. És hagyja, hogy a történet úgy kóvályodjon elő a ködből, mint a hangya a kő alól – szertelenül és elbizonytalanodva.” Valóban ezzel a mondattal kezdi, s a többi is stimmel.
Jacobus Troll városbeli életének és halálának története eszközként kiválóan megfelel egy rettenetesen egyszerű és bonyolult világ megközelítésére, de csak eszközként. Egy jó mese, ami felerészben valóság, s ami nagyon mai. A regény precíz és kifinomult nyelvezetével fogyasztható és igényes t%rmékké válik, vagyis irodalommá. Hihetetlen, nem?


Tomkiss Tamás


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU