tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 10. szám, 2001/3 (2001–2002. tél)

Rozsdamarót, csavarlazítót neki!

Kantár Csaba: Rozsdát jövendölve
AB-ART, Start Könyvek 9., Pozsony, 2000.

A 4. oldalt már könyv nélkül tudom idézni:

„A kötetet végtelen hálám jeléül
Desatné Andruskó Andreának ajánlom.

Tisztelettel köszönöm a támogatást:
Bób Jánosnak, Szímő polgármesterének,
a szímői önkormányzatnak
és családomnak.

Baráti jobbomat nyújtom
Borka Zoltánnak és Pollágh Péternek
szellemi áldozatukért.”

A vers nem szerepel ugyan a tartalomjegyzékben, én mégis versként értelmezem, hiszen megfigyelhető benne az ihletettség, benne van a szerelem, a magyar sors, a haza, a becsület, minden, ami kell a 19. század magyar versolvasójának. Sajnos én túl későn kaptam meg ezt a kötetet recenzálásra, már 2001 vége felé, így eléggé bedühödtem, amiért Kantár Csaba nem gondolt az olvasóra is (pl. rám), amikor a baráti jobbját nyújtogatta a szellemi áldozatért. Mert arra igenis szükség van a könyv végigolvasásához, végtére is nem akármilyen teljesítmény igényeltetik ahhoz, hogy a 4. oldal után valaki tovább merészkedjék mondjuk az 5. oldalig.
A szemtelenül fiatal költő első kötetével költői elképzeléseinek bemutatása mellett feltalálóként is gazdagítani igyekszik a róla alkotandó benyomásokat: számos alkalommal szembesíti az olvasót azzal a képességével, hogy igenis ő találta fel a spanyolviaszt. Ezeket a majd’ minden pályakezdőnél felfedezhető, 150 éve elhasznált képvers-ötletek, vizuális költemény-gegek, merésznek gondolt formai sokkterápiák alakjában szemlélhetjük. Amiért nagyon nem szeretjük az ilyen kísérleteket, az inkább abból a hagyományból ered, hogy általában az első kötet összeállításának idejére már meg szokták győzni a szerkesztők a költőjelölteket arról, hogy nem szabad ezeket kinyomtatni. Kantár Csaba esetében elmaradt ez a fontos lépés, így most Appollinnaire-ék, Kassákék, Nagy Lászlóék megszívták, mert mindenki azt hiszi majd, hogy Kantár Csaba találta ki a tipografikus, kalligrafikus képverset 2000-ben, annak minden – igen behatárolt – lehetőségével együtt. A Parcella, a Hol itt, hol ott, az Indulatos vers Tristan Tzara kollázs-verstechnikája szerint, az (abszentista logo mandala), a Kólamagány, a Dada dala, az Életfa, a Mit eszünk?, a Mégis van összefüggés, a Sorok mögé rejtett gondolatok szonettje a pénzcenzúra bosszantására és a Vendég formanyomtatvány című „művek” éppen ezért maradjanak a feledés jótékony barlangjában – ezek az ökörködések nélkülözik a tartalomhoz a forma: Amfora alapvető szabályszerűségeit, a dögunalmas formai görcsölések igénytelen tartalmi semmivel vannak feltöltve, világvége-távolban a költészettől.
Az így jócskán megvékonyodott, megfogyatkozott verseskötet már kevesebb mazochizmussal is elfogyasztható lehet – egyszer. Ha azonban arra vállalkoznánk, hogy megkíséreljünk képet kapni Kantár Csaba költői hitvilágáról, gondba kerülünk.
A „hagyományos” (értsd: textuálisabb) versek bátran vállalt infantilitást sugároznak magukból. Ehhez a könnyelműséghez már sok a költő 22 esztendeje. Lehetetlen bátorítólag és jóindulattal közelíteni egy olyan vershez, amely taszító és nevetséges egoizmussal, dohos és korhadó korszerűtlenséggel ad utasításokat a világnak arra nézve, hogy az hogyan viszonyuljon Kantár Csabához (pl. Az áldozathozatal előtt való bizonytalanságról, Préda, Osztott vélemény stb.). Hiányzik az a legalapvetőbb intellektuális fogódzkodó, ami pl. metaforává tud átlényegíteni egy konkrét, helyét a szövegben és az olvasó irodalmi érzékenységében nem lelő, pusztán a véletlennek, a nagyot mondani akarásnak köszönhetően létrejövő szintagmát. Igen, a legfőbb problémának az tűnik, hogy a költőnek egyszerűen fogalma sincs arról, hogy mit akar megírni egy versben. Ez még nem volna gond, ha „szabad ötletek jegyzéke”-szerű önanalízissel próbálkozna, ám kifejezetten látványos és barbár beavatkozásokkal önhitelrombolás lesz az egészből, hiszen 10 000 wattos erővel világít az értelmező szemébe a tudatos beavatkozás a pszichoanalitikus „ülés” menetébe, a szándékoltan beillesztett „költős” „képek”, „eszközök”, „megoldások” suta és ellenszenvesen arrogáns beerőszakolása révén. Kantár Csaba vélhetőleg azt gondolja, hogy bárki lehet költő, aki költő akar lenni. Pedig: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ez nem egy olcsó pálya. Ennyire nem lehet az.
A kötetben fortyogó káoszban lehetetlen kiigazodni. Lépten-nyomon felbukkanó szürreálisnak vélt képek keverednek a tényleírások elrontott és nem hitelesen átérzett tömörítvényeivel, nyelvi és írástechnikai, stilisztikai ízléstelenség-folyamot eredményezve. A burjánzó képteremtő hajlam milyensége ugyanakkor azt jelzi, Kantár a romantikusokhoz húz inkább, mintsem az avantgárdokhoz. Ha egy munkás (a versírással megszenvedő) költő válna idővel belőle, azt javasolnám Kantár Csabának, hogy kísérletezzen tovább az újszerű szóösszetételek működésének szabályszerűségeivel, végezzen szövegtani tanulmányokat egy-egy ötlet tesztelésére. Így, kiismerve a nyelvi lehetőségeket, akár izgalmas és újszerű művek születhetnének a leendő költői műhelyben. További – állítólag tutira bejövő – javaslat: járjon gyakrabban kocsmába a szerző (Szlovákiában legalább jó söröket lehet inni), és figyelje (persze nem tolakodóan) az alkoholisták önkifejezési technikáját, ezt hasznosnak érezném a Kantár-líra tulajdonságainak fejlesztéséhez. Így talán a rémisztő mértékű jelző- és határozóhasználat is szigoríthatóvá válna a versekben. Egy kocsmában illik a felesleges beszédet kerülni.
A kötet tehát nem hozott magával pozitív benyomásokat és optimizmust. Kérdés, hogy miért próbált szinte tudatosan elzárkózni ennek lehetőségétől a szerző? Ha a meghökkentés vagy a provokáció volt a célja vele, nagyon nem jött be. Ma már igazán nehéz hitelesen provokatívnak lenni a költészetben, különösen látható szerkesztői hajlam nélkül.
Általában az első verseskötetek 90%-ban feledhető és később megtagadott/jótékonyan elfelejtett produktumot tartalmaznak (az irodalomtörténeti tapasztalatok szerint), de azért a maradék 10% az esetek szerencsésebb részében fel tud mutatni valamit a későbbi költő későbbi erényeiből. Kantár esetében nagyon kell sasolni, hogy megjósoljuk magunknak, mi is fog majd később következni. Az tűnik majdnem biztosnak, elég lesz néhány esztendő ahhoz, hogy a Rozsdát jövendölve kötet a költő öncenzúrája révén a totális ignoráció áldozatává váljon.

Rádai Léna