www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, 6. szám, 2000/1 (2000. tavasz–nyár)


Magyar klotyó

Pataki Kálmán: Ferde Magyarország
[s. n.], Budapest, 1999.

 

Két közelmúltbeli eset jut eszembe, mikor hozzákezdek Pataki Kálmán könyvének „ismertetéséhez”. Az egyik maga a kötet decemberi bemutatója, amelyre véletlenül estem be. Pataki posztumusz kötetének bemutatóján Tódor János elmondta: a kötet anyagát főleg az Élet és Irodalomban megjelent Pataki-riportok közül válogatták. Azok közül a riportok közül, amelyek – mások mellett – megteremtői voltak az ÉS nagy irodalmi riport-vonalának. A maguk idejében is igen jó hatásfokkal működtek ezek az írások, és értéküket az mutatja legjobban, hogy ma már klasszikusnak számítanak, pedig alig pár év telt el első megjelenésük óta. Ezek után Tódor kitért arra, hogy az Élet és Irodalom teljes szerkesztőségét meghívták erre az eseményre, többen határozottan megígérték, hogy meg is jelennek elhunyt kollégájuk kötetbemutatóján (köztük Kovács Zoltán főszerkesztő is), ám a valóságban mégsem jöttek el. Ennyire nem volt fontos nekik Pataki.
A másik „eset” egy cikk: Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője írt az ÉS-ben egy recenziót Vásárhelyi Mária Újságírók, sajtómunkások, napszámosok című (egyébként kiváló) könyvéről (ÉS, 2000. február 18.). Kovács a cikkben megemlíti, hogy Vásárhelyi kötetének bemutatóján (melyen egyébként ő, Kovács méltatta a könyvet): „egyetlen újságíró […] meg nem jelent, a munkáról […] mindeddig egy szó le nem íródott, vagyis mondhatnánk azt is, akcióban a szakma, mégpedig nagyjából azon a színvonalon, amelyik Vásárhelyi Mária vizsgálataiból egyértelműen kirajzolódik”. Ezek szerint mégis fontos lehet a megjelenés. Az ÉS egyik állandó szerzőjének, aki már nem él, persze tök mindegy, hogy ki jön el és ki nem.

Mindezzel csak arra próbáltam célozni, milyen tűnékeny is lehet a mai Magyarországon a szakmai rang, a magas szakmai kvalitás. A retrospekciónak kevés szerep jut, éppen elegen pályáznak arra, hogy helyzetbe hozzák őket, mit akarnak akkor még egyesek holmi posztumusz gyűjteményekkel is.

Pedig ez esetben olyan gyűjteményről lehet szó, amit egy magára valamit adó újságíró-iskola kötelező tananyagnak ad fel (már ha szabad ilyet feltételezni). Pataki Kálmán mint riporter egy ma már feledésbe merülő műfajt művelt egészen 1996-ig olyan színvonalon, ami a szépirodalmi értékekkel párosodva örökre aktualizálja arcait, színeit, hangjait, szagait, egyszóval: életeit.

A kötet bemutatóján kiderült: barátai határozták el, hogy kötetbe rendezik az író-újságíró legjobb írásait. Ezt azért kell említeni, mert maga a kötet formailag méltatlanul összecsapott, hogy azt ne mondjam: igénytelen. Hihetetlenül esetleges, szedett-vetett borító, mindenféle érdemi információt nélkülöző előzéklapok és kolofon. A kötetnek nincs szerkesztője (legalábbis a könyvben erre nincs utalás), nincs kiadója (csak az esten hallottak alapján lehet azt a homályos feltételezést tenni, hogy van némi köze a kötet kiadásához a nyomdász szakszervezetnek – ebben az esetben viszont százezerszer súlyosabban esik latba a könyv csaknem minősíthetetlen tipográfiája, formai szerkesztése. Nem is beszélve az egyetlen információról a kolofonban: a Gyomai Kner Nyomda Rt.-nél készült a kötet, a nyomda alapításának 117. esztendejében, felelős vezető, telefon, internet-cím, három [!] e-mail-cím. Mit szólnának ehhez a reklámhoz szegény Kner Mesterek, ha megélték volna?). Persze lehetséges, hogy az ultrapuritánságnak figyelemfelkeltő szerepet szántak a barátok, valamire utalni akartak volna, ám ez esetben nem találták meg a megfelelő eszközt. Ugyanennyi pénzből szebb emléket is lehetett volna állítani Patakinak.

Pataki Kálmán írásai ugyanis életre kelnek. Gazsó L. Ferenc írt rövid előszót a könyvhöz, inkább szubjektív visszaemlékezést a barátra, pályatársra. Pataki helyéről így ír: „A riporter ma […] mobiltelefonjával összenőve száguld, agresszív, általában nem érdekli más, csak a meghökkentés. Mégis nehéz meghökkennünk munkásságán, mert karban röpül, lényegében ugyanazt leplezi le nekünk – ilyen botrány, olyan botrány – politikummal mélyen átitatva. Kálmánra azt mondanák ezek a klónozott titánok, hogy élhetetlen riporter. Nem hajt, nem helyezkedik, még csak nem is oknyomoz. Van. Járkál, néha betér valahová, hétköznapi történetekben mutatja meg a határtalant. Módszere végtelenül egyszerű: »a riport ott van, ahol én vagyok«. Kevés maradt belőle. Kevésre futotta az időből. De ami megmaradt, azért érdemes volt.”

A kötet két részből áll: az elsőben találhatóak a már említett riportok, a másodikban novellák. A fénymásolt, írógépelt (igénytelenül megfogalmazott) sajtóanyag szerint (nem tudni, ezt mellékelték-e a könyvesbolti terjesztésben lévő könyvekhez is) az írások 1992 és 1996 között jelentek meg az ÉS-ben, az Arénában és a Mai Napban.

A riportok a magyar újságírás legjobb hagyományait idézik meg, ugyanakkor korszerűek, modern hangvételűek, nem nélkülözik a régi Mozgó Világ osztályon felüli szociográfiai stílusvilágát sem. Egyfajta finom melankólia, empátia és „kapitalista realizmus” (kapreál) szövi át az író sorait. A rendszerváltás utáni hétköznapi ember sorsa elevenedik meg a riportokban. Kórházak, gyárak, koszos bérházak, alagsori csehók világa, lecsúszott és felemelkedett emberek sorsainak esetlegességei és törvényszerűségei. Pataki mély humanizmusa, filantrópiája bámulatra méltó, ezek a tulajdonságok valóban hiányoznak a mai újságíróváteszekből. Számomra mindennek a legszebb példája a Magyar klotyó című írás: az író a vásárcsarnoki klotyó bérlőjét egy óráig helyettesíti annak érdekében, hogy az öreg elszaladhasson egy pásztorórára a placc egyik legszebb és legokosabb kurvájához, a Rozihoz, és ez alatt az idő alatt bámulatos tapasztalatokkal gazdagszik. Dőlni lehet a röhögéstől, ahogy egy egész ország pillanatnyi történelme megelevenedik a „röttyintések, durrantások, csobogások” háttérzajában. Aztán a végén az ember arcára fagy a mosoly. Ilyen a valóság.

Az Irodalmi riport című irodalmi riport talán a legjobb választás Pataki munkamódszerének és világszemléletének megértéséhez. Az ózdi kohótragédia kapcsán kibontakozó, az író magánéleti problémáiba áttűnő történetvezetés precíz, szenvtelenségében is szenvedélyes írói módszerként képessé teszi az olvasót arra, hogy habozás nélkül maga is a történet részévé váljon. Az Üzenet nélküli palackok, A csókos asszony, a Rablókra várva, és a többi riport is, egytől-egyig a meghökkentés eszközével tudnak élni, minden esetben alkalmazva egy-két sziporkázó poént, vagy inkább a helyzetkomikumból fakadó, „mellékes”, humoros csattanót is. Derű és depresszió egyaránt jól megférnek egymás mellett. Az író akkor sem igazán cinikus, amikor cinikus, és ez egyfajta fehér holló ritkaságú bölcsességet feltételez. A Peep Show Káposztásberényben című írás például fenomenálisan rejti magába a 90-es évek apró, külön-külön is gyilkos kritikát érdemlő, de megmosolyogtató abszurditásait.

A kötet másik része „novellákat” tartalmaz. Novellistaként kevésbé tudott eredeti lenni a szerző; kitűnik, hogy Örkény egyperces-világa mély nyomokat hagyhatott benne. Tiszta, szép, lezárt, szikár történetek és áltörténetek ezek, amelyek olvastatják magukat, ám mégsem adnak olyan komplex és lezárt képet magukról, mint a riportok. Érződik, hogy újságíróagy öntötte formába őket, ám ez nem minden esetben hátrány, sőt…

Érdekes ország képe rajzolódik ki a Ferde Magyarországból: az ember nem is gondolná magától, hogy ennyi rejtett részlet bújik meg a fáradt arcok takarta fáradt fejekben. Pataki azért volt szakmája nagyja, mert sikerült írásai által megörökíteni mindezt. Talán mások is fontosnak tartják majd, hogy felhívják rá a figyelmet.


Rádai Léna


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU