MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 4. szám, 2001/3 (ősz)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.
Egy
fantasztikusan jó könyvről
Károlyi
Csaba: Lepkeháló
Filum, Budapest, 1998.
Remegő izgalommal, kiszáradt szájpadlással, patakzó verítéktől elázva vettem
kezembe Károlyi Csaba kötetét. Még a randevút is lemondtam egy vörös bombázóval,
aki pedig szőke holland barátnőjét is hozta volna, csak hogy minél jobban együtt
lehessek Károlyi Csabával. Nem mindennapi élményeket ígért az éjszaka.
A középkorú Károlyi Csaba második könyve kitűnő címmel rendelkezik.
Az ember rögtön elképzeli a khaki bermudát és parafasisakot viselő kritikust,
amint egy dús réten indiánszökdeléssel ugrándozik a perjék között, kezében lóbálva
helyre szerszámát, miközben egy-egy szépséges magyar pillangót próbál becserkészni.
Ezek a lepkék a magyar írók. Sajnos a könyv nem az ÉS-ben
megjelent fantasztikus cikkek teljes gyűjteménye, hanem a hosszabb írásoké,
melyek sok fontos irodalmi lapban jelentek meg a Holmitól a Népszabadságig.
Egészen pontosan 18 írás van a lepkehálóban, kizárólag prózaírók prózáiról.
Nagyon klassz kritikák vannak a könyvben. A legszuperebb magyar írókat dicséri
meg Károlyi Csaba egymás után. Kihasználva azt a tehetségét, hogy remekül szerkesztő
is ő, pazar lepketablót mutat nekem az éjszakában. Az első sorban vannak a nemrég
még fiatal … pillangók (majdnem leállatoztam a srácokat, de erről a lepkevadász
tehet!): Darvasi László, Németh Gábor, Láng Zsolt, Garaczi László a nevük ezeknek
a virgonc fajoknak. A következő sorban vannak a nagy, díszes példányok: Esterházy
Péter, Parti Nagy Lajos, Tar Sándor (ezekből kettő is van, hogy jobban lássuk,
megfogta őket), majd Mándy Iván, Tandori Dezső és Pályi András. Aztán, valószínűleg
azért, hogy jobban elférjenek a lepkék, van itt néhány fiatal rovar is, szinte
még potrohukon a bábkitin: Papp András, Térey János, Péterfy Gergely, majd megint
egy öreg hím: Závada Pál. Legalul pedig a legnagyobb és legszebb: Nádas Péter.
Biztosra megy a tudós: csak a legfontosabb, védett, hasznos fajokat mutatja
meg nekünk, de azokat aztán nagyon szépen.
Példás kritikai mű ez. Nem csupán a mai magyar irodalom bizonyos,
több generációra kiterjedő szellemi bonyodalmaiban igazodhatik el az olvasó,
hanem a szavahihető, arányos, egocentrizmustól mentes és a tiszta beszédre törekvő
kritikaírás mikéntjében is. Írásainak filozófiája: a szövegek tisztelete
és a kitartó figyelem. Csiszolt, ám mégis egyszerű elemzései lelemény és tapasztalás
gyümölcsei. Ezt az egész bekezdést egyébként loptam a könyv fülszövegéből, mert
olyan szép, nekem úgysem sikerülne ilyen szépen megfogalmaznom azt, hogy miért
jó a Lepkeháló.
Jó könyv ez. Tud ez a Károlyi Csaba írni. Ügyesen csűri-csavarja a szavakat.
Csak úgy repkednek a kijelentő mondatok, meg a kérdők is. Figyelmesen ír, úgy,
hogy egy nyolcadikos gyerek is megértse. Tényleg, lehetne kötelező olvasmány
az általánosban. Persze csak a felsőben. Tényleg, a NAT lehetővé is teszi, nem?
Miért ne tanulhatnák meg a gyerkőcök, hogy milyen jó prózaíró Térey János? Vagy
nem jó? Mindegy, fontos és kész.
Jó kritikus a Károlyi Csaba. Nem mondja, hogy szar, csak azt, hogy jó, meg azt,
hogy mit kellene csinálnia az írónak, hogy még jobb legyen.
Miközben
feküdtem az ágyban vörös és szőke nélkül, Károlyi Csabával, az érdekfeszítő,
izgalmas, szellemes, vibráló, lendületes, dinamikus, lüktető, pulzáló, irtózatosan,
eszméletlenül, kegyetlenül, elképesztően, könyörtelenül, döbbenetesen jó és
gyönyörű Károlyi Csaba-mondatokkal és -gondolatokkal jazerben, hirtelen elveszítettem
az eszemet a gyönyörtől, és vadállati, artikulálatlan kéjsikolyba fulladva váratlanul
elaludtam.
Reggel aztán megcsókoltam a könyvet, a Lepkehálót, benne a vadászt, a kipreparált
lepkékkel, és arra gondoltam, hogy szeretem a lepkéket, a pilléket, a pillangókat,
de még az egyszerű molyokat is. Szeretem őket, ahogy repülnek, szabadon, gyönyörűen,
és nincs szükségem arra, hogy büdös dögként, kibelezve, kifeszítve lássam őket,
hogy egy szépségüket, gyönyörű, szabad röptüket irigylő frusztrált frankenstein
fontoskodó önkielégítésének eszközeiként tekintsek rájuk. Hiszen még a káposztalepke
is szép, pedig káros, mégis szép. A kártékonyság is relatív.
Károlyi Csaba korunk egyik legkártékonyabb kritikusa is lehetne,
ha nem volna tökéletesen érdektelen az, amit csinál. Természetesen el lehetne
mélázni azon, hogy ez a kritikus, aki könyvet is kiad, az ország egyetlen irodalmi
hetilapjának kritikarovat-vezetőjeként honnan és merre tereli saját „felelősségét”.
El lehetne tűnődni azon, hogy ez a kritikus kitől és hogyan kapott olyan hatalmat
a kezébe, amellyel hétről-hétre eldöntheti, hogy az ország egyetlen irodalmi
hetilapjában kiről jelenhet meg kritika, és kiről nem. El lehetne gondolkodni
azon, hogy ezzel, az általános iskolák felső tagozatát idéző kritikaszerkesztési
koncepcióval, ezekkel a hatalmas kijelentő és kérdő mondatokkal vajon honnan
jut hová a magyar kritikaírás. A kritikavitára is lehetne gondolni, meg arra
is, hogy azóta kik nem publikálnak az ÉS-ben, kuratóriumokra is, a szelíd bájvadász
epés mosolya mögött megbújó sértett farkasvicsorgásra, szómágiás hatalomvágyra,
és egyebekre, de… de teljesen felesleges.
Természetbarát szívem összeszorul, amikor arra gondolok,
hány fa élhetne még ma is, ha nem kellett volna Károlyi Csaba könyve miatt papírrá
válnia. Bevallom, én is vétkes vagyok: 1000 db B/5-ös IV-lap, azaz mintegy 40
millió négyzetmilliméter (70g/m2 minőségű) papírnyi fának kellett meghalni e
kritika miatt, vagyis azért, hogy Károlyi Csaba nevét viselje, + kb. 10 db A/4-es
Sirály-papírnak a kézirathoz és a korrektú rákhoz.
aTom
©
Tomkiss Tamás
©
www.tomkiss.hu
