www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.


A reggeli kávé eredeti célja

Aaron Blumm–Mirnics Gyula–Szerbhorváth György: Dombosi történetek
Symposion Polgárok Egyesülete, Szabadka, 1998.


A vajdasági Kishegyes község mindezidáig egyetlen „szupersztárt” adott a magyar irodalomnak: Csépe Imrét, a nagy költőt, aki méltán pályázhat minden idők nagymagyar nép–nemzeti kánon-panoptikumában az őt megillető viaszszoborra.
Csépe Kishegyest igazi irodalmi centrummá tette, legalábbis erről tanúskodik az a tény, hogy egy-két éve három ifjú posztmodern sokkolja mind a vajdasági, mind az összmagyar kulturális kedélyeket, de különösen a Pöndöl kocsma közönségét (milyen kár, hogy ehelyütt nincs tér ez ivó történetének közkinccsé tételére. Vigasztal, hogy Szerbhorváth úgyis lenyomat előbb-utóbb egy kolumnát erről az Ésben, mondjuk a NATO és a MIÉP összefonódása kapcsán a montenegrói népfelkelés közben.)
Az „unokák” az újvidéki Symposion szerkesztői. Valószínűleg igen kevés példát találhatnánk olyasmire a világirodalom történetében, hogy egy párezres lélekszámú falu, mely hagyományai folytán mindig is a paraszti lét ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva, egy haladó szellemiségű, liberális hangvételű, „ütős” kulturális folyóirat komplett szerkesztői gárdáját nevelné ki és tartaná meg – egy ideig – otthon. Bizony, az irodalmi élet nem is győz csodálkozni, és csak úgy marakodnak a különböző érdekcsoportok, maffiák a huszonéves srácokért. Mára már odáig fajult a dolog, hogy mielőtt valaki átcsörögne egy vitás kérdésben mondjuk a Bajza utcából a Rádayba, gyors e-mailban kéri ki Szerbhorváth György véleményét, netán áldását.
Kishegyesen ez a csoda történik. A srácok megetetik a disznókat, aztán odaülnek a pécé elé, és máris a virtuális térben nyomatják az irodalom-, a kisebbségi, meg a nagypolitikát minden mennyiségben; nátótól a jakig, eútól a fiszig minden érdekli őket, és mindenről kurrens információkkal vannak ellátva. Kishegyesen már a megjelenés előtt leszívják az internetről a pesti lapok anyagait, s mire az erzsébetvárosi irodalompolitikus föltápászkodva részeg álmából kinyitja az újságot, addigra Szerbhorváth Gyuri már el is ímélezte vezető publicisztikáját a holnapi Magyar Hírlapba.
A Symposion folyóiratként egyre érettebb és nívósabb képet mutat magáról. A legutóbbi számokban kőkemény bombazáport zúdítottak a regressziós vajdasági magyar kulturális halálra, és sikeresen toborozzák megátalkodott ellenségeik helyi érdekű táborának hadát. Ám az unalom azért maradni látszik azon a tájon, persze a sorozatos népirtásoktól eltekintve. Idénre a kishegyesi triász olyannyira besokallt, hogy közös novelláskötettel rukkolt elő, megfricskázva ezzel a vajdasági kanonizátorok borvirágos orrát. Az antológia – ha lehet így nevezni – a gyors utánnyomás ellenére is beszerezhetetlen hiánycikk, hovátovább JAK- vagy FISZ-tagnak kell valakinek ahhoz lennie, hogy hozzájusson egy kék borítós példányhoz (a fehér már feketepiaci tétel).
Dombos, vagyis Kishegyes misztikus hellyé magasztosul az írói fantáziák által. Az unalmas porfészek, a szellemi periféria, az ultramateriális gondolatvilág jó táptalajnak tűnik az önnön bezártságától, a jövő reménytelenségétől szenvedő tehetséges elmének. A témátlanság, az eseménytelenség, az unalom ez esetben hatalmas lökést adott a három írónak. Az ötlet, miszerint „írjuk meg Dombos mitológiáját”, látszólag egy jó hatásfokú öngerjesztő folyamattá vált, és egy izgalmas, mindenképpen érdekes novelláskötetet eredményezett. A könyv a maga hibáival, mélypontjaival, anarchista szerkezetével együtt is egésszé áll össze.
Aaron Blumm (újabban Dark) indítja a könyvet. „Hogyan raboltuk ki a Vajdasági Bankot?” – szól ciklusának címe, egy semmitmondó Podmaniczky Szilárd-mottóval megtámogatva. Rettenetesen rossz szöveggel nyit (Hallom, mondom), kb. 80 évvel ezelőtt éppen elavulttá váló avantgardista szövegelés ez, teljesen felesleges ebben az antológiában. A folytatás viszont annál szerencsésebb, a kötet legjobb szövegei előtt taposva le a gazt: Miért szeretünk ovodába járni? Így, rövid o-val, ami borzasztóan idegesítő, s mivel a helyesírás ilyen kezelése más esetekben nem tendenciózus, nehéz elhinni, hogy direkt megoldás. Mindenesetre a novella egy megejtően bájos neoprimitív pedofíl monológ, kísérteties Tar Sándor utánérzésekkel (lásd A mi utcánk). Az egyes szám első személyű, iskolai fogalmazást vagy bírósági vallomást idéző elbeszélőtechnika visszatérő megoldás a dombosiak körében, mintegy védjegyévé is vált a legújabb Sympo-generációnak. A harmadik kísérlet már abszolút működik, maga a bankrablós sztori, ami rányomja a bélyegét az egész könyvre. Homályos utalgatásokkal, nem eléggé kifejtett múltbeli történések emlegetésével a dombosi mítosz építőköve ez a sokszor felbukkanó posztnaív motívum. Népi krimi ez a javából, roncsfilmes bakikkal megspékelve. Van itt burek, Jelen, staféta, csupa jugoszláv szimbólum, melyek megadják a hamisítatlan dombosi ízt is. A fiú, aki meg tudta gyújtani a saját fingját című darab amolyan igazi Aaron Blummos hangon szólal meg, a dombosi fíling egyik leghitelesebb illusztrációjának tűnhet az olvasó előtt. A Simul a krumpliban megint stílusváltás, itt már gyanús, hogy Blummnak valójában mégsincs fogalma arról, hogy melyik elbeszélésmintát válassza a sok közül. Erre mondaná egy szerkesztő azt, hogy szárnypróbálgatás. A dombosi Misztiksz című záródarabbal azonban helyre billen az egyensúly, elhisszük, hogy valóban Dombos-mitológiával van dolgunk.
Szerbhorváth György, ki a nevét egy petyhüdő falloszból kicsöpögő betűkkel dedikálja, s a dombosi Pöndöl pingpong-, csocsó- és flipperbajnoka, azzal a novellával nyitja blokkját, amely ennek az antológiának a csúcsteljesítménye. A Slemer a Juditot a teljesen bejön az olvasónak, s elárulja, hogy médiaszociológussága ellenére Szerbhorváth igazi író lehetne, ha akarna. (Az igazi jelző ebben az esetben valami egyedit akar jelenteni.)
A Slemer, az Egy szórakozás, A betonkeverő, A banktisztviselő vallomása… adják meg a Dombosi igazi arculatát és gerincét. Az Egy szórakozás például félelmetesen jól találja meg a mai magyar magány lényegét. A bélműködés szabályozásáról szóló eszmefuttatás igazán méltó ehhez a kötethez. Itt fogalmazódik meg az is, hogy egy mai dombosi fiatalnál mi a reggeli kávé valódi funkciója. Szerbhorváth magabiztosan bánik a rétegnyelvekkel, könnyedén váltogat a stílusok között, mindezt egy egyéni, rá jellemzően flegma írói attitűddel.
A Szergej Koraszev konferenciázik egyet, bár kilóg a novellák közül, halálpontos megfigyeléseivel, komolyabb élettapasztalatokat feltételező precizitásával mégis megmenti saját helyét a kötetben. Az A-2 című blődli viszont… (maradjunk annyiban, hogy bűn gyengus).
Mirnics Gyula zsenge kora ellenére nagyon kapaszkodik föl a nagyfiúk mellé. Sajnos legtöbb eszközében őket imitálja, teljesen letisztulatlan még ebben a kötetben a prózája. Helye mégis indokolt a könyvben, mert intuíciói révén a dombosi mitológia szerves építője tud lenni. A Ki ölte meg a Józsi bácsit és az Ez úgysem lesz novella címűek kivételével, melyek beszerkesztése baklövés, Mirnics megüt egy átlagos lagymatag színvonalat. A nagyapa-sztorik legfőbb funkciója az lehet, hogy röhögjünk rajtuk. Néha sikerül.
A Dombosi történetek legfontosabb erénye, hogy megszületett. Talán érdemes lenne néhány év múlva folytatni, teljesen felépíteni az ötletet, ami az eddigiek alapján megérdemelne egy nagyregényt is. A kérdés az, hogy lesz-e idejük a fiúknak ilyesmivel is foglalkozni? A garanciát a dombosi kocsmák légköre nyújthatja. Egyébként én már láttam a kishegyesi metróhálózat tervét. A megállók a kiszolgálóegységek előtt vannak, de a temetőről sem feledkeztek meg a tervezők.


aTom


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU