www.tomkiss.hu

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 10. szám, 2001/3 (2001–2002. tél)

Narkisszosz szaga

Bodor Ádám: A börtön szaga – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
Magvető, Budapest, 2001.


A magamfajta – mióta a neandervölgyi ember a rasszizmus áldozatává vált – mindig is gyanakodva fogadta az irodalmi narcizmusbiznisz újra és újra tetten érhető, újra és újra meghökkentő, kiakasztó, infantilitásában e-faktorális eredetű, ezért félelmet keltő, de azért a napnál is világosabban látható, kivétel nélkül – látszatdemokratikussága ellenére – tolakodó nyomulását. Enyhébben, így a tárgyhoz méltóan megfelelően súlytalanul fogalmazva, a meglepetés mosolyát csalja a magamfajta orcájára minden olyan eset, amikor szembesülni kénytelen a váteszgyártás és vátesz-önnemzés – periodicitásában megejtőnek is felfogható – államilag támogatott, ezért predesztinált értékességében már eleve elgondolkodtató produktumaival. Amikor a magyar írók és irodalmárok a kortárs magyar írókat és kortárs magyar irodalmárokat csodálják és csodáltatják, amikor a kortárs magyar irodalom olvasójának magyarázzák meg/sugallják éppen, hogy nem azért kell szeretni és csodálni a kortárs írót és irodalmárt, mert érdemes elolvasni és működtetni magunkban ezen írók/irodalmárok produktumait, hanem azért, mert „mi”, írók és irodalmárok, kurvára meg vagyunk győződve arról, hogy azért fantasztikus és zseniális a mi írónk/irodalmárunk, mert mi (és ő) azt akarjuk, hogy így legyen, és amit mi akarunk, az azért is fog teljesülni, mert itt van, megírtam, te pedig – hülye gyerek – éppen olvasod, és elhiszed.
Bizonyos befogadói érzékenységi színvonal birtokában – ez nem kell, hogy túl magas legyen – az irodalmat olvasó lélek eleve gyanakodva fogadja már a gimnáziumban is az olyan súlyos kijelentéseket, hogy ez és ez a magyar író nagyon nagy író. Ha nagy író, akkor hogy lehet, hogy ezt tanítják? Ha nagy író, akkor miért nem elég az, hogy a hülye gyerek elolvassa a művet, és ha hülye, akkor vagy nagynak tartja, vagy nem; ha nem hülye, akkor pedig vagy nagynak tartja, vagy nem, az írót. Mondani sem kellene, a retrospektív irodalomtörténet és tudomány is szánandó érvrendszereket tud felmutatni teszem azt pl. egy matematikus számára, hát akkor mit akarunk mi itt kortárs, élő, kaszáló/szívó, elismert/nem ismert, nyomuló/lapító/láthatatlan figurákkal, mit akarunk mi sugallni róluk a kb. 10 ezres kortárs magyar irodalmat olvasó közönségnek? Azt, hogy már most kell tudnunk róla, ő nagyon sokat tud, nagyon szép, nagyon okos, nagyon sokat sze.vedett és szenved, és ezért jobban kell tudnunk, ha elolvassuk a művét, hogy az a mű jó (vagy nem)?
De hát az olvasó nem tudja, hogy az írót senki sem kényszerítette arra, hogy írjon, különösen arra nem, hogy jót írjon, így tehát az író nem hoz áldozatot az olvasóért azzal, hogy író? Hogy az írónak az a kötelessége, hogy sokat tudjon, hogy nagyon szép legyen, hogy nagyon okos legyen, hogy sokat szenvedjen?
A gyanakvás tárgya tehát az a tendencia, mely élő, aktív, alkotó, létező magyar írót mutat be könyv formájában – legyen az monográfia, tanulmány, kritikagyűjtemény, interjúkötet. Magamfajta gyanakodva veszi el más kezéből a feléje kínált, keménytáblás (maradandó tárgynak tervezett), egy konkrét kortárs magyar íróról szóló (tehát nem a konkrét kortárs író által írt), reprezentatívnak sugallt köteteket, mert az ilyen kötetek puszta megszületésének lehetőségétől megriadva kapásból zuhanni érzi adott író jelentőségét a lélekben, a szívben, hiszen adott író nem volt elég büszke és finom ahhoz, hogy csípőből ellentmondjon Mephistónak, saját k-negációs, orálszadisztikus narcizmusának, és elutasítsa ezt a gesztust.
Magamfajta úgy képzeli a nagy írót, mint aki megadja az időnek a lehetőséget arra, hogy az idő kezdjen vele valamit, és önmagának a bizalmat, hogy nem feleslegesen lett ő író, hanem azért, mert ön- és kollegiális legitimáció nélkül is tudatában van ennek sorsszerűségével.
Az írót az különbözteti meg – vélhetőleg – a hentestől, hogy az időnek, a jövőnek, a maradandóságnak dolgozik elsősorban, erre motiválja őt a szuperegója.
Miközben rágcsálom a robbanócukorkás milkacsoki maradékát, amit a mikulás hozott a múzsámnak, és a szájüregemben forradalom zajlik, azon töprengek, hogy Bodor eredendően egy rokonszenves, professzionális, jelentős író számomra; kár, hogy tudomást szereztem erről a kötetről, amelynek tartalma nagyon érdekes, de maga a könyv megszületésével, létével számomra mélységesen irodalomellenes és szellemellenes.
Engem a halott írók élete érdekel keménytáblás, államilag támogatott 1790 forintos könyvben (amely összegért elvárható lett volna Parti Nagy Lajos felelős szerkesztőtől, hogy nem hagy benne isis [formai] szerkesztési hibákat [ilyen mennyiségben]); az élő írók élete csak akkor érdekel majd (a kocsmai beszélgetéseket leszámítva), ha már nem tehetik többé azt, amiért megszülettek: hogy írjanak.


aTom


* A Bodor-kötetről szóló kritika eredetileg a Terasz.hu Online Irodalmi Folyóiratának felkérésére készült (http://irodalmifolyoirat.terasz.hu), 2001 decemberében. (TT)


© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu


websas.hu LINKTAR.HU